Így vall a most elhunyt Nemeshegyi Péterről hű segítője és jó barátja, Donáth György

Donáth György másfél évtizede a Mária utcai jezsuita templom közösségéhez tartozik, hosszú évekig volt a június 13-án elhunyt Nemeshegyi Péter SJ hűséges segítője, kísérője, barátja. Miközben az utolsó esztendeit a budai Farkas Edith Katolikus Szeretetotthonban töltő Péter atyáról beszélgettünk, kibontakoztak az ő életének megindító fordulópontjai is. A jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában, június elején megjelent beszélgetést Tornya Erika RSCJ készítette.

– Hogyan kerültél a jezsuita templom közelébe?

– 2005-ben volt egy komoly balesetem. A motorom totálkárosra tört, én viszont karcolás nélkül megúsztam. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy ekkora szerencse magától nem érhet, kell lennie Istennek, akinek terve van velem. Ezután megismerkedtem egy szép és kedves nővel, akinek már volt egy 12 éves lánya. Komolyan gondoltam a kapcsolatunkat, szerettem volna feleségül venni. Amikor a lánya felvételizett a Szent Margit Gimnáziumba, én kísértem el a felvételi beszélgetésre. Ott a keresztény családok, szülők és gyerekek kapcsolatának kisugárzása nagyon megragadott, vonzóvá vált az a rendezettség, amit láttam. Akkoriban autózás közben sokszor hallgattam Fiala Jánost a Budapest Rádión, de aztán az akkor induló Mária Rádió kapta meg azt a frekvenciát. Ezért fix beállításaim között továbbra is a Mária Rádió volt. Amikor meghallottam, kezdetben elkapcsoltam, mert mindig csak imádkoztak. A gimnáziumban tett látogatásom után viszont elkezdtem hallgatni, hogy megtanuljam az alapvető imák szövegét. Így sajátítottam el a Miatyánkot és az Üdvözlégy, Máriát, és elkezdtem naponta imádkozni.

– Hogyan vitt tovább az utad?

– Elkezdtem komolyan gondolkodni, hogy elveszem a barátnőmet, és keresztény családot szeretnék. Édesapámnak volt egy jó barátja, Medgyes Béla, valódi polihisztor, később ő lett a bérmaapám is. Javaslatára Péter atya miséjére kezdtünk el járni a barátnőmmel a Mária utcába, és a beszédeinek hatására elkezdett megváltozni az életem.

– És hogyan ismerkedtetek meg? Ritka, hogy a hívek misék után csak úgy összebarátkoznak a pappal.

– Elég kalandos életem van. Megtérésem előtt sok rossz fát tettem a tűzre. Nem voltam különösebben megátalkodott, de a környezetem belevitt dolgokba.

Péter atya miséinek hatására hatalmas ellentét támadt bennem az addigi életemmel, és rájöttem, hogy nem folytathatom a régi életformámat.

Elkezdtünk hittanra járni Róna Gábor jezsuita atyához, próbáltam szakítani a régi életemmel, sőt egy idő után eléggé szögletes, fekete-fehér új megtérő lettem. Természetesen elvesztettem minden anyagi forrásomat, de még a barátnőm is elhagyott – azóta sem találtam meg a feleségemet, de a vágy és a remény most is erősen él bennem a saját család iránt. A következő évben katolizáltam – eredetileg evangélikusnak kereszteltek –, elsőáldozáshoz járultam és bérmálkoztam. Ebben az időszakban a miséken már jól ismertek a nénik, és időnként papírzsebkendőket gyűjtöttek össze, mert tudták, hogy a fiatalember még ott marad a mise után kicsit sírdogálni. Néha aztán elmentem Péter atyához beszélgetni, első gyónásom elején pedig nem tudtam megszólalni, mert tíz percig zokogtam. Ő szelíden, türelemmel várta ki ezt az időt, egyáltalán nem voltam a terhére. Jelmondata – „Jónak lenni jó” – különösen sokat segített.

Fotó: Orbán Gellért

– Miért éppen ő lett a lelkiatyád?

– Péter atyára jellemző a szerénység és az alázat, prédikációiban gyakran van önirónia és humor is, s a legnehezebb vagy legbonyolultabbnak tűnő dolgokat is könnyedén érthetővé vagy elfogadhatóvá tudja varázsolni. Egyszer mesélte, hogy amikor fiatalkorában cserkész volt, egy kisfiú a csapatából nem akart szentáldozáshoz járulni. Hosszasan beszélgetett vele, másnap aztán a fiú azt mondta neki: éhes, mégpedig Jézusra éhezik.

Ez is mutatja, hogy mindenki számára érthetően tud beszélni, annak ellenére, hogy a világ egyik legjobb teológusa.

– Van-e olyan hitbeli kérdés, ami különösen is érdekes számodra?

– Nem tudom, miért kaptam ekkora ajándékot, Péter atya társaságát és barátságát. Beszélgetéseink során többször mondta, hogy „senki nem juthat el az Atyához, csak akit az Atya vonz”. Állandó dilemma ez számomra: a belőlem fakadó vonzódást vagy az Atya akaratát kell érteni ezen? Remélem, egyszer ezt is jobban megértem.

– Megtérésed után hogyan folytatódott az életed?

