Íme, Ferenc pápa alternatívája az egyház megújítására II.

Aki meg szeretné érteni Ferenc pápa személyiségét, tevékenységének mozgatórugóit, jól teszi, ha nem csupán felszínes újságcikkekből tájékozódik. Hanem például a brit jezsuiták The Way című folyóiratából, melyben Austen Ivereigh cikke – To discern and reform. The „Francis Option” for Evangelizing a World in Flux – a maga összefüggéseibe helyezve mutatja be a XXI. századi egyház számára kínált „ferenci alternatívát”. A tavaly ősszel megjelent írásról Tornya Erika RSCJ által készített magyarázó összefoglaló második része következik. (Az első rész ezen a linken olvasható.)

Az elmúlt évtized változásai azt mutatják, hogy a fokozódó technokrácia és globalizáció elszakít bennünket a kereszténységhez való kulturális kapcsolódásunk érzésétől. Ezek a mozgások új pluralizmust hoznak, melyek együtt járnak a társadalmi és gazdasági kirekesztés új formáival és a javak egyre nagyobb koncentrációjával. A 2007-es brazíliai CELAM-konferencia (latin-amerikai püspökök tanácskozása) egyik vezető alakja, Carlos Aguiar Retes, jelenleg Mexikóváros érseke, ezt a folyamatot korszakváltásnak nevezi. Ez egyrészt lehetőségeket teremt a jól képzett és mobilis emberek számára, de szorongást is okoz, mert elvágja, relativizálja az összetartozás kötelékeit.

Nyitás vagy bezárkózás?

Az Aparecida-konferencia megállapította, hogy növekszik az egyenlőtlenség, az államok hanyatlanak, embertömegek kényszerülnek migrációra, ökológiai katasztrófahelyzet állt elő. Korunkat a hatalom és erő neodarwinista imádata és technokrácia jellemzi. A szegények melletti opció követelménye, hogy a latin-amerikai egyház álljon azok mellé, akiket keresztre feszít az új globális gazdaság. Ez nemcsak az anyagi szegénységet jelenti, hanem azokra is vonatkozik, akik a kirekesztés és a magány áldozatai számos új formában. Ezek az emberek lehetnek például a migránsok, az idősek, a rabok és az emberkereskedelem áldozatai. A dokumentum új összefüggésben látja a kulturális és vallási pluralizmust, nem próbálja meg helyreállítani, restaurálni a jogi és állami kiváltságokat, hanem azon dolgozik, hogy a párbeszéd és az osztozás által egységet építsen. De mindenekelőtt Aparecida észlelte a változó korszak misszióra kifejtett hatásait.

A végkövetkeztetés: az Egyház olyan motorhoz hasonlít, melynek ékszíja elszakadt, így megszűnt az átviteli kapcsolat.

Emiatt az Egyháznak közvetlen kapcsolatba kell kerülnie a környezetével, és „ki kell mennie”, hogy evangelizáljon. Az összetartozás kötelékeinek feloldódása – az elvándorlás, gyökérvesztés, társadalmi atomizáció stb. – elsöpörte a hit továbbadásának hagyományos mechanizmusait, a kereszténység kulturális támogatottsága megszűnt. Az Aparecida válasza erre a helyzetre nem a siránkozás, hanem a megújulás volt. Ahelyett, hogy a bezárkózás útját mutatta volna az Egyház számára, azt a kérdést tette fel: mire hív bennünket a Szentlélek? Milyen változtatásokat kell megtennünk?

A mód, ahogy ezek a kérdések válaszra találtak, szintén nagy jelentőséggel bír. Aparecida a korszakváltást meghívásként értelmezi arra, hogy az Egyház visszatérjen ahhoz a hozzáálláshoz, ami a kezdeti idők hitéből fakadt. A jövőben a katolikus hit a Jézus Krisztussal való személyes találkozáson, az Isten irgalmáról való tapasztalaton alapszik, csakúgy, mint a kereszténység első korszakában. Az Egyház számára a kihívás akkor abban állt, hogyan segítse elő ezt az alapvető hittapasztalatot.

