Hogyan legyünk szentek? Interjú Patsch Ferenc SJ-vel

Az életszentség kérdését járjuk körül interjúnkban a magyar jezsuita rendtartomány egyik, Rómában idegenlégióskodó tagjával, Patsch Ferenc SJ-vel. Hétköznapi és gyakorlati szempontok az üdvösség elnyeréséhez a Pápai Gergely Egyetem teológiaoktatójától, finom humorral fűszerezve. Szőnyi Szilárd interjúja megjelent a M.I.N.D. legutóbbi számában.

A jezsuita honlap arcképcsarnokában a bemutatkozásod így kezdődik: „Számomra jezsuitának lenni az életszentségre való törekvés személyes útja.” A mindennapokban hogyan törekszel szentnek lenni?

– Ez nagyon intim kérdés – hiszen a lelki életemről szól… Titkos módszereim nincsenek, legfeljebb az, amit a Rendalkotmány előír. A jezsuitáknál egyébként általában kevés kötelező dolog van, azért is törekszünk önszántunkból fegyelmezetten élni. Naponta misézem, sokféle formában imádkozom – a rózsafüzért például nagyon szeretem! –, és törekszem arra is, hogy amennyire tőlem telik, „kivetkőzz[ek] önszeretet[em]ből, önakarat[om]ból és önérdek[em]ből” – ahogy Ignác javasolja (vö. Lgy 189). Persze csak mérsékelt sikerrel. Egyvalamihez viszont ragaszkodom: este fél 7-kor abbahagyom a munkát, elmegyek vacsorázni, utána pedig egy időre leülök teljes csendben meditálni. Ez a lelki életem gerince. Az évek során egyre hosszabbodott az erre fordított idő, most 1 óra 45 percnél járok. Én egyébként mindig szűken vagyok az idővel, az a legértékesebb a számomra, hát abból próbálok Istennek ajándékozni. Abban a reményben csinálom, hogy az ima közben ő dolgozik rajtam. Talán olyan területeken is, ahol én képtelen vagyok változtatni magamon.

– Hat év egyházmegyés papság után léptél be 22 esztendeje a Jézus Társaságába. Mi vonzott a jezsuitákban, és annak mennyiben volt köze Szent Ignác személyéhez?

– Én Szent Ignáccal konkrét jezsuita személyiségeken keresztül találkoztam. Többen is elvarázsoltak közülük. Nemeshegyi Péter például tényleg világhírű teológus volt, mégis olyan egyszerű embernek mutatkozott, hogy bármit meg lehetett kérdezni tőle, a vacsoraasztalnál is. Vagy Nemes Ödön, aki több mint 30 évet töltött Japánban, és amikor visszajött Magyarországra, minden személyes holmija belefért egy hátizsákba. Sőt, azt beszélik, az a hátizsák nem is volt egészen tele… Én ezt nem láttam, de amilyennek megismertem, el tudom hinni róla. Benkő Antalról pedig pszichológiai intézetet neveztek el Rio de Janeiróban, itthon ő lett a novíciusmesterünk. Ezek a jezsuiták belső és külső távlatokat nyitottak meg előttem; könnyű volt elhinni a közelükben, hogy az evangélium radikális megélése a szabad és derűs élet titka.

– Ignácról sok ábrázolás létezik, de egyesek szerint egyik sem igazán kifejező. A te lelki szemeid előtt hogyan jelenik meg a rendalapítótok alakja?

