Horváth Árpád SJ: „Sokáig buszsofőr akartam lenni, hogy mindenkit elvigyek a templomba”

Boldog gyermekévek Jugoszláviában. Horvát és magyar kettős identitás. Menekülés a háború elől a zöldhatáron. A jezsuita aszketika szeretete, a lét filozófiai kérdései, irodalom és újságírás, meg persze az Alföld. Tornya Erika RSCJ portréinterjúja Horváth Árpád SJ-vel, a pesti Jézus Szíve-templom igazgatójával a rendtartomány negyedéves lapja, a MIND téli számából.

Az Örkény Színház fotósorozatot tett közzé a művészeiről Mi lennél, ha nem színész lennél? címmel. Te milyen fényképen szerepelnél, ha nem jezsuita pap lennél?

A képen egy busz volánjánál ülnék. Az oka egy gyermekkori élményem. Valamelyik téli vasárnap reggelen Nagymamával indultunk a templomba, ami olyan négy kilométerre volt tőlünk. Nagy volt a hó. Óriási élményt jelentett ez egy gyereknek! Ő egyébként olyan szuper nagyi volt, hogy 56 évesen szerezte meg a jogosítványt, de hóesésben nem vezetett. Szomszédunk, a szerb ortodox Tihomér bácsi azt mondta, elvisz bennünket, de lerobbant az autója, ezért elindultunk gyalog. Elértünk egy buszállomáshoz – az volt a végállomás –, beültünk a buszba. Jó meleg volt benn, kinn hullott a hó. Érkeztek az utasok, akik közül majdnem mindenki a templomba ment, s a legnagyobb élmény az volt, amikor megérkezett a sofőr, beindította a motort és elindult a busz. Azután sokáig buszsofőr akartam lenni, hogy mindenkit elvigyek a templomba.

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen hangulat tölt el?

Szabadkán nőttem fel, a nyolcvanas években töltöttem a kisgyermekkoromat. A város akkor Jugoszlávia része volt, s még viszonylagos jólét uralkodott. A szüleimmel minden nyáron utaztunk a tengerre, a hegyekbe. Majdnem az Égei-tengertől az Alpokig terjedő, nagy és színes területről van szó.

Be kell vallanom, amikor a magyarok és a jugók fociztak, mi az utóbbiaknak szurkoltunk.

Az, hogy „jugó magyar”, jelentett valamit. Magyarország számunkra kissé szürkének tűnt: láttuk a szovjet katonákat, a Trabantokat, az utcán halkan beszélő embereket, a nem túl szimpatikus „Kádár bácsit”. Gyerekként feltűnt, hogy jobb autóink vannak, hogy a mi rizsescsokink finomabb, mint a félédes szerencsi csokoládé. Azóta sem értem, hogyan lehet egy csoki félédes! Magyar identitásom felfedezése ebben a környezetben külön feladat volt. Az Egri csillagok olvasása során esett le a tantusz, akkor értettem meg valami fontosat. Jöttek a törökök, elesett Nándorfehérvár, elesett Pétervárad, Eszék, Temesvár, Lippa, Arad. Elővettem a térképet, és rájöttem, hogy ezek a városok egy országban, Magyarországon voltak! Lehettem vagy 8-9 éves.

Édesanyád oldaláról horvát vagy. Mit ad ez az identitásodhoz?

Szabadka a török megszállás alól 1686-ban szabadult fel, gyakorlatilag elnéptelenedve. Ezek után érkeztek ide különféle népcsoportok, köztük a horvát nép egyik ágai, a bunyevácok. Anyukám horvát bunyevác volt, de tudott magyarul, járt magyar iskolába. Mi otthon magyarul beszéltünk, csak amikor Anya szidott vagy megdicsért, akkor beszélt hozzám bunyevácul. A „Napnyugati szőlők” városrészben, ahol laktunk, szinte mindenki magyar volt. Magyar iskolába jártam, magyar barátaim voltak, a Kárpáthy Zoltánt olvastam. De ha véletlenül a horvát misére mentünk, az sem volt különös számomra. Horvát nagyapám horvátul beszélt hozzám, és nem nagyon szólított Árpádnak. A „Derán” becenevet adta, a bunyevácok így szólítják a fiatal fiúkat, a kölyköket.

A 90-es évek elején, amikor kitört a délszláv háború, sok fiatal fiút átküldött a családja Magyarországra, hogy ne vigyék el őket katonának. Te is köztük voltál?

