Illés Albert SJ hivatásának története

1952-ben a Mecsek észak-keleti völgyében megbújó faluban, Kismányokon születtem. Őseim bukovinai székelyek voltak. Hatan vagyunk testvérek. Amikor ezeket a sorokat írom, édesanyám még él!

A kecskeméti piaristáknál érettségiztem. Gimnáziumi éveim alatt minden esztendőben volt egy háromnapos lelkigyakorlat, és bár akkor még nem fogalmazódott meg konkrétan a papság gondolata, a sok lehetőség közül mindig visszajutottam a Jóisten szolgálatához. Aztán a katonaság második évében olvastam Szent Ignác életrajzát, és mélyen megragadott, majd a hivatásról szóló döntés is megszületett bennem.

A katonaság utáni időszak nagy fellélegzést hozott. Gimnáziumi nyaraimat mindig munkában, Püspökszentlászlón töltöttem. Ott nagyon jó jezsuitákkal találkoztam, például P. Szörényivel vagy P. Pálossal, aki Pécsre hazalátogatott, és útját mindig összekötötte egy kirándulással Püspökszentlászlóra. Vagy P. Hevenesi Jánossal és P. Tüllel, akit a volt piuszista diákjai titkon lehoztak Pannonhalmáról, és velük volt a turistaházban. Mindig meglátogatta P. Németh Jánost, aki ott szolgálta a volt püspöki nyaralóban élő nővéreket. De említhetem P. Morlint, P. Závodnit, P. Vácz atyát, vagy a különös teherbírással szolgáló Ferenc testvért és Lajos testvért. Ezekkel a jó atyákkal, testvérekkel délben mindig együtt étkeztünk Püspökszentlászlón.

Egy alkalommal nehezen bandukoló atya szólított meg munka közben az arborétumban. P. Fritsi Ádám volt, és azt mondta: „No, hadiki legényke, csak szorgalmasan, hogy szép legyen ez a kert!” „Haladok, de itt a végére nem jutok, mert oly nagy ez az arborétum” – feleltem. Egy hétig volt fent, minden nap megszólított, és mindig egy jó órát beszélgettünk. Utólag úgy látom, ezek az alkalmak alapozták meg a jezsuita hivatásomat. P. Fritsi kifaggatott mindenről, és máig érvényes, reális válaszokat adott.

Mivel a világi papság életébe ilyen-olyan szinten beleláttam, egyházmegyés nem akartam lenni, de szerzetes sem, mert a piaristáknál szintén megtapasztaltam jót is, rosszat is. P. Fritsi Ádám azért biztatott, hogy csak kezdjem ősszel a szemináriumot, és bízzam magam teljesen a Jóistenre. Így 1972-ben Győrött elkezdtem a szemináriumot. Tanulmányaim közben történt, 1975-ben, hogy Mindszenty József bíboros úr temetési beszédét magnóra vettük, leírtuk és a szeminárium minden tagjának szétosztottuk.  Mivel ez akkor politikai bűntettnek minősült, államellenes összeesküvés  és  röpiratterjesztés vádjával Sebestyén Ferenc társamat és engem kirúgtak, több teológust pedig meghurcoltak.

Néhány nagyon kemény év után végül 1979-ben a pécsi székesegyházban felszenteltek. A meghurcolás esztendeiben egyedül a jezsuita atyák álltak mellém. 1986-ig az egyházmegyét szolgáltam, de akkorra már világosan tudtam, hogy az én utam Szent Ignác-i szellemben élni, és ha majd lesz lehetőség, akkor disszidálok, és belépek a rendbe. 1986-ban már P. Morlinnal beszélgettünk erről az elköteleződésről, és heti kapcsolatban voltam P. Fritsi atyával.

P. Morlin kérdezett rá, hogy valóban szívesen eljönnék-e az egyházmegyéből. Éppen a harkányi templom építését fejeztük be, és mondtam, szívesen megyek. Így kezdtem el a noviciátust a makkosmáriai kegyhelyen. P. Morlin volt a provinciális és egyben a novíciusmester, P. Thurzó István atya pedig a socius.

Fogadalmamat 1988-ban tettem le a pesti Jézus Szíve templomban. Hálás vagyok a jó Istennek, égi Édesanyámnak, a szentek sokaságának, a sok jó élő és elhunyt jezsuitának, hogy ezen az úton járhatok. Küzdve, de megmaradva az állhatatos kitartásban.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. április 05.