Illés Albert SJ hivatásának története

Hatan vagyunk testvérek. Édesanyám óvónő volt, majd dada, mert nem lépett be a pártba. Édesapám bányatechnikus volt, de szintén nem lépett be a pártba, és vájárként a mélyben töltötte életét.

1966-ban Püspökszentlászlóra küldtek szüleim dolgozni, hogy ősszel némi kiegészítéssel járuljak hozzá a Kecskeméten történő tanulmányokhoz (1966-tól 1970-ig oda jártam, ott érettségiztem).

A falunkban, mely bányászfalu volt, két Jézus Szíve-népleánya, Sperber Anna – a péceli ház gazdasszonyképzőjének vezetője és Csillag Etelka zenetanár, zongora- és népének tanárnő – húzta meg magát a katolikus kápolnához csatlakozó két szobában. Ott rendszeresen ellenőrizték őket a Tolna megyei ÁVÓ emberei, később a Bonyhád járás ávósai, és a szemünk láttára többször megverték őket, mert hitoktattak.

A testvérek minden karácsonyra és nagyböjtre egy egy jezsuitát hívtak meg, hogy legyen ünnepe a falunak, és legfőképpen legyen gyónási lehetősége a bányászcsaládoknak. P. Morlin, P. Závodni, P. Fricsi és P. Ruppert sokat beszélt a ministránsoknak a missziókról – Xavéri Szent Ferenc volt a kedvence.

Nekünk fogalmunk nem volt arról, hogy ki volt Szent Ignác, róla nem beszéltek – annál többet a két Jézus Szíve-népleány! P. Fricsi mérte fel, hogy a 16 fiúministránsból, a négy főministránsból kit kellene Kecskemétre küldeni.

Kecskeméten  soha egy szó nem esett ezekről a témákról, és nem hallottam ott a jezsuitákról. De a katonaság alatt, Lentiben – mely kegyetlen hely volt – sem az oda vezényelt szeminarista-jelöltektől.

Tizenhat éves koromban bérmálkoztam. Mohácson volt káplán Jónás János, aki kéthetente a falunkban misézett, őt kértem meg bérmaapának. Leutaztam hozzá – két órát vártam egy folyosón, mert éppen egy nagyhangú és óriásikat hahotázó ember volt nála. A végén behívattak. Egy nagyon kedves fehér hajú magas embernek mutatkoztam be. Ő meg azt mondta: „No, biztos nem hallottál a jezsuitákról. Most a romlottabbak közül találkoztál velem, aki több évet ültem börtönben. Eljöttem rabtársamhoz, Dr. Faludyhoz, aki itt lakik a szomszéd utcában, és  fogorvos – de ezt a fiatal káplán urat mindig meglátogatom, ha éppen nincs itt a békepap plébános.”

Ez nekem akkor tohuvabohu volt. Röviddel utána megtudtam, hogy P. Mócsy Imre – merthogy ő volt – ott kapott egy pecát és a horgászathoz ruhát, s Dr. Faludynak a Duna partján lévő kis faházikójában töltötte az idejét – a pecázást azonban nem művelte, az inkább csaliként szolgált. A következő évben már többet tudva róla megkértem, hogy tartson hármunknak lelkigyakorlatot. Bele is egyezett. Ez volt életem első igazi lelkigyakorlata – többet ért, mint az előző három a piarista gimnáziumban.

A gimnáziumban a nyarakat Püspökszentlászlón töltöttem többedmagammal; mindig hárman dolgoztunk egész nyáron a romos püspöki nyaraló arborétumában. Ott élt és dolgozott P. Németh János SJ és Ferenc testvér. P. Németh mint lelkivezető bent lakott a volt kastélyban. Naponta misézett, és dolgozott az arborétumban. Ferenc testvér az istálló melletti szerszámos kamrában élt, és szintén rengeteget dolgozott.

1969-ig két muraközi ló segítségével minden másnap lementek a faluba bevásárolni, a postát elhozni, gyógyszert kiváltani, és napközben ezekkel az állatokkal dolgozott a parkban.

