Csütörtökön a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztője, Vértesaljai László SJ beszámolt arról, ő és munkatársai hogyan élik meg a koronavírus-járványt, illetve az ottani vészhelyzet nyomán elrendelt korlátozó intézkedéseket. Most az Olaszországban tanuló magyar jezsuitákat kértük beszámolóra. András Csaba helyzetjelentése a római nemzetközi jezsuita kollégiumból és Tímár Dániel levele a genovai noviciátusból.
András Csaba:
Az első napok frusztrációja, levertsége után megérkezett a vigasz, ami négy pontban foglalható össze.
- Az olasz orvosok és ápolók önfeláldozó munkájának elismerése, akik egészségüket kockáztatva életeket mentenek. (Pszichiáter barátom tegnapi bejegyzése otthonmaradásra szólítja fel mindazokat, akik nem szeretnék, hogy a fertőzésgyanús eseteket pszichiáter vizsgálja kiJ). Az ima fontos eszköz, hogy közösséget vállaljak velük és a megfertőzött testvérekkel.
- A higiéniai előírások szigorú betartása, amivel a magam módján hozzájárulhatok a vírus megfékezéséhez. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ebben az időszakban a házban maradok, idős rendtársaim törékenységére gondolva.
- A humor és az irónia; amikor jót nevetünk azon, ahogy a közösségi terekben kerülgetjük egymást, megtartva az egy méter távolságot; máskor meg önfeledten ölelkezünk (ami az olasz kultúra alappillére, így nehéz megállni).
- A temérdek idő, ami rendelkezésünkre áll, és segít a megállásban, olvasásban, a mélyebb, tudatosabb kapcsolatban Istennel, önmagunkkal és egymással.
Jancsó Árpád:
A korlátozó intézkedések életbe lépése óta, már több mint egy hete nem hagytam el a rendházunkat. A bezártság főként azoknak a családoknak nehéz, akik kisgyerekkel kényszerülnek a négy fal közé. Az egyetemi élet szünetel, néhány online kurzus kivételével, de azért van mit tenni. A mozgásmentes állapot alkalmas az elmélyülésre, ami szerzetesként egyáltalán nem rendkívüli.
Persze a félelem, “majd én is elkapom” időnként az én tudatomban is felüti a fejét. Nem segít az sem, hogy szinte minden közös étkezésünk alkalmával ez a téma. Másrészt elkerülhetetlen a szembesülés, hiszen olasz rendtársaimon keresztül – akik a legfertőzöttebb Lombardiában is rendelkeznek kapcsolatokkal – közvetve, de engem is érint a krízis.
Múlt hét szerdára a püspöki konferencia imanapot kért a hívektől: imádkoztunk. Ferenc pápa gyalogos zarándoklatot tett az évszázadokkal ezelőtti pestis kereszthez: már volt ehhez hasonló a történelemben. Szent Ignác higgadtságra és a hatósági intézkedések betartására intene: ne veszélyeztessük magunkat és másokat.
Valami olyasmi történik, amit nem akartunk, se a kínaiak nem akarták, se senki nem akart megbetegedni, mégis most mindenkit érint ez a helyzet az egész világon. Lehet, hogy a csendes szolidaritás nem csak egymással és szenvedő embertársainkkal tud összekötni ebben az időszakban, hanem saját magunkkal is: itt létünk nem valami hétköznapi, átlagos, hanem minden ellentmondása ellenére, ajándék. #tuttoandràbene
Tímár Dániel:
Mi itt kitüntetett helyzetben vagyunk több szempontból is. Alapból zártabb környezetben élünk, ami most meg zártabb lett: online (skype) végezzük a nyelvórákat, azokat a kurzusokat, amiket külsős jezsuiták tartanak.
A noviciátus egyben lelkigyakorlatos ház is, ahol normális időben mindig fogadunk néhány lelkigyakorlatozót. Ez most nem lehetséges, és ezen a héten a munkatársak sem jönnek dolgozni. Plébániai gyakorlati helyeinken sincsenek most összejövetelek, azokat nem látogatjuk.
Előző vasárnap a mi egyházmegyénkben még lehetett nyilvános misét tartani. Vegyes kép fogadott bennünket: volt, ahol kevesebben, máshol viszont a szokásos létszámban vettek reszt a hívek a szentmisén.
Így messziről annyit érzékelünk, hogy nyugodtabb a város, főleg ezen a héten, az országos leállás után. Ma reggelinél az egyik társunk azt mondta, hogy karácsonyi hangulata van, amit meg is értek, mert még innét távolról, a hegyről is érzékeljük, hogy a város sokkal nyugodtabb, csendesebb, és valahogy köztünk is nagyobb az összefogás, összetartás, ahogy a mi betegeinkről gondoskodunk.
Mi itt a házban elhatároztuk, hogy az asztalnál nem beszélünk többet erről a témáról. A szentmiséink végén viszont közös imádságban kérünk bocsánatot az egész emberiség nevében, hogy nem vagyunk jó gazdái a teremtett világnak. Ez azért is különleges, mivel mi minden nap az eucharisztiában is találkozhatunk Jézussal, ezt viszont a többség nem teheti meg.
Úgy látjuk, ez a helyzet lehetőség, hogy a családok ismét közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy megálljunk és magunkba nézzünk, hogy valóban a pusztában élve újra felfedezzük, milyen nagy kincs a szentmise, a közösség és a teremtett világ. Ez különleges időszak, amely felhívja figyelmünket sok dologra:
A római Gergely Egyetem tanára, Bartók Tibor SJ pedig elküldte annak az alkalomnak a felvételét, amelyen jezsuita skolasztikusok, vagyis tanuló rendtagok imádkoznak Gonzága Szent Alajoshoz az intézmény kápolnájában. A XVI. századi jezsuita ugyancsak a római kollégium hallgatója volt. Itteni tanulmányai idején tört ki kora egyik nagy pestisjárványa, s növendéktársaival ő is beállt önkéntes ápolónak. A betegek szolgálata közben elkapta a halálos kórt, aminek következtében később elhunyt.