Az Aparecida egyik fő mondanivalója, hogy a misszió ne pusztán aktivitás vagy program legyen, hanem a létezés egyfajta útja, minősége, ami egyszerre tartós és mintaadó. A misszió nemcsak kifelé irányul, hanem befelé is. Maga az Egyház is misszióra szorul, megtérésre van szükség. Ahhoz, hogy segítsük a hitünk alapjait érintő találkozást Jézus Krisztussal, spirituális, pasztorális és intézményi reformokra van szükség.

Az Evangelii Gaudium missziós alapállása

Az Evangelii Gaudium (EG) alapvető meglátásai közé tartozik, hogy mára feloldódott a hagyományos különbség a keresztény országok és a missziós területek között.

Christoph Théobald, korunk egyik legnagyobb hatású teológusa Urgences pastorales című munkájában megállapította, hogy a II. Vatikáni Zsinat Ad Gentes című dekrétuma, mely eredetileg az afrikai és az ázsiai Egyházak számára készült, most a legjobban a nyugati világban alkalmazható.

A körülmények annyira megváltoztak, hogy már Nyugaton sincs lehetőség az evangélium közvetlen hirdetésére. Fontos szem előtt tartani, hogy ha az Egyház nem képes végezni a missziós tevékenységét, az evangelizációt, meg fog szűnni. Ezt írja le az EG híres 27. pontja: „Olyan missziós választásról álmodom, amely képes átformálni mindent, hogy a szokások, stílusok, időbeosztások, nyelvezetek és minden egyházi struktúra inkább a mai világ evangelizálására alkalmas csatornává váljon, mintsem az önfenntartás eszköze legyen. A struktúrák megújítását, melyet a lelkipásztori megtérés követel, csak ilyen értelemben lehet venni: úgy kell eljárni, hogy ezek a struktúrák mindinkább missziós jellegűvé váljanak. Így a rendszeres lelkipásztorkodás minden szinten kifelé terjedőbb és nyitottabb legyen, a lelkipásztorkodás aktív szereplői pedig legyenek a »kilépés« szüntelen állapotában. Ekként segítse elő mindazok pozitív válaszát, akiknek Jézus felkínálja a barátságát.” Ahogy II. János Pál Óceánia püspökeinek mondta: „Az Egyházban minden megújulásnak a missziót kell célnak tekintenie, hogy ne váljon egyfajta egyházi befelé fordulás prédájává.”

Az evangelizáció nem azt jelenti, hogy a „rivális” keresztény Egyházak tagjaival töltsük meg üresen tátongó padsorainkat.

Ez prozelitizmus, térítgetés, ami az intézményt helyezi a központba Krisztus személye helyett. A számok és statisztikák mögött nem feltétlenül van személyes megtérés, átformálódás. Ez a „statisztikai”, spirituális világiasság szentségtörés, ami tartósítja az Egyház megbénult állapotát. Az evangelizáció nem az Egyház erőfeszítéseinek eredménye. Nem stratégiai tervezés, taktika, technika, hanem annak megtanulása, hogyan fogadjunk be egy idegent a közösségbe.

A misszió másik nagy veszélye a pelagianizmus, amikor az emberi akarat veszi át az isteni kegyelem helyét. Az Egyház újra meg újra tanít arról, hogy nem a saját erőnkből és tetteink következtében igazulunk meg, hanem Isten kegyelméből, mindig Ő a kezdeményező. Ennél nagyobb problémát talán a gnoszticizmus modern kori megjelenése okozhat, ami etikai rendszerré, morális kóddá egyszerűsíti a katolikus tanokat. Ez a fajta megközelítés az 1968-as évek szekuláris és relativizáló mozgalmaira adott válaszként csábító volt az Egyház számára különösen Európában és Észak-Amerikában. Az abszolút igazság Isten szeretete Jézusban. Az igazság maga a kapcsolat: amikor evangelizálunk, Jézus Atyjával való kapcsolatát mutatjuk fel. Ha a misszió a kereszténység tanítását valamiféle etikai-spirituális tudásra korlátozza, ez a „gnosztikus illúzió”.

Hogy a jó-és rossz kérdését jól megközelíthessük, szükség van egy harmadik transzcendentális tulajdonságra is: a szépségre. Csak Isten szépsége tud vonzani, s ez a szépség Isten ingyenessége és irgalma.

