Hogyan készül a papszentelésre? András Csaba jezsuita vallomása

András Csaba SJ-t tavaly ősszel szentelték volna pappá, de a vírushelyzet miatt az alkalmat most május 29-re kellett halasztani. Az újmisés jezsuita 1989-ben született Székelyudvarhelyen, érettségi után Gyulafehérváron lett szeminarista. A rendbe 2013-ban lépett be. A noviciátus után Miskolcon szolgált, majd 2017-től Rómában tanult teológiát, 2020-tól pedig Marosvásárhelyen egyetemi lelkész. Balázs Zsuzsa interjúja.

– Pár nap választ el a papszenteléstől. Tizenhárom évet vártál erre az alkalomra. Hogy érzed magad?

– Egyrészt izgalommal várom ezt a napot, másrészt érzem az élet nyugodt, békét adó ritmusát, amire ráhelyezkedhetek. Régóta várom ezt a napot, mégsem vagyok teljesen kész. Nem tudom ezeket a folyamatokat kontrollálni. Azzal a reménnyel vagyok, hogy ez a döntés életet fog hozni sokak számára, és hogy így tudom a legjobban kibontakoztatni mindazt, amit Isten adott. Régen arra vágytam, hogy ezt a hívást bebiztosítsam, és hogy a nagy nap előtt százszázalékosan biztosra vegyem, hogy ez az én utam. Most már fontosabb a hit, a remény és a szeretet, és hogy bele merjem adni magam teljesen ebbe a szolgálatba anélkül, hogy tudnám, mi lesz velem tíz év múlva.

– Rendtársadat, Jancsó Árpádot, akivel évekig együtt tanultál, áprilisban szentelték diakónussá Rómában. Követted az online eseményt?

– Természetesen. Nagy hála van bennem Árpiért és az évfolyamtársaiért. Annak örömét és háláját tapasztaltam meg, hogy beérkeztek valahova, de máris küldve vannak, hogy másokat szolgáljanak. Hosszú képzési folyamat áll mögöttük. Köztük van, aki 16 éve lépett a rendbe, és nagyon várta már ezt a pillanatot. Árpi szenteléséhez elkerülhetetlenül társult egyfajta nosztalgia is. Számomra a római évek nagyon gazdagok voltak: az egyház és a Társaság szívének lüktetését tudtam még inkább kitapintani. Nagyon szerettem ott élni.

A csíksomlyói Hármashalom-oltárnál

– Most Marosvásárhelyen szolgálsz. Milyen feladataid vannak?

– Egyetemi lelkészként és a jezsuita közösségben miniszterként, vagyis a ház „mindeneseként” szolgálok, bekapcsolódok az erdélyi lelki kísérői képzés születésébe, melyet egy másik szálon magam is tanulok Dobogókőn. Hálás vagyok az új kapcsolatokért, a sok tanulási lehetőségért, mindazért, amivel az engem körülvevő emberek megajándékoznak. Igazából ez a tanulási folyamat és a belső változás, letisztulás sokkal intenzívebb, mint valaha.

– Ha mesehős lennél, aki akadályokat küzd le azért, hogy elérje a célját, mit mondanál, hányféle „hétfejű sárkánnyal” kellett életed során megvívni?

– A hétfejű sárkányok bennem voltak, nem másban. Önmagam legnagyobb ajándéka és ellensége én magam vagyok. Az én utam sokkal inkább a kis hercegé, aki sokféle bolygót és világot bejárt. Sokféle mássággal találkoztam, melyek mind hozzájárultak tarsolyom bővüléséhez.

– Akik ismernek, tudják, nagyon finom, sőt mondhatni, érzékeny ember vagy. Talán nem én kérdezem először: hogy fogod bírni a jezsuita papi hivatást?

– A kérdés hallatán önkéntelenül felnevetek: igen, nem te vagy az első, aki ezt felhozza. A rendben is féltettek néhányan, nehogy a terhek összeroppantsanak. Az érzékenység adomány és kihívás. Egyszer valaki azt mondta, hogy aki érzékeny a szépre, az éppúgy érzékeny a rosszra. Nekem a csodálkozás, az öröm, a meghittség is éppoly katartikus tud lenni, mint a fájdalom vagy a keserűség.

Fájdalom nélkül nem tudnék úgy örülni, és öröm nélkül nem tudnának annyira fájni dolgok. Ez az én utam, és meg kell tanulnom hordozni mindazt, amit az érzékenységem kínál.

Jézust nagyon érzékeny embernek tartom, kinek mélységesen megesik a szíve az emberi nyomorúságon. Hagyja magát megérinteni, nyitott és sebezhető. Ezzel együtt gyógyít, az emberek közt szolgál, imádkozik, és osztozik az emberek életében. Hála van bennem, hogy társa lehetek. Az egyik jezsuita példaképem, Fáber Szent Péter szintén nagyon érzékeny férfi volt.

A marosvásárhelyi jezsuita közösség: Tamás Barna, Jakabos Barnabás (állva), Petrovics László, András Csaba és Mihalkov Ferenc

– Köztudott, hogy szeretsz cukrászkodni. Úgy hallottam, mostani elöljáród, Jakabos Barnabás hatására lettél jezsuita. Megsütötted már neki hálából a kedvenc süteményét?

– Barnabás odafigyel az egészséges étkezésre, így neki az édes sütemények kevésbé jönnek be. Inkább cukrászalkat vagyok, de az utóbbi évben sós ételekkel próbálkozom, kisebb-nagyobb sikerrel. Barnabásnak nagy szerepe van hivatásom kibontakozásában, de nem állítanám, hogy az ő hatására lettem jezsuita. Ez az élettörténetem és a valóság leegyszerűsítése lenne. Isten inkább szereti az összetett, gazdag, színes dolgokat. A helyi plébánosomnak éppúgy szerepe van, mint Barnabásnak: mindketten az elkötelezett, isten- és emberközpontú élet vágyát erősítették bennem. Másrészt a hivatás – mint Isten érintése – mindig  misztérium marad.

– Pontosan milyen körülmények között lesz a papszentelés?

– Szülővárosomban, Székelyudvarhelyen szentel pappá Kerekes László segédpüspök atya. A Kis Szent Teréz plébániáról származom, ott született bennem a papi hivatás, és most oda térek vissza. Nagyon hálás vagyok Tamás Barna és Tamás Huba plébánosoknak, akik befogadtak és segítenek az ünnep előkészítésében. A szentmise 11 órakor (magyarországi idő szerint 10 órakor) kezdődik, melyet a jezsuiták Youtube-csatornáján élőben is közvetítünk, illetve a templom előtti téren ki lesz vetítve, hogy ne kelljen bezsúfolódni a templomba. Szeretettel várok mindenkit, aki velem és a közösséggel szeretne ünnepelni.

– Papszentelés után hogyan tovább?

– A papszentelés után nem fog gyökeresen megváltozni az életem, hiszen a szolgálataim maradnak a régiek. Most jutottam el odáig, hogy a rutinszerzés és a megérkezés után álmodni tudjak. Sok minden átalakulóban van bennem, amit eddig a pasztorációról, az egyházról, a közösségről gondoltam. Nagy álmom hozzájárulni ahhoz, hogy a marosvásárhelyi Jezsuita Udvar otthon lehessen sokak számára.

Frissítve: 2021. május 28.