Így fér össze kereszténység és buddhizmus

Jezsuita és zen-mester egy személyben – a napokban ismét a pesti Párbeszéd Házában tartott meditációt a svájci Niklaus Brantschen. Borda Máté beszélgetett vele.

Hogyan találkozott a zennel?

Először 1976-ban jártam Japánban. Elöljáróm azt javasolta, hogy jezsuita képzésem harmadik fázisát, az ú.n. terciát Hugo M. Enomiya-Lassalle atyánál töltsem ebben a távoli országban. A jezsuiták kezdetben kétéves lelki képzésen mennek át, majd a tanulmányok és néhány esztendőnyi munka után újabb egyéves spirituális tréning vár rájuk, hogy „felfrissítsék” a lelki életüket, ez a „tercia”. Én erre mentem ki Japánba, ahol Lassalle atya bemutatott a zen-mesterének, Jamada rósinak (Jamada Koun japán zen mester, 1907–1989 – a szerk.). 1976 végén, az úgynevezett róhacu szessinen találkoztam vele; ez egy intenzív meditációs elvonulás minden év decemberének elején a Buddha megvilágosodásának emlékére. Első találkozásunk után rendszeres kapcsolatban maradtunk. Éveken át visszajártam Japánba, és két hónapot gyakoroltam Jamada rósival. Akkoriban lelkigyakorlatos házat vezettem Svájcban, és nyaranta két hónapra mindig el tudtam jönni. Japánban egy elképesztően meleg helyen, Kamakura városában gyakoroltunk; ezzel töltöttem a szabadságomat. Fokozatosan bevonódtam a zen világába. Később elkezdtem embereket bevezetni a meditáció gyakorlatába. Végül 1988-ban megkaptam Jamada rósitól a jogot, hogy tanítsam a zent.

Niklaus Brantschen a Lasalle Haus meditációs termében

Kiket és hogyan kezdett tanítani?

Ezidőtájt Zürichben dolgoztam diákokkal. Kialakítottunk egy kis zendót a diákszállás alagsorában, ott gyakoroltunk. Nem sokkal később, 1990-ben Lassalle meghalt. A barátom és a lelki atyám volt – ugyanakkor nem a zen-mesterem, ezt a szerepet Jamada rósi töltötte be. Akkoriban újra egy lelkiségi központ vezetője lettem, és úgy éreztem, azzal tiszteleghetnék a legjobban Lassalle emléke előtt, ha egy általa is ihletett új koncepció alapján formálnám át a házat. Így 1993-ban új néven, Lassalle Hausként indult újra a központ, immár a spiritualitáson, a társadalmi felelősségvállaláson és a vallásközi párbeszéden nyugvó programmal.

Vallásközi dialógusról beszél. De tekinthető-e a zen vallásnak?

A zen gyökerei a buddhizmusba nyúlnak vissza, de a zen inkább egy Út, nagybetűvel. Az életnek egy útja, egy módja. Budapesten előadást tartok a napokban egy mindfulness-konferencián. Ezt a címet adtam neki: Zen, mert emberi lények vagyunk. Minden ember képes zent gyakorolni. Néha azt mondom: úgy kellene ezt tennünk, mint az állatok – de emberként! Olyan természetességgel, mint egy kutya vagy egy macska, amikor figyel, de úgy, hogy közben mégis emberek vagyunk. Emberi, hogy csendben maradunk, hogy elindulunk befelé önmagunkba, hogy felismerjük, vagyunk, létezünk. Mielőtt még bármivel azonosítanád magad, bármit tennél: ember vagy. Nagyon gazdag, erőteljes, és tele lehetőségekkel. A zen Út, amelyen elhagyod mindazt, ami nem vagy.

Van egy történet Michelangelóról. Fiatalember volt, amikor megalkotta Dávid-szobrát. Két évig dolgozott rajta, félrevonultan a kíváncsiskodó tekintetek elől. Amikor végül előjött és bemutatta a művét, a firenzeiek el voltak ámulva az alkotástól, és azt kérdezgették: „Hogyan tudtad megcsinálni?” Mire azt felelte: „Nagyon egyszerűen: elvettem mindazt, ami nem Dávid.” Nos, a zen-gyakorlásban ugyanez történik: hátrahagyod mindazt, ami nem te vagy. És egyszer csak ráébredsz: te Máté vagy. És minden benned van. Amit annyira kerestél, ott van benned. Minden.

Ebben az értelemben a zen nem csak módszer vagy technika. Segít felismerni, hogy ki vagy valójában; a mi hagyományunkban azt mondanánk: felismered, hogy Isten gyermeke vagy. Azt, hogy lényed legmélyén eredendően tökéletes vagy – a katolikus teológia szerint: az emberi természetet nem tudta lerontani az eredeti bűn (ezt a katolikus tanítást a reformáció elvetette) –, és mindened megvan, amire szükséged lehet. Ha az Úton jársz, nem rohangálsz össze-vissza olyan dolgok után, ami nem te vagy; nem vagy állandóan elfoglalt. Maga a módszer is egyszerű: ülni, lélegezni, és felismerni, miről szól az élet. A zen az élet! Ebben az életben minden helyzet, körülmény megfelelő, amibe csak belekerülhetsz. Ezért is érzek szoros kapcsolatot a zen és a jezsuita spiritualitás között, hiszen utóbbinak is egyik alapja, hogy Istent mindenhol keressük és mindenhol megtaláljuk. Még az imában is! (nevet) Itt a híd a zen-gyakorláshoz, hiszen annak szintén az a lényege, hogy megtanuljunk jelen lenni. Az angolban szépen látszik, hogy aki jelen van, az egyúttal ajándék a vele lévőknek, hiszen mindkettőre a present szót használjuk. A lelkivezetőknek, a tanároknak és a szülőknek is fontos, hogy jelen legyenek a tanítványaiknak, a diákjaiknak, a gyerekeiknek, így valóban ajándékok lehessenek számukra.

