IVT – Élménybeszámoló

Két napja érkeztünk meg összesen 17 nap utazás után a krakkói Ifjúsági Világtalálkozóról és a Magisról. Azóta főleg alszom, mosom és emésztem az élményeket, no meg a megfázásomat kúrálom, ami minden bizonnyal a fáradság következménye. Fura de folyamatosan a világtalálkozóról álmodom, persze van mit behoznom az alvás terén.

Most, hogy kezdek magamhoz térni egyre erősebb bennem a hála. Sok gyönyörű élmény, kegyelmi pillanat, találkozás, imádság, közösségi élmény, szép egyház tapasztalat. Mindenki megjött épségben a fáradtságból fakadó problémákat leszámítva.

Számomra az első csoda az, hogy nem volt komolyabb baj. Meg voltam győződve arról, hogy az IVT nagyon kockázatos rendezvény, rengeteg lehetőséget tartalmaz terrorista támadásra. A találkozót megelőző napokban pedig volt ezekből bőven Európában. Bár nem olvastunk híreket, de azért mégis utolértek a francia és németországi tragikus események tudósításai. Érezhető volt a csoportunkban is a feszültség és a félelem: vajon mi vár ránk Krakkóban? Hazatérünk-e épségben? A világtalálkozó nagyon magasan feladott labda, amit szinte lehetetlen nem lecsapni. Csodának tekintem, az isteni irgalom csodájának, hogy nem történt semmi komolyabb merénylet, jóllehet az IVT is az Iszlám Állam fenyegetési listáján volt. Nem tudom, hogy a lengyel titkosszolgálatok hány merénylet kísérletet hiúsítottak meg (egyet biztos, épp abban a városban, ahol a magis előtalálkozónk volt), de a feladatuk a tű megtalálása a szénakazalban jellegű volt, matematikailag szinte nulla eséllyel. Az isteni irgalom valahogy határt szabott a rossznak és nem engedte, hogy a hit ünnepe tömegtragédiába torkoljon.

Igaz ez arra is, hogy jópár esetnek voltam tanúja, amikor más okok miatt, de komoly veszélyeztetettség lépett fel (pl. vasútállomási tömegjelenetek), amikor nagyon kicsin múlott, hogy nem lett komolyabb baleset, néhány ájulásos rosszulléttől eltekintve. A közlekedés néhány helyen tragikusan szervezetlen volt, csak az emberek rendkívüli türelmének volt köszönhető, hogy nem tört ki nagyobb pánik. (kisebb azért volt, előfordult, hogy néhány ember pánikrohamot is kapott a tömegben). Órákig hering módján sorban állni levegőtlen helyeken, tájékoztatás nélkül, indiai módon zsúfolt vonatokon utazni –ezek határhelyzetek. Olykor elcsodálkoztam, hogy egy általános iskolai matematikai feladat kiszámolni, hogy hány embert hány vonattal lehet normálisan elszállítani és mégis voltak napok mintha a szervezőknek nem sikerült volna ez a művelet. Fogalmam sincs hogyan gondolhatták, hogy a normál menetrend szerinti járatsűrűséggel megoldható ez a hatalmas szállítási feladat. Azt hiszem kezdettől fogva világos volt, hogy Krakkó infrastruktúráját jelentősen meghaladja a befogadott emberek száma, nyilván sokakat ki kellett vinni a várostól messzebb lévő kistelepülésekre aludni (mi is 60km-ről jártunk be), ugyanakkor bosszantó volt, hogy a meglévő lehetőségeket, amit a vasút vagy az utak adtak – nem használták ki rendesen. pl. ahol a mi szállásaink voltak a közutakon nem történt komolyabb zarándok szállítás. Mindent a vasútra nyomtak rá, ami képtelen volt ennyi ember elvinni. Viszont nagyobb járat sürűséggel, a buszok felhasználásával, és a helyszínek jobb biztosításával jelentősen lehetett volna csökkenteni a vidéki zarándokok nehézségeit. Sajnos a közlekedéssel kapcsolatos nyomasztó tapasztalatok (pl. az éjszaka a nyílt pályán lerobbant vonat stb.) elég sok fiatalnak szinte sokkos élményt okoztak, ami sajnos számukra beárnyékolta a világtalálkozót. El kell ugyanakkor mondani, hogy eddig négy ifjúsági világtalálkozón voltam és komoly határhelyzetek mindegyiken előfordultak, Krakkónál sokkal jobb infrastruktúra és szervezés esetén is.