Az alapvető hittapasztalat, az Istennel való találkozás abból forrásozik, hogy találkozunk Isten szépségével. Az Egyház azért veszíti el a tagjait, mert a hittől idegen racionalitást importál, elfelejtve az „egyszerűség nyelvtanát”. Isten szépsége a kegyelem és irgalom tapasztalata Krisztuson keresztül, ami mindenki számára elérhető, különösen a szegények számára. Az evangelizáció egyik fő akadálya, hogy az Egyház gyakran megfordítja a hit hirdetésének sorrendjét, elfelejtve, hogy azért leszünk jóvá, mert szeretve vagyunk, nem pedig azért vagyunk szeretve, mert jók vagyunk. Ferenc pápa az EG 165. pontjában megállapítja, hogy a „tanítások” gyakran inkább filozofikus megközelítésűek, mint evangéliumiak.

A sebzettség ereje

Az evangélium arra hív bennünket, hogy válaszoljunk Isten szeretetére, lépjünk ki önmagunkból, és lássuk meg Istent másokban. Ha ez az evangéliumi hívás nem ragyog át rajtunk, nem szólít meg másokat is, hanem pusztán az erkölcsi tanításokra épül, akkor kártyavárként omolhat össze. Veszélyes az erkölcsöt kívülről diktált „törvénykönyvként” alkalmazni ahelyett, hogy a szívünk válasza lenne Isten irgalmának tapasztalatára. Az amerikai kulturális háborúkban előfordult már, hogy a hit, az etika politikai vagy egyéb érdekkörök manipulációs eszközeként ideológiává vált. Ebben az összefüggésben a relativizmus a szabadság megnyilvánulása lesz, megerősítés az ideológiai kényszer ellen. A szekularizáció nem lehet oka annak, hogy az Egyház elhagyja evangelizációs tevékenységét.

Ez az oka annak, hogy a benedeki opcióval ellentétben a Ferenc pápa által kijelölt missziós út, az ő alternatívája nem vesztegeti az időt arra, hogy elítélje a szekularizációt, még akkor sem, hogy ismertek ennek romboló következményei, különösebben a legszegényebbek között. A szekularizáció meghívás arra, hogy a kereszténység emlékezzen rá: nem a hatalomhoz való kötődéssel terjedt el, hanem Isten irgalmának megtapasztalása által. És ez így folytatódhat most is. Ferenc pápa nem az elveszett hatalom visszaállításra törekszik a keresztény jog és kultúra megerősítésével, hanem az Isten működésével való találkozástól várja a megerősödést. Erre a tapasztalatra minden katolikus meg van hívva, mivel: „Minden megkeresztelt emberben, az elsőtől az utolsóig, hat a Lélek megszentelő ereje, mely evangelizálásra késztet”. (EG119)

Az Egyház jelenlegi súlyos helyzete nem a szekularizáció következménye, hanem inkább azé a visszavonulásé, amit a szekularizációra adott válaszként. Ez a visszavonulás nem Isten népét erősítette, hanem az Egyház visszavonult magától Isten népétől is. Az ilyen Egyház elitista, klerikális, és nem képes közel lenni Isten népéhez.

Az Egyházat fenyegető veszély nem kívülről érkezik, hanem belülről fakadó kísértés, hogy páncélt vonjunk magunk köré, kényelmes „téli palotákba” vonuljunk, hogy így próbáljuk megvédeni magunkat.

Ez a védekezés viszont megbénítja, megsebzi. Ami kiszabadítja az Egyházat ebből a bénultságból, az épp a sebzettsége.  A sebesült Egyház nem helyezi magát a dolgok középpontjába, nem hiszi, hogy tökéletes, és megengedi Jézusnak, hogy a középpontba kerüljön, és gyógyítsa a sebeket.

Az Egyház úgy tapasztalhatja meg ezt a missziós pasztorális megtérést, mint maga Szent Péter, aki áruló tanítványból vált apostollá, és eközben elnyerte Isten gyógyító és átformáló irgalmát. Csak így válhat az Egyház újra gyümölcsöző anyává. De ehhez meg kell tanulnunk, hogy panaszkodás helyett merjünk változtatni.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. április 10.