Két olyan kritikát szeretnék említeni, amelyet gyakran felhoznak keresztény oldalról a zen, a buddhizmus és a meditáció ellen. Az első szerint az üresség-meditációban teljesen megnyílunk, kiüresedünk, így akár a sátáni erők is hatalmukba keríthetnek; ezzel szemben a keresztény imában Isten vagy Krisztus neve megóv minket a negatív hatalmaktól.

Soha nem hallottam ezt a kritikát ilyen formában.

Pedig tegnap este is felhozta valaki a közönségből. (A Párbeszéd Házában augusztus 23-án beszélgetést rendeztek a zen és a kereszténység kapcsolatáról, amelyen Brantschen atya is részt vett . Beszámolónk az estről ide kattintva olvasható el – a szerk.)

Igen, de korábban nem hallottam soha ilyen formában. Érdekes felvetés. De nézzük meg a keresztény hagyományt. Vegyük például Remete Szent Antalt, a híres sivatagi atyát. Szörnyen támadta a gonosz. Ugyanígy, a zen sem a gyávák útja. Bizony kell bátorság ahhoz, hogy az ember keresztülmenjen mindenen. A gonosz szellemek, démonok vagy bárhogy nevezzük őket, mindenhol jelen vannak. A zen egyik sarokköve, hogy nem megyünk bele a gondolkodásba, a fantáziálásba és hasonlókba, csak megyünk tovább előre. Látnunk kell, hogy többek vagyunk, mint az elképzeléseink, a kísértéseink, az érzéseink, a szorongásaink. Mindezeket nem nyomjuk el, nem taszítjuk félre, de nem is hagyjuk, hogy megbéklyózzanak; csak megyünk tovább előre. Ami pedig Krisztus és az angyalok segítségét illeti a keresztény imában, rendben, de a zen-gyakorlásban miért ne állna mellettünk ugyanúgy Isten? Az én tapasztalatom az, hogy a tanítványaim képesek áttörést elérni a zen-meditáció révén. A rossz sugallatok mindenképpen az életünk részei, de ez nem tarthat vissza minket: menj tovább előre!

Egy másik kritika azt mondja, hogy összeegyeztethetetlen a kereszténység és a zen, mert míg egy keresztény ember mint személy a személyes Istennel áll kapcsolatban, a zen szerint a személyes egó káprázat, amelynek fel kell oldódnia, hogy így átéljük az ürességet és ezáltal megszabaduljunk.

Japánban elértem azt a pontot, ahol úgy éreztem, nem tudok többé imádkozni. Elmondtam ezt Lassalle-nak, mire azt felelte: „Igen, így van ez. Ha nem képzeled el Istent valahogyan, akkor nem megy. De ha elképzeled, akkor sem megy. Akárhogy is, csak folytasd az imát, és meglátod.” Folytattam tehát az imát, megszólítottam Istent, mint „Atyám” vagy „Jézus”. A Jézus-imát, a szív imáját egyébként különösen szeretem. Évekig gyakoroltam, mielőtt elkezdtem a zennel foglalkozni. Ma azt mondhatom, hogy úgy imádkozom, mint egy gyerek.

Istent ugyanakkor nem egy velem szembenálló személyként képzelem el, mint ahogy mondjuk egy másik embert. És mégis tudom mondani, hogy „kérlek”, vagy, hogy „mi atyánk, aki a mennyekben vagy”. De ez egyszerre üres is számomra. Ami azonban üres, az egyszersmind tele van élettel. Az üresség a tapasztalatnak csak az egyik oldala; a másik oldala: minden. Nem lehet ezt megmagyarázni. Ha az ember azt hallja, hogy üres, talán arra gondol, hogy egy nagy semmi. De ahol semmi sincs, ott bármi megtörténhet. Megtapasztalod, hogy Isten mindig és mindenhol, mindenben jelen van. És akkor szabadon mondhatod: „köszönöm”, vagy „kérlek”. Vagy egyszerűen meghajolsz.

Hosszú út vezet odáig, hogy két ennyire eltérő hagyományt integrálni tudj a szívedben. Úgy nem működik, hogy 50 százalékban keresztény vagy, 50 százalékban pedig muszlim, hindu vagy buddhista. Én mélyen gyökerezem a keresztény tradícióban, és nagyon hálás vagyok azért, hogy a jezsuita rendhez tartozhatok. Egyszersmind a buddhista hagyományba is gyökeret eresztettem, és nagyon tisztelem ezt a tradíciót. Valahogy ez működik nálam.

De, ahogy monda, hosszú út vezetett idáig.

Ez a folyamat még mindig tart. Nagyon fontos számomra, hogy csináljam az egyiket, de közben ne hagyjam el a másikat sem. Például nagyon szeretem a fiataloknak szóló vasárnap esti misét a pesti Jézus Szíve-templomban. Ha itt vagyok és tehetem, mindig elmegyek rá. Megérint az éneklés, az ünneplés. Reggel pedig, a szobámban, a takaróból alátétet hajtogatok, és meditálok. Fontos számomra, hogy fenntartsam ezt a kettős gyakorlást. Hogy egyszerre otthon legyek egy jezsuita közösségben – Svájcban, a Lassalle Házban a közösségem elöljárója vagyok –, ugyanakkor folytassam a csendes meditáció, a zazen gyakorlását.

Frissítve: 2018. szeptember 04.