Ami minket illet, alapvetően úgy tekintek vissza, hogy bár az Úr nem óvott meg minket a nehéz tapasztalatoktól (pl. tőlünk is voltak azon az éjjeli lerobban vonaton), de átvezetett rajta, oltalmazott bennünket. Volt néhány határhelyzet, ami másképp is lehetett volna, de mégis jól jöttünk ki belőle. Az Úr oltalmazott, vezetett, bízhattunk benne. Számomra az egész IVT-Magis központi kegyelme valahogy ez: Jézusom bízom benned, bízhatom benned, számíthatunk Rád, vezettél, megóvtál, oltalmaztál olyan helyzetekben, ami emberileg nézve nagyon nehéz volt. Nem félni, hanem bízni Benne –újra és újra. Számomra az Istenbe vetett bizalom iskolája volt. Egy egy nehéz helyzetben újra és újra kimondani: Jézus bízom benned!

Ami a helyieket illeti, a globális szervezési nehézségek másik oldala a személyes szálak: a lengyelek vendégszeretete. Nagyon szép és felemelő tapasztalat volt a lengyel emberek vendégszeretete és különösen felénk magyarok iránti barátsága. „Lengyel magyar két jó” barát mondat gyakran elhangzott mindkét nyelven. A világtalálkozó krakkói szakaszában, Brzeskoban, Krakkótól 60 km-re laktunk. Családok fogadtak be bennünket, és mondhatom, hogy a lelküket kitették értünk. Igazi otthont adtak nekünk, szinte saját családunként számíhattunk rájuk. Ez nagyon sokat jelentett mindnyájunknak. Egy másik alkalom amikor nagyon megtapasztaltuk a helyiek vendégszeretetét az volt, amikor a virrasztás helyszínére a Campus Misericordiae-ra zarándokoltunk. Az út menti házakból vízzel, málnaszörppel kínáltak minket, a kerti csapból vizet locsoltak a tűző napon menetelőkre, a kertekben pihenési és WC lehetőséget biztosítottak. Egyik, a csoportomba való fiatal meg is jegyezte, hogy „hú én nem vagyok biztos, hogy ennyi idegent csak úgy be mernék engedni a lakásomba WC-re.” Azt hiszem nem kell ecsetelnem, hogy milyen nagy ajándék volt ez a zarándokok számára.

A jezsuita szervezésű programok, mint a MAGIS- az IVT előtalálkozója és az IVT alatt a Krakkóban működő két MAGIS Café nagyszerűen voltak előkészítve. Csoportunk számára a legtöbbet ez a szakasz jelentette, a világtalálkozó idején is ebből merítettek erőt. A közös kezdő napok után szétszóródtunk 15-20 fős csoportokban Lengyelország, Litvánia, Szlovákia, Csehország területére, ahol teljesen nemzetközi csoportokban voltunk 5 napon keresztül. A közös élmények (pl. szociális munka, zarándoklat, lelkigyakorlat, éneklés – ki milyen experimentmot választott), imák és lelki megosztások (angolul) mély közösségi kötődést eredményeztek a fiatalok között. Valódi tér alakult ki egy nemzetek fölötti barátságra és testvériségre, ugyanakkor mégis gazdagodtunk egymás kulturális értékei által. Egy egy emberen keresztül közel került egy másik kontinens, kultúra. Nekem különösen megragadó volt a dél-amerikaiak életkedve, lendülete. Tele voltak tűzzel, temperamentummal. Másképp tudok gondolni a libanoniakra is, akikkel együtt vonatoztunk Krakkóba és az úton sokat beszélgettünk.