1989 és 1991 között reményteljes fejlődés ment végbe Jugoszláviában. A rendszerváltást gyorsító reformoknak köszönhetően az ország gazdaságilag erős volt. Sokan dolgoztak külföldön, az összegyűjtött pénzből elkezdtek építkezni, lehetett vállalkozni, eltörölték a törvényt, hogy egy személynek legfeljebb 17 hold földbirtoka lehet. S ekkor kitört a háború. Nem akartuk elhinni, hogy ez a gyönyörű ország ilyen szörnyű módon széteshet. A Tito-i időszaknak borzasztó ára volt. A 40-es évek végén a kommunisták úgy kerültek hatalomra Titóval, hogy közben tocsogtak a vérben. Nincs olyan magyar település a Délvidéken, aminek a határában ne volna tömegsír. Horvátok, olaszok, németek, magyarok, mind áldozatai voltak a szerb vérengzésnek. Ezekről nyíltan nem lehetett beszélni, csak amikor kezdett szétesni a keleti blokk. Az érintett generáció, a nagyszülők csaknem ötven évvel később sirathatták el szeretteiket, beszélhették ki fájdalmaikat, a rettentő igazságtalanságokat, amelyek a családokat érték a kommunizmus idején. Az eresztékek lazultak, a feszültségek kipattantak. Ezért a Tito idején mesterségesen összetákolt ország olyan véres véget ért, ahogyan született. Akkoriban kamasz voltam, s a háború kitörésekor azért nem vittek el katonának, mert még gimnáziumba jártam – de azért besoroztak.

Egyik idősebb iskolatársamat elvitték, majd hamarosan valahol Boszniában elesett. Hazahozták eltemetni. A temetés után Apám azt mondta, el kell mennem.

Migráns vagyok olyan értelemben, hogy a zöldhatáron sétáltam át a szabadkai határátkelő mellett. Tompán éltek távoli rokonaink, beköszöntem hozzájuk, majd felültem a Szeged felé tartó buszra.

Végül nem egyházmegyés pap lett belőled. Mi a hivatásod története?

Mély gyökerei vannak, a gyerekkoromig nyúlnak vissza. Idős plébánosunk volt Szabadkán, akinek a beszédeire nem emlékszem, de amikor 7-8 évesen ministráltam neki, láttam, olyan öreg, hogy alig tud az oltárnál letérdelni. Ekkor kezdtem el azon spekulálni, hogy ha az atya majd nem lesz, akkor valakinek azért oda kellene állni az oltárhoz! Az nem lehet, hogy ne legyen szentmise! Különc voltam, beteges, vékonyka, asztmatikus. Szüleim virágkertészettel foglalkoztak, gyerekkoromban külön kiskertem volt, már akkor szerettem a földdel dolgozni. Amikor nem a kiskertemet gondozgattam, a templomban töltöttem az időt. A toronyban volt a plébános magyar könyvtára, sokat olvastam, pakolgattam ott. Amikor kamaszkoromban elkezdtünk járni „zsúrokra”, kezdtem elmaradozni a templomból. A plébános ezt észrevette, és varratott nekem egy külön ruhát, ami hasonló volt az albához, de huszáros zsinórok díszítették, és megbízott, hogy minden vasárnap reggel én olvassak fel a misén. Volt, hogy a buliból egyenesen oda mentem! Tudtam, hogy ott feladatom van. A templom az életem részévé vált.

Hogyan lettél éppen jezsuita?

Amikor a magyar jezsuitákhoz kerültem, még nem ismertem a rendtartományt. A noviciátusba lépés előtt két évet Rómában, első lakóként, a Casa Balthasar hivatástisztázó házban töltöttem, melyet 1990-ben Joseph Ratzinger alapított. A bíboros a Hittani Kongregáció élén főleg Amerikából kapott jelzéseket, hogy léteznek szemináriumok, amelyek vezetői vagy szélsőségesen konzervatívak, vagy liberálisak, s vannak fiatal emberek, akiket kinéznek onnan, pedig van hivatásuk. Megbízta hát Jacques Servais jezsuitát a ház megszervezésével. A kétéves program teológiai alapjait Adrienne von Speyr, Hans Urs von Balthasar és Henri de Lubac munkássága adja, a lelkiséget a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok és imamódok. Itt kerültem Szent Ignác bűvöletébe.

Emlékszem, arról ábrándoztam, hogyha jezsuita leszek, a szobámban nem lesz más, csak egy kő, amire elalváskor lehajtom a fejem.

A lelkigyakorlatok és Ignác Zarándoknaplójának olvasása után erős volt bennem a kiüresedés, illetve a teljes önátadás vágya. Hatott rám Balthasar lelkisége is, hogy a drámákon keresztül, a szépirodalomban is meg lehet találni Istent.

