Interjú P. Adolfo Nicolás általános elöljáróval

Ferenc pápa és a római jezsuiták január 3-i találkozója után P. Generálist kérdeztük benyomásairól.

Január 3-án a római il Gesù templomban ünnepelték hálaadó szentmisével Ignác első társai egyikének, a Jézus Társasága társalapítójának, Fáber Péternek szenttéavatását. Ez azt jelenti, hogy a Társaság továbbra is kezdeményezni fogja a jezsuiták szenttéavatását gyarapítva a jezsuita szentek hosszú listáját?

A kérdés mintha nem venné figyelembe, hogy valójában minden szerzetesrendnek van egy vagy két arra képzett embere, akik azt vizsgálják, hogy mindazok szenttéavatásához a szükséges feltételek fennállnak-e, akik életükkel ihlető példái lehetnek az Egyház életének. Ezek a szerezetesek – posztulátoroknak hívják őket – tanulmányozzák és előkészítik az eljárást, sokszor nemcsak rendtársaik ügyét képviselik, hanem más világiak, szerzetesek vagy egyháziak ügyét is, akik közreműködésüket kérik. Természetesen a posztulátorok az adott rend elveit és eljárásmódját követik. Gondolnunk kell alapvetően itt arra, hogy mi az Egyház alapvető java és megfelelő módon figyelembe kell vennünk annak tényét is, ha már a nyilvános tisztelet elterjedt valakiről, akinek szenttéavatási ügyével foglalkozunk. Ha már megvan a nyilvános tisztelet, akkor az eljárás megkezdéséhez együttműködünk avégett, hogy az komoly és jól megalapozott legyen. Nem mondhatjuk tehát, hogy szentjeink listáját szeretnénk gyarapítani, hogy hírnevünk növekedjen; ez ellenkezne az Egyház javával és méltatlan lenne hivatásunkhoz.

Ön egy rövid levelet írt 2013. július 31-én, Szent Ignác ünnepén a szentmise után az egész Társaságnak Ferenc pápa részvételével és jelenlétével kapcsolatos benyomásaival. Mit hangsúlyozna a pápa részvételével kapcsolatban ez alkalommal?

Bevallom, nagyon tetszett Vallini bíboros megjegyzése, amit a január 3-i szentmise előtt mondott a sekrestyében. Azt mondta, hogy e szentmise ünneplésével is a rendkívüli egyszerűség megkezdett útján halad előre a pápa. Ferenc pápa úgy vonult be a templomba, mint ahogy általában az áldozópapok, nem volt nála pásztorbotja sem, mely szolgálatának és hatalmának jelképe, stb. Ugyanígy történt júliusban is, Szent Ignác napján. Az én értelmezésem az, hogy a pápa ezzel azt akarja kifejezni, hogy a jezsuiták között Szent Ignác az irányadó és ő úgy jön, mint testvér tesvérei közé: meghallgatni Isten Szavát és engedni, hogy az vezesse. A jelenlévő jezsuiták (346) többsége ugyanis magára ismert a szentbeszéd szavaiból és érezték, hogy Ferenc pápa hozzájuk szól szívük mélyén.

A jezsuiták számára mik voltak a szentbeszéd központi gondolatai?

Nem beszélhetek mindannyiunk nevében. Engem négy ponton érintett meg, melyek a róluk való imádságra s elmélyítésükre indítanak minket. (1) Első helyen emelném ki azt, hogy Krisztus helyezzük a középpontba, mely Szent Ignác számára is oly lényeges, s amely megmagyarázza miért is viseljük Jézus nevét. Jézusra figyelünk, hogy az ő szívének érzései legyenek bennünk, hogy kiüresíthessük magunkat. (2) A pápa a jezsuitát „nyugtalan” emberként határozta meg, kit nehéz elégedetté tenni, sőt, soha nem elégedhet meg, soha nem győzheti meg magát arról, hogy már mindent megtett, hogy nincs már további hely előrehaladni. A jezsuita a pápa szerint„mindig nyitottan él”, „elismerve, hogy nem teljes”. Csak e tökéletlenség elismerésében találhat békét. (3) A harmadik pont a másodikat fejti ki, itt„a nagy vágyak embereiről”beszélt; ezek a vágyak mind Szent Ignácot mind Fáber Szent Pétert szívük legmélyén érintették. A nagy vágyakból fakad a tettrekészség, a bátorság s az, hogy nagy kockázatot is képesek vállalni az emberek és az Egyház javára. Nem jöhetünk ki mindig jól ezekből, de kockázat nélkül nincs élet, s ahogy a pápa mondta, vágyak nélkül nem jutunk sehová. (4) A negyedik pont egy Ferenc pápa által már kifejtett téma, de ebben a szentmisében ránk értelmezte. Arról beszélt, hogy az Örömhírt szelíden, barátsággal és szeretettel kell hirdetnünk.

Könnyedén beláthatjuk, hogy jelentős kihívások állnak előttünk: hogyan is egyeztethetjük össze a feszültséget, a kísértést a benső békével és a nagy vágyakat az Örömhír barátságos és szelíd hirdetésével. A jezsuita – Ferenc pápa szerint – feszültségben élő ember, aki tudatában van annak, hogy nem teljes Jézus és Isten előtt, s „valami nagyobbra” kell vágynia. Ez a belső feszültség mindig a „nagyobb keresésére” ösztönzi. Nagy vágyak olyan embere, aki nehezen válik elégedetté; s emellett tudatában van benső hiányának, tökéletlenségének és bűnének. Sohasem mondhatja magát jobbnak másoknál s ezért nem tekinthet magára sem úgy, mint aki tökéletesen és igényesen szeret, hanem inkább, mint szeretett lény, akinek megbocsátottak s „vele együtt másoknak” is.

Tudna valamit arról mondani, milyen hatással van mindez a Társaság visszaállítása kétszázadik évfordulójának ünneplésére?

Teljes őszinteséggel mondhatom, hogy ez a kétszázadik évforduló ünneplésének formája. Egy olyan évre vágyunk, mely a tanulmányok és a visszatekintés éve lesz. A történelem minden vihara egy rejtett bölcsességgel bír, melyet szükséges kikutatnunk. Számunkra, jezsuitáknak ez legnagyobb viharunk emlékezete. Ezért az eseményeken túl fontos, hogy fölismerjük cselekedeteink jó és rossz oldalát, hogy fölélesszük azokat a nagy vágyakat, amelyekről a pápa beszélt és folytassuk az Örömhír hirdetésének művét tökéletesedve barátságunkban és elmélyedve szeretetünkben.

2014. január 3.
Fordította: Korponai Gábor SJ

Forrás: sjweb.info/news/index.cfm?Tab=7&Language=1&PubNumID=219

 

Frissítve: 2016. július 28.