A mi experimentumunk Litvániában a tengerparton volt, zarándokoltunk. Csodálatos tájakon vezetett keresztül az utunk: tenger, erdő, sivatag! Az első esténk nagy élménye volt a tengerparti naplemente. Egy argentin fiú keresztet vetett, amikor meglátta. Tényleg lenyűgöző volt, Isten szépsége átragyogott az alkotásán. Hasonlót éltünk meg a közösségben is. Olyan szép volt látni a csoportunkban a figyelmesség, az egymás iránti szeretet, segítés megannyi jeleit.

A zarándoklás más téren is kegyelem forrása volt számomra. Gyaloglás közben olykor valami fura teljesítménykényszeresség, versengés volt bennem. Ki van előttem, ki van mögöttem, kit előzök meg, ki előz meg stb. Egyszer aztán valahogy megszólalt bennem, egy hang: „engedd már el! Mit versengsz? Mit számít, hogy hányadikként érsz célba?”Hallgattam a hangra és ez felszabadított. Nem törődtem már vele, hogy a sor végére kerülök. Megtaláltam a saját ritmusomat. Útközben meg-meg álltam. Pihentem, nézelődtem. Olyan felszabadult voltam, hálával tudtam mindenre nézni, és sok sok szépséget fel tudtam fedezni, ami mellett egyébként csak elrohantam volna. Egzisztenciálisan tapasztaltam meg, hogy a szemlélődés és a hála valóban a boldogsághoz vezető út. A zarándoklat tényleg valahogy az élet kicsiben, önmagunkkal (is) találkozunk, életünk alapfeszültségeivel kell megküzdenünk.

Nagy áldás volt, hogy Krakkóban újra találkozhattunk a Magis Cafékban, vagy összefutottunk az utcákon. A MAGIS feliratos pólók jól beazonosítottak minket és már messziről üdvözöltük egymást. Egészen különleges összetartozás élmény volt ez. Büszke voltam a rendtársaimra, akik szervezték a Magist. Sokukat a szervezők és résztvevő jezsuiták közül személyesen is ismertem (pl. közös tanulmányok, jezsuita munkák) és nagyon jó volt újra találkozni. Nekem az egyik legtöbbet adó pillanat volt egy szentségimádás a krakkói Jézus Szíve templomunkban a Magis Café2 helyszínén. Megpihenni Jézussal, az Urammal és Mesteremmel. Mély hála volt a szívemben, hogy Hozzá tartozhatom és a Jézus Társasága tagja lehetek. Otthon vagyok a Társaságban. Hála volt bennem a rendtársakért, akikkel együtt dolgoztunk a Magisban.

Nagyon épültem a magyar szervezőkön is. Brzeskóban a magyar iroda munkatársai rengeteget dolgoztak a háttérben, csoportunknak is sokat segítettek. Éjjel nappal rendelkezésre álltak. Vállukon vitték a szervezést, amit sajnos a helyiek gyakran nem tudtak jól megoldani, minden jószándékuk ellenére. Ha nincsenek ott a magyar iroda munkatársai, akkor teljes lett volna a káosz. Bennük is az Isten gondviselését látom, az Úr, aki dolgozó ember módján munkálkodik értünk (vö. Lekigyakorlatok 234).

Kegyelem volt számomra a pápa beszédeit fordítani a csoportunk számára. Ugyanakkor épp ezért nem tudtam mindig olyan jól figyelni a tartalomra. Most itthon nyugodtan újra olvasom a beszédeket, ajánlom mindenkinek!

Örültem, hogy eljuthattunk a II. János Pál központba és az irgalmasság bazilikájába. Éppen az irgalmasság órájában, 3 órakor értünk oda és misézni is tudtunk a magyar kápolnában –amiről korábban azt hallottuk, hogy nem is lehet bemenni. Nekem sokat jelentett az irgalmas Jézus képe, valósága, az üzenet, ami ehhez kapcsolódik. Szemlélni az arcát, az Ő szerető tekintetében lenni. Jézus bízom benned. Számomra ebben a tekintetben van a 17 nap kegyelmének összefoglalása.

Koronkai Zoltán SJ

Frissítve: 2016. szeptember 26.