Ima és derű: így élnek járvány idején az Olaszországban tanuló jezsuiták

Csütörtökön a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztője, Vértesaljai László SJ beszámolt arról, ő és munkatársai hogyan élik meg a koronavírus-járványt, illetve az ottani vészhelyzet nyomán elrendelt korlátozó intézkedéseket. Most az Olaszországban tanuló magyar jezsuitákat kértük beszámolóra. András Csaba helyzetjelentése a római nemzetközi jezsuita kollégiumból és Tímár Dániel levele a genovai noviciátusból.

A Collegio Internazionale del Gesù magyar hallgatói: Jancsó Árpád SJ, Nevelős Gábor SJ és András Csaba SJ

András Csaba:

Az első napok frusztrációja, levertsége után megérkezett a vigasz, ami négy pontban foglalható össze.

  1. Az olasz orvosok és ápolók önfeláldozó munkájának elismerése, akik egészségüket kockáztatva életeket mentenek. (Pszichiáter barátom tegnapi bejegyzése otthonmaradásra szólítja fel mindazokat, akik nem szeretnék, hogy a fertőzésgyanús eseteket pszichiáter vizsgálja kiJ). Az ima fontos eszköz, hogy közösséget vállaljak velük és a megfertőzött testvérekkel.
  2. A higiéniai előírások szigorú betartása, amivel a magam módján hozzájárulhatok a vírus megfékezéséhez. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ebben az időszakban a házban maradok, idős rendtársaim törékenységére gondolva.
  3. A humor és az irónia; amikor jót nevetünk azon, ahogy a közösségi terekben kerülgetjük egymást, megtartva az egy méter távolságot; máskor meg önfeledten ölelkezünk (ami az olasz kultúra alappillére, így nehéz megállni).
  4. A temérdek idő, ami rendelkezésünkre áll, és segít a megállásban, olvasásban, a mélyebb, tudatosabb kapcsolatban Istennel, önmagunkkal és egymással.

Jancsó Árpád:

A korlátozó intézkedések életbe lépése óta, már több mint egy hete nem hagytam el a rendházunkat. A bezártság főként azoknak a családoknak nehéz, akik kisgyerekkel kényszerülnek a négy fal közé. Az egyetemi élet szünetel, néhány online kurzus kivételével, de azért van mit tenni. A mozgásmentes állapot alkalmas az elmélyülésre, ami szerzetesként egyáltalán nem rendkívüli.

Persze a félelem, “majd én is elkapom” időnként az én tudatomban is felüti a fejét. Nem segít az sem, hogy szinte minden közös étkezésünk alkalmával ez a téma. Másrészt elkerülhetetlen a szembesülés, hiszen olasz rendtársaimon keresztül – akik a legfertőzöttebb Lombardiában is rendelkeznek kapcsolatokkal – közvetve, de engem is érint a krízis.

Múlt hét szerdára a püspöki konferencia imanapot kért a hívektől: imádkoztunk. Ferenc pápa gyalogos zarándoklatot tett az évszázadokkal ezelőtti pestis kereszthez: már volt ehhez hasonló a történelemben. Szent Ignác higgadtságra és a hatósági intézkedések betartására intene: ne veszélyeztessük magunkat és másokat.

Valami olyasmi történik, amit nem akartunk, se a kínaiak nem akarták, se senki nem akart megbetegedni, mégis most mindenkit érint ez a helyzet az egész világon. Lehet, hogy a csendes szolidaritás nem csak egymással és szenvedő embertársainkkal tud összekötni ebben az időszakban, hanem saját magunkkal is: itt létünk nem valami hétköznapi, átlagos, hanem minden ellentmondása ellenére, ajándék. #tuttoandràbene

Tímár Dániel (álló sor, jobbról a második) és Török Gellért (guggoló sor, balról az első) társaikkal a genovai noviciátusban. A két magyar tavaly szeptemberben kezdte az újoncévet a jezsuitáknál.

Tímár Dániel:

Mi itt kitüntetett helyzetben vagyunk több szempontból is. Alapból zártabb környezetben élünk, ami most meg zártabb lett: online (skype) végezzük a nyelvórákat, azokat a kurzusokat, amiket külsős jezsuiták tartanak.

A noviciátus egyben lelkigyakorlatos ház is, ahol normális időben mindig fogadunk néhány lelkigyakorlatozót. Ez most nem lehetséges, és ezen a héten a munkatársak sem jönnek dolgozni. Plébániai gyakorlati helyeinken sincsenek most összejövetelek, azokat nem látogatjuk.

Előző vasárnap a mi egyházmegyénkben még lehetett nyilvános misét tartani. Vegyes kép fogadott bennünket: volt, ahol kevesebben, máshol viszont a szokásos létszámban vettek reszt a hívek a szentmisén.

Így messziről annyit érzékelünk, hogy nyugodtabb a város, főleg ezen a héten, az országos leállás után. Ma reggelinél az egyik társunk azt mondta, hogy karácsonyi hangulata van, amit meg is értek, mert még innét távolról, a hegyről is érzékeljük, hogy a város sokkal nyugodtabb, csendesebb, és valahogy köztünk is nagyobb az összefogás, összetartás, ahogy a mi betegeinkről gondoskodunk.

Mi itt a házban elhatároztuk, hogy az asztalnál nem beszélünk többet erről a témáról. A szentmiséink végén viszont közös imádságban kérünk bocsánatot az egész emberiség nevében, hogy nem vagyunk jó gazdái a teremtett világnak. Ez azért is különleges, mivel mi minden nap az eucharisztiában is találkozhatunk Jézussal, ezt viszont a többség nem teheti meg.

Úgy látjuk, ez a helyzet lehetőség, hogy a családok ismét közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy megálljunk és magunkba nézzünk, hogy valóban a pusztában élve újra felfedezzük, milyen nagy kincs a szentmise, a közösség és a teremtett világ. Ez különleges időszak, amely felhívja figyelmünket sok dologra:

– nem mi vagyunk az élet ura, nem vagyunk mindenhatók
– ez jel, felhívás számunkra, hogy tönkretesszük a teremtett világot
– felszólítás, hogy fogyasszunk kevesebbet
– lehetőség a családoknak, hogy végre együtt töltsenek sok időt (munkaidő után mindenki otthon van), talán ez meg fog látszódni a születések számában is pár hónap múlva:)
– lehetőség a családoknak, hogy szentmise híján ők maguk elmélkedjék át, beszélgessenek az adott napi evangéliumról; a kisgyerekes családok akar el is játszhatják…
– lehetőség a nagyobb összefogásra a környezetünkben élőkkel (a milánói régióban sok önkéntes kereste fel az időseket, hogy bevásároljon nekik)
– lehetőség, hogy mi magunk váljunk mindinkább élő tabernákulummá
– lehetőség a fiataloknak, hogy kreatívan használják a szabadidejüket, és például hozzanak létre online képes-hangos-videós tartalmakat
*

A római Gergely Egyetem tanára, Bartók Tibor SJ pedig elküldte annak az alkalomnak a felvételét, amelyen jezsuita skolasztikusok, vagyis tanuló rendtagok imádkoznak Gonzága Szent Alajoshoz az intézmény kápolnájában. A XVI. századi jezsuita ugyancsak a római kollégium hallgatója volt. Itteni tanulmányai idején tört ki kora egyik nagy pestisjárványa, s növendéktársaival ő is beállt önkéntes ápolónak. A betegek szolgálata közben elkapta a halálos kórt, aminek következtében később elhunyt.

Frissítve: 2020. március 17.