Így segítsük az üldözött keresztényeket – Böjte Csaba tanácsai a szeretet nagyköveteinek

Nemrég a New York Kávéházban sajtóreggelin mutatták be a Hungary Helps Program jószolgálati nagyköveteit. Amint az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkár, Azbej Tristan bejelentette, a tisztségre Sajgó Szabolcs jezsuitát, Böjte Csaba ferences szerzetest és Hölvényi György európai parlamenti képviselőt kérte fel – azokat a személyiségeket, akikkel a korábbi években több úton is jártak Szíriában, Irakban, Egyiptomban és Kongóban.

Azbej Tristan nyitóbeszédében ismertette a program céljait és eddigi eredményeit. Szavai szerint a Hungary Helps sok tekintetben hasonlít más nemzetek törekvéseire, ám két szempontból úttörő és egyedi. Ez ugyanis az első olyan nemzeti humanitárius program, amely a keresztény kultúra megmaradását, az üldözött keresztények védelmét állítja a középpontba, illetve a helyben történő segítségnyújtásra helyezi a hangsúlyt. Így a program célja, hogy az üldözöttek szülőföldjükön maradhassanak, békében és szabadságban élhessenek.

A program elmúlt két és fél éve alatt közel 70 ezer ember boldogulásához járult hozzá Szíriában, Irakban, Libanonban, Nigériában, Kongóban és Etiópiában. Feladat továbbra is bőven akad, hiszen a kereszténység jelenleg a világ legüldözöttebb vallási közössége.

A programban való részvételéről a Sajgó Szabolccsal készített interjú után Pop Andrea Júlia Böjte Csabával készült beszélgetését közöljük.

Hogyan találta meg a hivatását? Mi inspirálja munkája során a hétköznapokban?

Már egész kiskoromtól járok a szegényekhez. Felszentelt papként pedig nemcsak Erdély nyomornegyedeit ismerem, hanem voltam Kárpátalján, a Vajdaságban és Románia belső részeiben is. Szegénynegyedekben, ahol az emberekkel tudtam találkozni. Mindig az volt a tapasztalatom, hogy ezek nagyon vagány emberek. Hogy a díszlet milyen, az a lényegen nem sokat változtat. Jó együtt lenni, leülni velük, egy kávét meginni, elbeszélgetni.

Európán kívüli missziói során milyen kihívásokkal szembesült? Mennyiben igényel más hozzáállást egy ilyen út?

Irakban voltam először üldözött keresztényeknél, Moszul városának ostroma után. Később eljutottam Szíriába, Egyiptomba, Kongóba, Kenyába. Azt gondolom, mindenütt ugyanaz a helyzet, és a bajban lévő embernek mindenhol jólesik, ha meglátogatják.

Miben tudja segíteni az üldözött keresztényeket?   

Erre szoktam felelni, hogy ha valaki egy temetésre elmegy, az a szenvedő emberen mit segít? Van, hogy nem tehetek semmit, de akkor is részt veszek, és ez nagyon fontos. A szegény, bajban lévő embert ha meglátogatom a kórházban és megfogom a kezét, már az is sokat jelent. Ez az a hit, amit az árva vagy bajban lévő gyerekeknek a jelenlétemmel, egy jó viccel adni tudok. Hogy érezzék, nincsenek elveszve, hogy ők is értékesek, őket is szereti Isten. Ez sokszor keresztüllendíti őket a nehézségen. Az egyik kislány például nemrég odajött hozzám, hogy egész nyáron miért nem látogatta meg az anyukája. Hát mit felelhettem volna neki? Azt mondtam, hogy „te milyen borzos vagy!”. Azt felelte, hogy hát ő nem is borzos. Na, erre jól összeborzoltam a haját, csavartam egyet az orrán, feldobtam vagy háromszor. Kacagott, átölelte a nyakamat, és mentünk tovább. Nem oldottam meg a problémát, de én azt gondolom, nem is kell, nem is lehet mindig megoldani a problémát. A Mennyei Atya Nagycsütörtökön odament a Szent Fiához, de nem oldotta meg a problémáját. Másnap Jézust ugyanúgy megfeszítettek. De részt vett, jelen volt és vigasztalta.

Egy emberként a világ ellen egy lehetetlennek tűnő küzdelemben. Hogy tud céljai mellé eszközt, forrást és társakat találni? Hogyan tudja ráirányítani az emberek figyelmét olyan több száz vagy ezer kilométerre lévő területekre, mint Déva vagy a Közel-Kelet?

Régebben megtörténhetett, hogy egy földrészen pestis vagy háború dúlt, és a másik földrészen ezt észre se vették. Ennek az ideje lejárt. Az emberiség egy nagy családot alkot, egymás testvérei vagyunk. Ha bárhol szenved valaki, akkor mindannyian szenvedünk. A XXI. században a földgolyó egy faluvá vált, hiszen Bécsből 1,5 óra alatt Irakba lehet érni. Már nem mondhatja senki, hogy ez nem érdekel, mert „messze van”. Éppen Moszulban voltam, amikor a pátriárka összegyűjtötte az embereket a templomokban, és kereszt alakban olajfacsemetéket rakott fel a hajdani oltár helyére. Körbeálltuk és imádkoztunk. Majd a kezébe vett egy olajfacsemetét, és azt mondta: „Menjetek haza, ültessétek a szülőföldetekbe, öntözzétek, neveljétek. Hogy ennek a fának az árnyékában legyen lehetőség, hogy az én gyilkosomnak a gyermeke és a te gyermeked a békéről beszéljen alatta.” Nagyon nehéz, kemény mondatok ezek. Mindenkin golyóálló mellény volt, a legtöbb emberen gépkarabély lógott, és a pátriárka a békéről beszélt. Ott én se pénzt, se más megfoghatót nem tudtam adni nekik, csak egy imát tudtam elmondani értük. Mégis úgy érzem, ez fontos. A szülőföldhöz való ragaszkodásban segítettük ezeket az embereket. És nem az a lényeges, hogy ehhez tudunk-e anyagiakat megmozgatni. Irak gazdag ország, a háborúk ellenére is sokszor úgy éreztem, gazdagabb, mint Magyarország. Kőolaja van, minden második ember állami alkalmazásban áll. Tehát számukra nem az anyagi támogatás a legfontosabb, hanem a szolidaritás, hogy ott állok mellettük, hogy megfogom a kezüket. Olyan ez, mint az a kis fűszer vagy az a kevés cukor, amit a teámba teszek, nagyon kevés, mégis megváltoztat mindent. Arra biztatok mindenkit, merjen ő is a szeretet, a jószolgálati szeretet nagykövete lenni, bárhol éljen is.

Frissítve: 2019. december 10.