Havonta kétszer  Budapestről meglátogatta az intézményt P. Szörényi Gábor jezsuita – többször P. Ruppert Pál SJ atyával jöttek, és Ferenc testvér felhozta őket Hosszúhetényből. Nagy alapossággal a vezető nővérrel beszélt át mindent, majd P. Németh János atyával az arborétumi munkákat. Ez időben P. Fricsi hetente jött gyóntatni a nővéreket, és aki szeretett volna még gyónni. Tőle sok információt kaptunk a jezsuitákról. P. Mócsyitól Mohácson és ezen a helyen került a jó Mag a lelkembe!

A másik személy, aki augusztusban mindig a turistaházba érkezett, P. Tüll volt, akit Pannonhalmáról hoztak. Ő a volt jezsuita öregdiákokkal ment napi kis túrákra, és folytatta a heti programot az öregdiákok számára  (lelkigyakorlatot tartott). Mindig csak 10-12 fő volt vele a turistaházban – senki meg nem mondta volna, hogy nem turisták, hanem lelkigyakorlatozók. P. Németh és P. Tüll csak valahol az erdőben találkoztak a nyolc nap alatt – később megtudtuk  P. Németh Jánostól, hogy ez szolgált számára a nyolcnapos lelkigyakorlatául.

1970-től már nem mentem rendszeresen Püspökszentlászlóra dolgozni. Otthon sokat dolgoztam, mert édesapám házépítésbe fogott. Szemináriumi tanulmányaimat aztán Győrben kezdtem.

1975-ben Mindszenty Józseffel kapcsolatos ténykedésünk megpecsételte sorsunkat. Felvettük a Máriazellben elhangzott nevezetes temetési beszédet, melyet a híres domonkos szerzetes Van Strater mondott. Legépeltük, és minden teológustársunknak adtunk egy példányt. Ez akkor  az államellenes összeesküvés kategóriájába esett, mert röpiratterjesztésnek minősült. A szemináriumba beépített spicli másnap kivitte az állami egyházüldöző szervezet vezetőjének. Sebestyén Ferenc pécsi és Czvitkovits József győri egyházmegyés társammal együtt hármunkat azonnal kirúgtak a szemináriumból, és kitiltottak az ország összes felsőfokú intézményéből.

1975 . június 25-től Verőcemaroson a Migazzi-kastélyban kaptam szállást és munkát pár hónapra. Ott értek a legmélyebb benyomások a jezsuitákról. Ott élt P. Vácz Jenő, P. Závodni Kálmán és Lajos jezsuita testvér  – P. Vácz röviddel előtte került ki a börtönből.

P. Závodni Kálmán és P. Szörényi Gábor hetente kilátogatott, mert Verőcemaros frekventált hely volt. P Pálos is rendszeresen jött. Kovács Lajos testvér volt a ház mindenese – igazi ezermester. P. Závodni folyamatosan készenlétben állt, hogy Vácról vagy az állomásról érkezőket kihozza  a Migazziba, bevásárolt, és rengeteget dolgozott. Pálos Antal atya általában egy P. Kollár nevű szótlan és elzárkózó jezsuitával volt, aki az ebédlőasztalnál időnként felcsattant: „Erről szó ne essék még egyszer előttem!” Erre mindegyik jezsuita elhallgatott. Nekem fogalmam nem volt, hogy ki ő. Csak később, szeptember közepén tudtam meg P. Pálostól, hogy P. Kollár a provinciális, és beszámolási kötelezettsége van minden hónapban az államiak felé. Na, ez „kiakasztott”, de tudomásul vettem; azért a csírázó jezsuita lelki érintéseket nem oltotta ki bennem.