– Én nem látom mitikus figurának. A jezsuiták között különben sem szokás valakit kritikátlanul felmagasztalni. Többször jártam azokban a szobákban, ahol Ignác lakott. Az egyikben ki van állítva a halála után az arcáról készített bronzmaszk is, eredeti fejmagasságban. Horgas orrú, alacsony emberke lehetett. De amikor a naplóját és a róla szóló életrajzokat olvastam, elkezdtem lelkesedni érte. Tele volt tűzzel! Ignác vonzódott a kalandos élethez, és rengeteg szeretet sugárzott belőle. A kalandvágyhoz elég csak annyi: még a megtérése előtt egy alkalommal a nyílt utcán kardot rántott, hogy megvédje magát, amikor az ellenségei megpróbálták sarokba szorítani. A szeretetét pedig tettekkel szerette kifejezni. Például egész életében sántított ugyan, mivel még lovagkorában megsebesült, de feljegyezték róla, hogy egyszer baszk népitáncot járt egy szomorkodó rendtársa előtt, csak hogy felvidítsa. Az is tetszett, hogy Rómában menhelyet alapított olyan prostituált nők számára, akik szabadulni akartak korábbi foglalkozásuktól.

– Az ugyancsak 400 éve kanonizált Néri Szent Fülöppel, illetve saját rendtársával, Xavéri Ferenccel ellentétben Ignác köznapi értelemben nem népszerű szent. Fontos, hogy akit az egyház oltárra emel, rokonszenves legyen?

– Én is láttam a Legyetek jók, ha tudtok című katolikus kultuszfilmet; jópofa, de Ignáccal kapcsolatban nem tartom hitelesnek. Igen, szerintem sem árt, ha egy szent szimpatikus, mert különben nem akarjuk követni. Egyszer a családon belül elmeséltem Szent Ignác életéből azt a jelenetet, amikor friss, és túlzásokra hajlamos megtérőként majdnem meggyilkolt egy muzulmánt, mert az tiszteletlenül beszélt a Boldogságos Szent Szűzről. Éreztem, hogy hirtelen megfagy körülöttem a levegő… Azóta inkább rokonszenves részleteket igyekszem kiemelni az életrajzából.

Ünnepi emlékmise Loyolai Szent Ignác tiszteletére

– Ignác melyik jó – netán rossz – tulajdonságát fedezed fel magadban, és mit kezdesz vele?

– Vele kapcsolatban inkább a hiányaimmal szembesülök. Nagyon szeretnék olyan istenkapcsolatban élni, mint ő, aki – ha hihetünk a naplója tanúságának – bármikor és bármiben képes volt meglátni Isten jelenlétét. Még három falevélről is a Szentháromság jutott az eszébe! Ezt irigylem is egy kicsit tőle…

– Miben példaképed Ignác, és mi az, amiben nem?

– Hmm… Nem is tudom, hogy „példaképemnek” tekintem-e őt – ugyanis szerintem utánozhatatlan. Persze ő is saját kora gyermeke volt, ahogy mi is azok vagyunk. Viszont képes volt felismerni, abban az időben mire volt az egyháznak szüksége ahhoz, hogy megújulhasson. Szerintem ebben áll az egyedülálló zsenialitása. Nem akart a középpontban állni, az ellen is kézzel-lábbal tiltakozott, hogy a bencések és a ferencesek mintájára követőit „ignáciaknak” nevezzék. Azt akarta, hogy Jézus legyen a középpont, a Társaságot is róla nevezte el. Ezzel nekünk is jó magasra tette a lécet…

– Ignác vívódásokkal teli életrajzát évszázadokig nemigen reklámozták, mert nem illett bele a szentekről régebben alkotott, idealizált képbe. Legutóbbi, Az út befelé vezet című könyvedben – de korábbi köteteidben is – te is nyíltan, megkapó őszinteséggel írsz arról, hogy olykor mekkora kihívás betartani a szerzetesi fogadalmakat, melyik rendtársad mivel idegesít, vagy mit tehet egy pap, ha szerelmes lesz. Olvasóként érdeklődéssel forgatjuk ezeket az írásokat, de ütött-e már valaha vissza a kitárulkozás?

