„Hogy mégse csak főzőklub legyünk”: Forrai Tamás SJ a kanadai magyarok hitéletéről

Kihívásokkal teli küldetésben van Forrai Tamás jezsuita: idestova három esztendeje a torontói Szent Erzsébet plébánián az egyre fogyatkozó számú helyi magyar közösség lelkipásztori szolgálatát látja el. Balázs Zsuzsa interjúja a nagymama főztjének ízéről, a kivándorlók egymást követő nemzedékeinek sajátosságairól, az egyre gyengülő gyökerekről, a beolvadásról, az angol nyelvű misézésről és a magyar plébánia hosszú távú fenntartásának lehetőségeiről.

– Nyitóképünkön épp palacsintát sütsz. Egy kanadai magyar plébánián a hívek szívéhez a hazai íze­ken át vezet az út?

– Igen, számomra a jelenlét az ilyen kötetlen programokon pre-evangelizációs lehetőség: közel élni a közösség­hez és megszólíthatónak lenni. Atomizált világban élünk. Mindazzal, ami segít megfordítani ezt a folyamatot, és találkozási felületet kínál, megpróbálok élni. És igen, ha kell, akkor palacsintát is sütök.

– Aki nem ismeri a plébániátokat, és csak az Instagramon böngészi a fotóitokat, abból három dolog válik nyilvánvalóvá a számára: a közösségépítés, ami a hitéletben, a kultúrában és a gasztro­nómiai élvezetekben mutatkozik meg. Te ezt hogyan éled meg belülről?

– Egy diaszpóraközösség sokkal összetettebb, mint egy hazai plébánia. A plébánia otthon alapvetően lel­kiségi közösség. Itt a magyarság számára a templomok és kulturális rendezvényeik találkozási lehetőséget je­lentenek, ahol az iskola, a cserkészet, a tánc, a gasztro­nómia, az előadások, a bálok szerves részét alkotják a közösségnek. A magyar ízek különösen nagy szerepet játszanak ebben. A tapasztalatok szerint a nagymama főztjének zamata őrződik meg legtovább az asszimi­láció ellenére is. Szép kihívás, hogyan lehet mindezt úgy egybetartani, hogy mégse csak főzőklub legyünk, hanem katolikus közösség, erős kulturális és közösségi szolgálattal.

„Magyar hagyományainkra építve kívánjuk megélni az evangéliumot az összetartozás és az elköteleződés útján” – olvassuk hírleveletek­ben. Mennyiben más ez az összetartozás, mint mondjuk Budapesten vagy Miskolcon?

– Odahaza sokkal inkább magától értetődő, ami Torontóban nem az. Itt három erős tényező megy szembe a keresztény közösségi létünkkel. Az otthoninál gyorsabb szekularizáció; a kulturális örökség elvesztését jelentő asszimiláció az angol nyelvű többséghez; és a közösség hatalmas földrajzi szétszórtsága. Fontos még, hogy itt ultraliberális világ vesz körül bennünket, melyben már az is megkérdőjeleződik, hogy jó dolog tartozni valahová. Mindezzel szemben kell építenünk az összetartozást, illetve annak a vágyát. Ez azért roppant nehéz, mert külö­nösen erős az értékek kiüresedésének folyamata, sőt az értékeidről nem is szabad beszélned, mert azzal beavat­kozol a másik ember életébe. Ez abba az irányba nyomja az itteni életet, hogy maradjunk a felszínen. De nyelvi szempontból is az alapoknál kell kezdeni, mert a magyartudás annyira gyengül, hogy a megfogalmazásban is mindent le kell egyszerűsíteni, hogy az érthető lehessen.

Mennyiben kihívás neked ez a helyzet?

– Nagyon. Korábban sosem voltam közvetlenül plébániai szolgálatban, így ez a munka új nekem, megtetézve a másfajta kulturális közeg adta kihívásokkal. Ez viszont jobban szembesít azzal, hogy jelen körülményeim között még intenzívebben keressem a jézusi utat.

Amikor 2017-ben Torontóba érkeztél, milyen helyzetbe csöppentél?

– Amit örököltem, az sok szempontból múltba révedés volt, és nem jövőbe tekintés, a „csináljuk úgy a dol­gokat, ahogy tegnap csináltuk” mentalitás jegyében. Egy ilyen gyorsan változó világban azonban nem lehet mindent úgy tenni, ahogy eddig tettük. Úgy érzem, a diaszpóra némileg elaludt, s ennek oka az lehet, hogy félelmetes szembenézni a beolvadás küszöbön álló valóságával. Az én feladatom kongatni a harangot, jelezni, hogy vészhelyzet van, és keressünk közösen új utakat. Persze mindannyian félünk a változástól, az elmúlástól, az öregedéstől, de ez egy közösségre vonatkoztatva is igaz, és ennek legegyszerűbb ellenszere az, hogy úgy csinálunk, mintha nem volna baj. Én annyit teszek, hogy próbálom a feszítő kérdéseket újra és újra érthetőbben, nyugodtabban, nagy szeretettel elmondani. Fontos, hogy képes legyek fenntartani a reflexiós szemléletet, és magam is higgyek abban, hogy még ilyen körülmények között is van jövő, hogy lehet jó dolgokat tenni, és meg lehet újulni.