– Sok jó dolog történt velem, részt vettem Péter atya lelkigyakorlatán is. Sajnos egy idő után kockázatos üzleti vállalkozásaim miatt életem talán legnehezebb helyzetébe kerültem, elkanyarodtam a vallástól, templomba sem jártam. Ez csak édesapám halálakor változott meg, miután a kórház kápolnájában részt vettem a gyászmiséjén. „Szerencsére” akkor megint elkezdett vonzani az Atya. Megláttam egy hirdetésben, hogy Péter atya Nagymaroson fog előadást tartani, és úgy éreztem, el kell mennem. Hatalmas öröm volt a viszontlátás. Péter atya megismert és szeretettel üdvözölt. Az előadás után felajánlottam, hogy visszahozom Budapestre; ezek után újra elkezdtem a miséire járni, és időnként én is hozhattam-vihettem – akkor még a Sodrás utcai rendházban lakott. Egyik alkalommal mise előtt azt mondta, vegyem fel a ruhát, mert nincs ministráns, és ministrálni fogok. Nagyon izgultam. Nem tudtam pontosan, mit kell csinálni, de nagyon figyeltem, hogy ne hibázzak. Ezután „botcsinálta” ministránsként megtanultam a feladatokat, és állandóan segédkeztem Péter atya miséjén.

– Sok időt töltesz Péter atyával. Mik a legemlékezetesebb pillanatok?

– Egy időben – a néhai Nemesszeghy Ervin és Gyurás István jezsuita atyákkal kiegészülve – négyesben jártunk szentmisére az idősotthonból a Mária utcába. Mise után sokszor engem is meghívtak ebédre Péter atyával a rendházba.

Nagy megtiszteltetés volt, hogy a szerzetesek között étkezhettem. Megismerhettem őket, láthattam a hétköznapi oldalukat is, ahogy viccelődtek egymással.

Pár alkalommal meghívhattam Péter atyát vasárnapi ebédre a Kéhli Vendéglőbe. Kedvencei a hagyományos magyar ízek: húsleves, rántott hús, petrezselymes burgonya, uborkasaláta. Máskor elmentünk a Halász utcába, és ettünk egy jó halászlevet. Időnként Kiss Ulrich atya is csatlakozott hozzánk, és jókat beszélgettünk. Mise után nem mindig a legrövidebb úton mentünk vissza az otthonba, szép időben sokszor felautóztunk a budai Várba. Péter atya megmutatta, hogy a volt Pénzügymisztériumban melyik ablak mögött volt az édesapja munkahelye. Egyszer elmentünk a Fiumei úti temetőbe, és megálltunk a családja síremlékénél. A Keleti pályaudvarnál elmesélte, hogy a Verseny utcában lakott páter Mócsy Imre. Megtudtam, hogy Péter atya a Nádor téren, a mostani Pénzügyminisztérium épületében volt banktisztviselő, mielőtt jezsuita lett. Volt bérházukat, a mai Zenit Hotelt is megmutatta.

Fotó: Orbán Gellért

– Jól látom, hogy messze nem mester-tanítvány kapcsolat, hanem barátság fűz Péter atyához?

– Időnként úgy éreztem, hogy amikor a misén mond valamit a barátságról és hűségről, akkor mintha engem is beleszőtt volna. Sokszor boldognak éreztem magam, amikor vele tölthettem az időmet. Néha mintha általa „kézzelfoghatóvá” vált volna számomra Jézus. Néhány hónapja aztán, amikor épp nála jártam, rosszul érezte magát. A Szív újságnak akart írni egy cikket, de nem érezte a kezét, és nem tudott gépelni, ezért engem kért meg, hogy hadd diktáljon nekem – alig győztem a tempóját! Érdekes módon ez a cikk is az Isten iránti hűségről szólt.

– Mondhatni, Péter atyától tanultad meg, mi a barátság?

– Nemcsak tőle, hanem a jezsuitáktól. Még Vértesaljai Laci volt a templomigazgató néhány éve, amikor meghalt a templomkoldus. Mivel Laci atya igen temperamentumos ember, szenvedélyes beszédet mondott arról, hogy mindig azt tervezte, egyszer majd elbeszélget a koldussal – de nincs majd: csak most van. Most kell megtenni, amit lehet. Ennek hatására megkerestem egy ismerős hajléktalant, Attilát, aki az Arany János utcán élt. Akkoriban volt egy számítástechnikai üzletem a Wesselényi utcában, udvarában egy üres fészerrel. Oda beköltöztettem Attilát, hogy legyen fedél a feje fölött. Ezt az ötletet Istennek és a jezsuitáknak köszönhetem. Attila hosszú éveket élt ott, később még egy lakás is jutott neki az udvarban, néhány hónapja hunyt el. Sokat tanultam tőle, barátok lettünk. Máig emlékszem arra, hogy amikor „beköltöztettem”, a lakáshoz szükséges tárgyakat tudtam adni neki: rezsó, bútor, tányérok, evőeszközök. Miután bepakoltunk, Attila megszólalt: „Igen ám, Gyurika, de jó lenne valami mosogatószer is, különben mivel mosogatok el!”

Az első reakcióm az volt, hogy most adtam egy csomó mindent, és mégsem elég? A második pedig az, hogy mekkora boldogság ez az igény attól, aki 11 évet az utcán élt!

Rohantam a közértbe, és hoztam, amit kért. Sokkal nagyobb ajándékokat kaptam Péter atyától és Attilától is, mint amit én adni tudtam. Időnként talán azért szorulhatunk mindannyian segítségre, hogy lehetőséget biztosítsunk egymásnak a jócselekedetekre.

Az interjú a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. Az újság digitális formában erről a linkről teljes egészében letölthető. 

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 15.