Így él a koronavírus-járvány idején Rómában Vértesaljai László SJ

Rome Report

Mindenekelőtt a legfontosabb: „Semmiféle kegyelmet nem nélkülözünk!” (1Kor 1,7). Itt Rómában sem. S ennek tudatában tesszük a dolgunkat…Mi itt az Örök Városban ma, szerdán, 2020. március 11-én ima- és böjti napot tartunk, Ferenc pápa római helynöke rendeletére. Nagyon helyes, én már korábban „elrendeltem” volna, ha másképp nem, akkor a római püspökök kétezer éves járványtapasztalata alapján…! (Van bőven!).

De most nem „teológiai általánosságokról” szeretnék írni, hanem egészen konkrétan szólok: Hiszek abban, hogy én, „semmiféle kegyelmet nem nélkülözök”. Pontosítok: én sem! Ez a kegyelem megtart engem, háromcsillagosan: járvány előtt, járvány alatt és járvány után! De hát mit csinálsz te, Laci? Semmi rendkívülit. Csak bizalommal teszem a dolgom.

Imígyen.

Ma reggel hat előtt rigók ébresztettek, igaz, ára van a rigófüttynek: kétujjnyira nyitott ablak éjszakára, azon betóduló pár fokos friss levegő. „Egyet aludtam” – mondanám Édesanyámmal –, egészen rigófüttyig!” Nekem a rigófüttytől reggel abba’ helybe’ (még az ágyban) jókedvem támad. A fürdőben hallgatom a Rai Unót, és végre először mondják az esti összegzést ismételve, hogy „kevesebb a tegnapi fertőzött”. Ezt a jóhírt (evangélium) megköszönöm az Úrnak, és a kápolnában a szentmisén is, ahol fura módon (Istennek legyen hála!) most jóval többen vagyunk ezekben a napokban (mint egyébként járvány nélkül). Az a felemlített kegyelem azonban nincs híján a józan észnek, ezért is kértem házfőnökünktől, hogy a misén ne parolázzunk a békecsóknál oly hevesen, mint békeidőben. Az indiai (Kerala) Jerome a főcelebráns, be is jelenti, hogy adott ponton egymás felé fordulva „éppen csak meghajlunk”, és az áldozás is cum intinctione, a Szentostya belemártásával történik. Van, aki kicsit fintorog, a többség örül neki.

A zsolozsmaima olvasmánya a pusztában vándorló nép panaszkodásáról szól. Most éppen nincs mit inni. Zúgolódnak. „Miért hoztál ki bennünket…?”. Ölbe ejtem a békebeli, papíralapú zsolozsmás könyvemet, és mondom: Éppen helyben vagyunk, Uram! Az a Desertum-Report, jelentés a pusztában, semmit nem változott, lám, itt Rómában éppúgy érvényes, mint Budapesten. Ha a kiindulópont, vagyis a kegyelemmel körül-öntöttség és ha a józan ész hiányzik, akkor zúgolódunk. A jó öreg, elévülhetetlen húsosfazék-szindróma! Hogy nem unja meg az Úr ezt a sok nyafogást…?!

Avokádót kapunk reggelire, de nem kötelező, lehet egy darabka kenyeret is választani, ha már böjti nap van!

Vissza a 12 négyzetméteres szobámba, de előbb még menet közben a folyosónkon, egy hét után meglátom a szomszédomat, Carlót. Mondom is neki: Apparitio Caroli, vagyis hogy neki most „jelenése van”. A La Spezia-i Carlo fürge ésszel érti a huncutságot és mondja: Holnap lesz a tizennegyedik nap!

Hogy értsük a római helyzetet! Carlo, aki egyébként 75 százalékos orvos (a százat a jezsuita rendbe lépése vitte el a milánói Sacro Cuore egyetem orvosi karáról) az Életvédő Pápai Akadémiánál dolgozik, és egy konferencia után derült ki, hogy a résztvevők között volt egy koronavírus-fertőzött. Önkéntes karanténba vonult két hétre. Ide a szomszédba. Azóta nem is láttam. Minden rendben! – mondja most és nevet, olyan carlósan.

Már majdnem leültem a számítógépemhez megírni ezt a római jelentést, amikor eszembe jutott valami: Menj ki a kertbe! És kimentem a kertbe, ahol három dolgot is láttam. Először is álmot láttam! Vagyis mind az öt magyar szőlőtövem alszik. Négy éve hoztam otthonról és ültettem el itt a szobám ablakával szemben Agrippina császárnő egykor hortus-kertjében. Így aztán szemmel tartjuk egymást. Január végén metszettem meg őket. Alszanak, és ez jó! Még korai lenne felébredni. És alszik a kert közepén (ez a második) a gingko bilobám is, Akit 2018 novemberében ültettem. A két rizlingszilváni és a három saszla mellett alszik a kicsi kínai páfrányfenyő ősöreg is! Teszik a dolgukat.

Ellenben a fenső sétányon vagy tíz ringlófa mámorosan virágba borult. Hófehér szirmok ezrei pompáznak, és alulról fölnézve a kék Égbe, amolyan Isten-Csodát látok. Földbe gyökerezik a lábam, és csak nézem, szemlélem – Isten művét, a Teremtés csodáját, mert itt a Tavasz. A rigók és a ringlófák már tudják. Semmiféle kegyelmet nem nélkülöznek. A gingko- és szőlőtövek sem, csak ők ezt még nem tudják, de majd felébrednek, ha eljön az ő idejük is.

Ezen gondolkodom és töprengek, sietség nélkül. Ugye, mondom a Teremtés Urának, ez a seb is begyógyul rajtunk, Codognótól (az olasz járvány kiindulópontja) egészen Vuhanig. A rigók tudják, a gingko is tudja, még álmában is. (Mi, gingkók, ezt többmillió éve tudjuk! – dünnyögte oda nekem múltkor.)

Én is tudom, hogy hamarost indulni kell a rádióba, te jó Ég, már kilenc óra ötvenhárom! Azt is tudom, hogy kevesen járnak a Via della Conciliazionén. És megint elmegyek a rádióépület mögött a Via Traspontinán, ahol tegnap este hazafelé jövet egymás mellett két bezárt üzletet is láttam. Fél nyolc volt, éppen be is zárhattak már, csak az A4-es kiírásra figyeltem fel: Chiuso! Zárva! Indoklás: Az „Én otthon maradok” kezdeményezés jegyében, összhangban a városvezetés döntésével, meghatározatlan ideig zárva tartunk.

Mindjárt indulok a rádióba, remélem, nem zárják be. A szerkesztőségünkben most ketten dolgozunk Vikivel. Ági kolléganőm Édesanya, iskola híján otthon vigyázza két kislányát, de távmunkában besegít. Már látom magunkat a liftben és a stúdióban. A nyolcszemélyes teherfelvonó (montacarichi) sarki liftben, falán a szigorú meghagyással: Egyszerre csak egy személy használhatja! Mégis ketten utazunk fel benne, Vikivel. Átlósan sarokba állunk a tágas liftben és kuncogva félrelélegzünk. S a stúdióban…, nos, ott az egyetlen mikrofon egy asztal fölött, egy-egy székkel mindkét oldalán. Ha hangosabban is olvasunk, sem jön ki a kánonjogi egy méter! Keresztet vetünk, és: „A stúdióban Vértesaljai László és Somogyi Viktória…”.

Hogy is írja Pál apostol: Testvéreim, tudjátok meg, semmiféle kegyelmet nem nélkülöztök! Adás végén, a magyar szerkesztőség 1949-es indulása óta ezzel búcsúzunk: Laudetur Jesus Christus!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. március 11.