– Hirtelen csak az jut eszembe, hogy egyszer egy lelkigyakorlatos csoport előtt elsütöttem egy poént egy szerzetesnővel kapcsolatban, aki nem volt jelen, és akit egyébként nagyon tisztelek. A csoportból mindenki nevetett és napirendre tért a dolog fölött, egyetlen kivétellel. Valaki ugyanis – érintettsége okán – úgy felháborodott az ügyetlen viccemen, hogy majdnem feljelentett érte „lelki hatalommal való visszaélés” címén. Ha megteszi, többet semmi sem mossa le rólam az abúzus bűntettének hírét, és esetleg soha többé nem adhatok lelkigyakorlatokat, pedig ez a legkedvesebb elfoglaltságom. Akkor nagyon átéltem, hogy egy hajszálon múlik a hivatásom, és végső soron minden ajándék, amit Istenért tehetek. Persze azóta jobban vigyázok a poénjaimmal
is…

– Ferenc pápa egyik bon mot-ja szerint nincs szent múlt nélkül, és nincs bűnös jövő nélkül. Ha valakire, ez a megtérése előtt az evilági örömöket hajhászó Ignácra tökéletesen illik. Milyen szerepét látod az ember bűneinek a szentségre való törekvés folyamatában?

– Ebben a kérdésben elég radikális véleményem van: félve mondom, mert furcsán hangzik, de szerintem a bűn nem egyértelműen rossz. Isten tud belőle nagyobb jót is kihozni – ezért engedi meg. Hogy csak egy példát mondjak: már Jézus Krisztust emberi bűn vitte a keresztfára. Az eseményeket Isten mégis úgy alakította, hogy e bűn révén hihetetlen mértékű szeretet áradjon ki a világra. Azt persze nem állítom, hogy a bűn „pozitív” dolog, de hiszek abban, hogy megvan a helye a teremtésben.

– A jezsuitákat évszázadokig a hit védelmére felesküdött élcsapatnak tartották, és sok tagjuk a protestánsokkal vívott hitviták bajnoka volt. Ma nincs nálatok ökumenikusabb, sőt a vallásközi párbeszédben élen járó társaság – te is írtál például tudományos munkát A vallások mint krisztus kegyelmének struktúrái címmel. Hogyan oldod fel a látszólagos ellentmondást?

– Ez nagyon fontos kérdés – hadd próbáljam valamelyest megvilágítani. A legrövidebb verzió úgy hangzik, hogy a világ változik, és nekünk a mai korban kell az evangéliumot életre váltani. Ettől azonban sokan megijednek, relativizmust látnak benne, és egyesek rögtön vádolni kezdik a jezsuitákat, sőt a pápát is azzal, hogy behódol a korszellemnek. Pedig nem erről van szó. Történelmileg kell gondolkodni. Vegyük például Szent Istvánt, aki törvényben írta elő, hogy vágják le az orrát vagy a fülét annak a szolgának, aki lopott, és véres csatákat vívott a keresztény államhatalom megszilárdításáért. Mi nem a XI. században élünk, ezért furcsának találjuk az ilyenfajta drákói szigort, különösen egy olyan embertől, aki frissen keresztelkedett meg. A katonaszenteket ma nem érezzük közel magunkhoz – csakhogy akkoriban nem léteztek más eszközök! És ha valaki a tatárjárás idején nem fogott fegyvert, alighanem súlyos bűnt követett el, mert megbecstelenítésre és rabszolgaságra ítélte az asszonyokat és a gyermekeket. Ezért van, hogy a muhi csatában odaveszett a korabeli magyar katolikus püspöki kar legjava – ki meri állítani, hogy nem a legjobb keresztény lelkiismeretüket követték? Ma persze, hála Istennek, püspökeinknek békésebb lelkiismereti gondjaik vannak, és ezért még akkor is hálás vagyok, ha talán daliásabban mutatnának lóháton, teljes fegyverzetben…

Szokták mondani, háromféle modellje van annak, hogyan lehet jó keresztényként döntést hozni. Az első, ha szolgai módon követek egy kimerevített múltbeli mintát. A második, ha megállapítok egy „erkölcsi minimumot”, amihez görcsösen ragaszkodom. A harmadik pedig, ha felteszem a kérdést, vajon Jézus Krisztus ebben a helyzetben mit tartana helyesnek. Én az utóbbi modellben hiszek.

