Inigo 14: fiatal felnőttek zarándokoltak a Szent Ignác-évben

Fiatal felnőtteknek szervezett zarándoklatot a budai hegyekbe az INIGO csoport október 9-én, a Szent Ignác-év részeként. Harminchárman keresték Isten jelenlétét a természet csendjében – a visszajelzések szerint nem is eredménytelenül. Szalma Anna prózában, Rab Fanni versben számolt be zarándokélményeiről.

Ragyogó napsütésben indultunk Máriaremetéről. Sok esős nap után kaptuk ezt a napsütést, és a zarándoklat után visszatért az eső. A gondviselést éltem meg abban, hogy napmelengette száraz utakon gyalogoltunk – mintha a természet Ura gyengéden őrködött volna az utunk fölött.

Az út elején a beszélgetéseink segítettek abban, hogy egymást mint útitársakat észleljük. A zarándoklat második szakaszán a 84. zsoltár szavaival beléptünk a csendbe: „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 84,6). Ez a vers valamiért többünket megérintett, úgy fogadtuk, mint meghívást valamire, ami nagyobb nálunk, mint reakciót tőle, akinek az útján zarándokolunk az életünkben.

A budai hegyek, az erdő csendje és zajai egyaránt eszközei annak, hogy megérkezzünk Isten jelenlétébe, rá tudjunk hangolódni erre a jelenlétre, és engedjük, hogy ő alakítson minket ezen az úton, a csendben. Ezek azok a momentumok, melyekből kiviláglik, hogy a zarándokút az életünkben járt út metaforája, Isten teremtett világában, társainkkal, önmagunkkal, benső folyamatainkkal.

A csendhez persze különféle módon viszonyulunk: van, akinek otthonos, és azonnal keresi a benső csendjét is, amikor a külső zaj elül. Van, akinek szokatlansága miatt nyugtalanító vagy furcsa a csend. Van, aki társaságban nem tudja a megkezdett beszélgetést félbeszakítani. A gyaloglásban azonban mindenki a maga módján, mégis együtt haladt Istenével – ahogy ez számomra kiderült a zarándoklatot záró megosztás mélységében.

Nekem nem tűnt szélsőségesen csendesnek vagy meditatívnak az út, a társaim mégis arról számoltak be, hogy találkoztak önmagukkal, és az életük nagy kérdéseiben tapasztaltak mozdulást. Mozdult valami emberi kapcsolataikban, az életükhöz és önmagukhoz való viszonyukban.

Tapasztaltam újra, hogy Isten működik és szól hozzánk épp ott, ahol vagyunk, amilyenek lenni tudunk. Számára nincs akadály, ha egy lélekkel találkozni akar – a lélek leghalványabb próbálkozásait is megerősíti. Hozzánk tud jönni zajon és csenden keresztül, a meredek úton felfelé és a síkon, a buszhoz rohantunkban, a közösségben és az egyedüllétben.

a kereszt fele

Zarándokének. Fannié

remete csobánka pilisvörösvár
azt sem tudom pontosan merre járunk már
alattunk a föld fölöttünk az ég
hallgatjuk szívünk zarándokénekét
lépdelünk lassan közösségben egyedül
előlünk immár saját derűnk se menekül
utánakapunk kergetőzünk
hová tűnhetett hajdanvolt örömünk
hátunk mögül végül maga ugrik elő
a játékos a bohó lelket szelídítő

második csendemben a bízás talált reám
hited megtartott téged mondja uram szolgám
mégsem hiszem hogy péterékkel az én surranóm is mosta
olyan büdös olyan kérges feltörte a cipőm orra
de jézus idejött és levett æ lábamról
el sem tudom most már hallgatni ezentúl

hogy mennyi roska zörgő palló
mennyi vár és álomkunyhó
ing alattam reng fölöttem
de ő itt van megtörötten
halálváltan poklotjártan
sebzetten és győztesen
új életre támadottan
lelked zsongít
mesterem
haladunk hát tovább
iránytűnket ismét igazítjuk hozzád
rád tekintve semmi sem kacskaringó
legfeljebb művészet
finom szecesszió

te legyél uram akihez vissza-visszatérünk
bár a vágyam az hogy ne tágítson mellőled a szívünk
fiam te mindig velem vagy és mindenem a tiéd
és ekkor… robbant buszról kap el bennünket a hév

 

Frissítve: 2021. október 27.