Hogyan folytatódott az életed a jezsuita noviciátus után?

Mivel a Casa Balthasarban figyelmem az esztétika felé terelődött, megfogott a romantikus gondolkodás. A természet erőiben, a népi kultúrában, a mű- vészetekben felfedezni Isten erejét. Hogy az egész világ tulajdonképpen Istenről szól. A noviciátust követően filozófiát tanultam Münchenben, ami a legjobb hely volt a német idealizmus és romantika tanulmányozására. Nagyon lelkesedtem ezekért a dolgokért, az MA után szerettem volna PhD-n maradni Münchenben, de hazahívtak, hogy segédkezzek a Távlatok szerkesztőségében. Ekkoriban derült ki, hogy tudok írni.

Hol folytatódtak a tanulmányaid?

Londonban tanultam teológiát, majd 2007-ben hazatértem és A Szív újsághoz kerültem, hogy vizsgáljam meg, érdemes-e hosszabb távon tervezni a kiadását. Megnéztem, informálódtam, s elkezdtem hinni benne. Átformáltuk, jó folyóirat lett. Ennek során váltam újságíróvá. Ezek után hét évvel jött a képzésem záró szakasza, az egyéves tercia, amikor az élete középső szakaszába ért szerzetes újra elvégzi a nagy lelkigyakorlatot, feleleveníti jezsuita létének fontosabb elemeit. Ezt a programot Amerikában végeztem, ott is szerettem volna maradni PhD-re. Akkoriban már a filozófiai antropológia érdekelt, merthogy nagyon foglalkoztat az identitás kérdése. Mi az, ami az embert emberré teszi, ami az emberségében meghatározza, milyen gondolati struktúrák, érzelmek mozgatják. Mit jelent az, hogy nekünk sokat mond egy vászon, amire három szín van festve – piros, fehér, zöld –, és megdobban tőle a szívünk. De jött egy hívás, hogy szükség van rám a templomban, A Szívnél és a Jezsuita Kiadóban. Még a közösségem elöljárója is lettem.

Rengeteg dologgal foglalkozol párhuzamosan. Hogyan pihensz?

Igyekszem jó példát mutatni a rend- és a munkatársaimnak, hogy a pihenés nagyon fontos. Fárasztónak tartom azokat az embereket, akik belecsavarodnak a szakmaiságukba. Egyszer azt mondta valaki, hogy Isten óvjon attól az elöljárótól, akinek más dolga sincs, csak hogy elöljáró legyen. Nagyon kell vigyázni, hogy legyen tágasságunk. Egy lépés távolság attól, amit csinálunk, nagyon jót tesz. Fontos, hogy rá tudjunk nézni a napunkra, a munkánkra, a kapcsolatainkra, a hetünkre, a küldetésünkre újra és újra egy bizonyos távolságból. Ehhez két dolog kell, az ima és a pihenés. A másik, hogy nem maradsz szerzetes, ha nem tanulsz meg örülni az életnek.

Minden férfinak kell, hogy legyen hobbija, szenvedélye. Ha az a Fradi, akkor a Fradi, ha irodalom, zene, néptánc vagy a zarándoklat, akkor az.

Kedd a szabadnapom, akkor általában elmegyek sportolni, sétálok a városban, jó időben bicajozok, nézem a házakat, a foghíjakat, az új épületeket. Ábrándozom, de jó lenne gyalogos híd a Margitszigetre, ide vagy oda villamos! Viszek magammal egy könyvet, olvasok, vagy csak nézem az embereket. Kis titkos „perverzióm”, hogy szeretek sétálni a temetőkben. Leülök Blaha Lujza vagy Jókai Mór sírjánál, kimegyek a jezsuita sírokhoz, hallgatom a madarakat.

Térjünk vissza a kezdőképhez! Sok minden fér a buszodba, amit kormányzol…

Igen, találó a sofőrkép, hiszen viszem az embereket a templomba, vagy közelebb Istenhez. Tágas ez a busz, sok különböző ember fér meg egymás mellett, sokan beleférnek a szívembe. Ez a tágasság onnan ered, hogy alföldi vagyok. Szükségem van a magas égre, a térre. Az Alföld nem síkság vagy lapály. Nagyon változatos, gondolj a napraforgótáblákra, a zsíros, fekete földre, a homokdűnékre, a nagy folyókra, akácosokra, a halászlé illatára, a baglyok huhogására, a sasmadár szárnyalására, a szőlő édes ízére, a ködre, a szürkemarha tekintetére! Talán ezekből a tágasságokból talál meg valamit az is, aki a templomunk közösségéhez tartozik.

Frissítve: 2019. december 21.