– Tapasztalataid szerint hogyan alakul át a diaszpóra szerkezete?

Most megy el az ’56-os generáció nagy létszámú, karakteres, igen elkötelezett, mindenben jelenlévő kö­zössége. Utóbbi tényezőnek volt negatívuma is, mégpedig az, hogy nem engedték maguk közé a fiatalokat. Elmaradt a staféta átadása, aminek pedig 20-30 éve meg kellett volna történnie. Ezért nekünk most a harmadik nemzedéket és a később érkezőket újonnan kell megszólítanunk. Másik fő „célközönségünk” a fiatal családok köre, akikben valamilyen szinten élnek a katolikus gyökerek, és vágyuk is van az ide kapcsolódásra, de ez nem olyan erős, hogy hétről hétre igényük volna velünk lenni.

– Hány fős közösségről beszélünk?

– Torontóban 30-40 ezer ember él, aki beszél magyarul, de a magyar hátterű család még ennél is sokkal több. Ebből azonban ugyanaz az ezer ember van jelen a város egyházi, civil, egyesületi életében, ők viszont nagyon mélyen elkötelezettek, és áldozatot is hoznak a közösségükért. Itt úgy kell elképzelni a plébániát, mint egy Bu­dapesttől Miskolcig terjedő hatalmas agglomerációt: óriási területről beszélünk. Ezért minden egyes programon komoly döntést igényel a jelenlét, nem csak annyit, hogy átsétálok a szomszéd templomba. A hívek enyhe for­galomban is legalább egy órát autóznak, hogy eljöjjenek a vasárnapi misére.

– Ennek az ezer főnek milyen a korosztályi eloszlása?

– Túlnyomórészt még mindig idősek; köztük vannak, akik magyar iskolába vagy egy-egy bálba eljárnak, de misére vagy irodalmi estre már nem. Ebből a szempontból is nagyok itt a különbségek: az idős nemzedék min­denből kivette a részét, a fiatalok viszont már, kevés kivétellel, alig járnak el bármilyen közösségi eseményre. Egyszerűen nincs rá idejük és igényük.

– Mit gondolsz, egy diaszpórában élő ember igazán gyökeret tud verni új hazájában?

– A diaszpóra nagy sebe, hogy nehezen érzik otthon magukat az emberek. Ezért szolgálatunk egyik lényegi része, hogy ezt pótoljuk. Az otthon az, ahol önmagam lehetek, ahol megértenek, ahol a szimbólumrendszer és a kulturális közeg az enyém, ahol megvalósíthatom az ötleteimet, ahol szabadon tudok kommunikálni, ahol ba­rátaim vannak, ahol együtt ünneplünk és gyászolunk.

– Ezek után hogyan látod a közösség jövőjét, és milyen terveid lehetnek rövid, illetve hosszú távra?

– Úgy számolom, a közösség úgy öt éven belül teljesen át fog alakulni. Kisebb lesz, de fiatalabb, sok­kal kiegyenlítettebb korosztályú, és az új felállásban sokkal inkább meg fognak jelenni a magyarságukat kevésbé vagy csak részben megtartók. Ez azt jelenti, hogy nagy feladat lesz a vegyes házasságban élők és a magyar nyelven már nem beszélők megszólítása. Pozitív jövőképet mutat, hogy szombatonként három korosztályos magyar óvodánk van, egy nyolcosztályos magyar iskolánk, és ehhez most hozzájön egy három­évfolyamos magyar gimnázium is. A másik meghatá­rozó tényező, hogy plébániánk közvetlen térségében nem él magyar, viszont van egy növekvő angol nyelvű, főleg ázsiai hátterű kanadai csoport, amelynek tagjai nagyon megszerették a templomunkat. Hétköznap csak angol nyelvű misét tartunk – hiszen akkor csak ők járnak hozzánk –, és az eddigi kettő mellé hétvégére is betettünk még egyet angol nyelven. Azt gondolom, középtávon eljutunk oda, hogy az itteni magyar közös­ség, de a plébánia szervezeti és gazdasági háttere sem fog tudni fennmaradni az angol nyelvű hívők nélkül.

– Végezetül mit kívánhatok neked ehhez a ki­hívásokkal teli szolgálathoz?

– Kitartást, türelmet, kreativitást és nyitottságot, hogy a Lélek vezessen!

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND tavaszi számában jelent meg. A teljes újság elolvasható ezen a linken.

Frissítve: 2020. április 20.