Ez volt életem legnehezebb időszaka, amikor még sehová nem tartoztam. Egyedül a jezsuiták értettek meg, ők adtak erőt, és az a háttér, melyet az ott élő apácák képeztek, akik tudták, hogy nagy bajban vagyok. Szeptember 13-tól minden másnap megérkezett egy katonai autó, kiszállt belőle két személy, elém tettek egy A4-es papírt gépelt írással. Végigolvastam. Nyilatkozat volt arról, hogy amit tettem, azt a szemináriumban élő szerzetesek, tanáraim – köztük Brückner Ákos ciszter, Horváth Lóránt premontrei, Hosszú Vince domonkos – szervezték. „Írja alá!” – üvöltötték. Minden esetben nemet mondtam, és hozzátettem: „Ez nem igaz, amit tettünk, magunktól tettük.” Ekkor kaptam az első akkora pofont, hogy lefordultam a székről. Eleredt az orrom vére. Erre becsukták az ajtót, és elmentek. A másik két kis szobában imádkozva hallgatott P. Vácz Jenő és szintén a szobájában P. Závodni. P. Vácz egy alkalommal kijött és a szobám előtt tiltakozott. Kiléptek, megfogták és belökték a kis szobájába úgy, hogy hanyatt vágódva elájult.

Mindez hetente kétszer-háromszor, és a verés fokozódott minden héten.

Mivel szüleim megtudták, hogy hol húztam meg magam, édesanyám Sperber Anna Jézus Szíve-népleánnyal, testvérrel eljött meglátogatni. Kék-zöldre összevert arccal nem ismertek rám.

Ekkor csak a jezsuiták tartották bennem a lelket. P. Vácz Jenő mindig azt mondta: „Bármit kérdeznek, csak igennel vagy nemmel válaszolj. De jobb, ha hallgatsz. Egy idő után úgyis megsokallják, összevernek és elmennek.” Így is volt. Tudtam, hogy az atyák is és a nővérek is minden nap imádkoznak értem. Major Sándor hetente jött Kismarosról, és szintén sok jó tanáccsal látott el.

A terror olyan kemény volt, hogy nem lehetett mást tenni, és egyházmegyés szemináriumokban kezdtünk.

1975. november 14-én este aztán hármunkat – Sopronból, Püspökszentlászlóról és a Migazziból – Márianosztrára vittek külön katonai ÁVÓ-s autóval. Egy ilyen úton az ember össze-vissza verődik, csúszik, még akkor is, ha tudtam, hogy le kell hasalni és rátapadni az aljára. A hátsó része simán alumíniumláda volt, négy kis szellőző lyukkal az egyik oldalán. Kapaszkodó nincs, se ülés, se levegő. Hideg volt. A cellában levetkőztettek Meggyaláztak engem is. Nem részletezem. Elég annyi, hogy bottal összevertek. Majd felöltözhettem. Órámat és kis nyakláncomat örökre elvették. Ismét elém tették az A4-es lapot, hogy írjam alá. Ekkor kezdődött a brutalitás teljessége. Ketten ütöttek, vertek, rúgtak.

Sokszor, több százszor elmondtam az egykor P. Mócsytól kívülről megtanult imát: „Fogadd el, Uram, szabadságomat…; ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.”

Márianosztrán egymásról nem tudtunk, hogy ott van a másik társunk. Ismét hozták az A4-es papírt, melyet szeptembertől már legalább hatvanszor láttam. De a társaim is. Nem írtuk alá. Az volt a legbrutálisabb összeverés, és arra ébredtem, hogy az orromban szörcsög a víz. Elájultam, a földön feküdtem, és hideg vízzel öntöttek fel. Társaimat is. Közben folyamatosan iszonyú jajgatást hallottam – egészen úgy hangzott, mintha két társam valamelyikét, Ferencet vagy Józsefet kínoznák. Később tudtam meg, hogy ez hangszóróval megfélemlítés volt.