Az ökumenikus gondolkodás mögé pedig szerintem többé nem lehet visszamenni: nehéz volna elmagyarázni egy mai hitetlen embernek, hogy miért gyűlöli egymást hitkülönbségek miatt két keresztény, akik egyformán a szeretet vallását követik.

– Amúgy ismersz protestáns vagy épp nem keresztény szenteket?

– Attól függ, mit értünk a „szent” szón. Ha nem szentté avatottakat, hanem Istentől teljesen lefoglalt, szeretettel eltelt embereket, akkor egészen biztosan vannak szentek az egyházon kívül is. Nem tudom, történelmileg menynyire hiteles, de azt beszélik, hogy a Taizé-i közösség alapítóját, Roger testvért maga II. János Pál pápa kérte meg, hogy ne katolizáljon, mert reformátusként többet tehet a hitért és az egyházért. Szóval, szerintem neki biztosan helye van a „protestáns szentek” sorában.

– Volt-, van-e olyan rendtársad, akinek életszentségéről meg vagy győződve?

– Oh, több ilyen is van! Az élőkről nem mondanék semmit, de nemrég halt meg Gedeon Mihály jezsuita testvér. Nem volt pap, de ízig-vérig szerzetes, az igen! Egész életében kertészként dolgozott, és sugárzott róla a derű és a jóság. Aki csak egyszer is találkozott vele, tudja, miről beszélek. Pedig rengeteget szenvedett – egyebek között más jezsuitáktól is… Valahogy azonban élete során annyira megtisztult a hivatásában, hogy már teljesen Krisztus élt benne.

– Mondják, rendalapítótok egy-egy írását már nem lehet egy az egyben, kommentár nélkül közzétenni, mert annyira idegenül cseng a mai ember fülének. Van olyan ignáci gondolat, amivel jezsuitaként te sem tudsz mit kezdeni?

– Lássuk csak… Hát, Ignác biztosan másként látta a nem keresztény vallások kérdését és az ökumenizmusét is. Más hirtelen nem jut eszembe.

– Fordítsuk meg: ha Szent Ignác beülne valamelyik órádra, mi az, amivel nehezen tudna mit kezdeni, merthogy a teológia ötszáz év alatt annyit változott?

– Ez nem is számít nagy perspektívaváltásnak, mert amit én nem értek benne, azt valószínűleg ő sem értené bennem. De a mondottakon kívül például biztosan meglepődne azon is, amit ma a Biblia történeti kritikájáról tanítunk. Az ő idejében mindenki úgy tekintett a Szentírásra, mint történelmi elbeszélések gyűjteményére, ami tudósításformában beszéli el az eseményeket. Ma már nem így látjuk, pedig a Bibliát ugyanúgy kinyilatkoztatott könyvnek tekintjük, mint régen. Időközben megváltozott viszont a kinyilatkoztatás fogalma: ma már nem szó szerinti sugalmazást jelent, és nem is kell azt gondolni, hogy Isten pont hat nap alatt teremtette a világot, vagy Mózes megírta a saját halálát az egyik neki tulajdonított könyvben. A teológusnak ma is a kora tudományos színvonalán kell megfogalmaznia a hitét, ahogy régen is ezt tették. A hit és értelem között nincs ellentmondás, mert ugyanaz az Isten adta a józan eszünket, mint aki a kinyilatkoztatást.


Az írás megjelent a M.I.N.D., a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya lapjának 2022. tavaszi számában. A Loyolai Ignác szentté avatásának szentelt szám itt olvasható:

Frissítve: 2022. március 09.