November 15-ike hajnalán visszanyomtak az ávósautókba, és egymástól függetlenül elindultunk. Iszonyatos volt az út Márianosztrától Szobig. Mindhármunkat a Duna hideg vizébe állítottak bele: Czvitkovits Józsefet Zebegénynél, Sebestyén Ferencet Nagymarosnál, engem Kismarosnál. Mindhármunk hátába fegyvert nyomtak, és mindig egy lépéssel kellett a Dunába beljebb lépni. Ez eltartott két órát. Közben többször megkérdezték, hogy aláírom-e a papírt. Már vállig mélységben voltam a hideg vízben, amikor azt mondtam, legyen vége, lőjenek bele. Még a kismarosi templomtorony ütését hallottam, öt órát ütött – szörnyű volt ez az idő éjszaka két órától.

A visszajutás a Migazziba szörnyűséges volt és felejthetetlen. Utána hetekig feküdtem, és December 18-án este megérkezett P. Szörényi Gábor, hogy az intézetet az ávósok parancsára 24 órán belül el kell hagynom. Major Sándor kismarosi plébános szerzett egy gyermektelen házaspárnál egy kis nyári konyhát, ott éltem át a karácsonyt, majd januárban Budapestre egy karmelita testvérhez kerültem a Pap Károly utca 8-ba. A Honvéd Kórházban dolgozott, ő szerzett orvost, aki  titokban tovább segített a gyógyulásban. Majd jött a mentőszolgálat, mert a Pap Károly utcából is el kellett mennem – az ávósok megfenyegették a karmelita testvért. Felvettek a mentőkhöz. Elkezdtem a tanulást és vele párhuzamosan a munkát. Kemény volt. Major Sándor plébános közben összehozott egy jó dogmatikussal, a volt híres Erdős Mátyással és Tarjányi Béla professzorral, akik titkon segítettek a tanulásban, minden vasárnap egy-egy lépést tenni a teológiában is. Minden időm le volt kötve. Esztergomban fejeztem be a vizsgáimat. 1979-ben Pálos Iván püspök, a szeminárium rektora írta meg, hogy szentelhető vagyok – ezt erősítette meg aláírásával Verbényi István prefektus és Szendi József spirituális, a későbbi veszprémi érsek.

Amíg mentőztem, bejártam a Jézus Szíve-templomba. Ott ismertem meg jobban P. Kelényi Tibort, Pálos atya segítségével Morlin Imrét és P. Kovács Jenő atyát. Ott ismerkedtem meg Kecskés Attila későbbi novíciustársammal, akivel együtt léptünk be a Társaságba, és hasonló módon Varga B. Józseffel.

Papszentelésem 1979. június 17-én a pécsi székesegyházban volt. Hivatalosan P. Morlin Imre, P. Vácz Jenő és P. Fricsi Ádám atya vett részt rajta, ők tanúsították a szentelésem.

1984-ben járt Magyarországon P. Gervin Koma SJ –én ekkor máriagyűdi káplán voltam –, megbízatásai között volt egy látogatás P. Morlinnal és P. Fricsivel Máriagyűdön. A kálvária oldalában jó másfél órát beszélgettünk arról, hogyan is alakulna sorsom. Meg lehet kezdeni a noviciátust – de ezt a szót nem szabad kiejteni. A püspök úgy fog elengedni, hogy a jezsuiták a kiöregedés miatt a makkosmáriai kegyhelyen fiatalabb, már legalább 6-8 éves káplánokat kiképeznek a leányfalusi lelkigyakorlatos ház szolgálatára. Ezen a névsoron vagyok én is. P. Gervin Koma kimondta: ezzel megkezdheted a noviciátusodat. Nagy örömmel töltött el akkor engem ez a hír.

Közben meg zajlott a harkányi új templom építése. Éppen a cserepeket raktuk a tetőre, mégis, 1985. szeptember 1-től ott voltam Makkosmárián. A harkányi új templom szentelésén október 6-án novíciustársaimmal részt vehettem. Spártai körülmények, nagyon nehézkes kezdés volt Makkosmárián, de legalább csend és béke honolt. P. Morlin volt a novíciusmester, P. Thurzó István a socius. Fogadalmamat 1988. február 2-ikán tettem le a Jézus Szíve-templomban.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 08.