Jezsuita elmélkedés Jézus szent nevéről

A Jézus Társasága január 3-án tartja „Jézus Szent Nevének” főünnepét. Az alábbiakban Jean-Paul Hernández SJ teológus tárja fel az ünnep bibliai gyökereit és azt, hogy mi a jelentősége a jezsuiták számára. 

A zsidó hagyomány szerint nem lehet kimondani Isten nevét, mivel valakit a nevén szólítani egyet jelent az illető megjelenítésével, meghatározásával, valamiféle birtoklásával; Isten pedig sem nem definiálható, sem nem birtokolható. A Szent Nevet alkotó négy betűt (יְהוָֽה) még manapság sem a fonetikus alak alapján („Jahve”) ejtik ki, hanem olvasáskor az „Adonáj” („Úr”) szóval helyettesítik. Ezáltal tisztelik Isten vég-telenségét.  

Mivel a Név nem mondható ki, ennek nyomán – egyfajta rögzült tabuként – próbálkozások végtelen sorozata vette kezdetét, hogy kiejtés nélkül is kifejezzék. Kiemelkedő példája ennek a Zsoltárok könyve, de azt mondhatjuk, hogy a teljes Szentírás „Isten Nevének körülírása”. A „Név” olyan, mint a „teremtés forgószelének” magja, amely emellett meghatározta Izrael ünnepeit, szokásait és végül annak történelmét. Magának a „Júdea” szónak is töve a „jada”, melynek jelentése megidézni, kinyilatkoztatni, megvallani. Ezeknek rejtett tárgya magától értetődően Isten Neve. Izrael az a nép, amelynek identitása éppen a Szent Név hirdetésében áll. Emiatt hívja Isten a Héber Bibliában  Izraelt „az én Nevemmel jelölt népnek”. Úgy is mondhatnánk, Izrael azért létezik, hogy kinyilatkoztassa Isten kimondhatatlan Nevét.

A Kivonulás könyvének 3. fejezete beszámol róla, Isten hogyan tárja fel a nevét Mózesnek: „Én vagyok, aki vagyok” (héberül: „ehjeh aser ehjeh”). Ez úgy hangzik, mint egyfajta „nem-név” vagy egyenesen a megnevezés visszautasítása. Olyan, mintha Isten azt mondta volna: „teljesen Más” vagyok, így nincs más nevekhez hasonló nevem; a személyem nem „körülírható” hangokkal, nem leírható egy névvel, hanem kizárólag önmagával azonos. 

Ugyanakkor a héberben az a tő, amelyet úgy fordítunk: „vagyok”, egyben a „hűség” szótöve. Ez nem egy „filozófiai” típusú „vagyok”, ahogy a nyugati kereszténységben néha értelmezték. Nem arra utal, hogy „én létezem” vagy „én vagyok a létezés metafizikai eredete”. Inkább „én ott vagyok” vagy „én vagyok az, aki mindig veled van”, aki „ott van”. Isten Neve annak képessége, hogy jelenvalóvá tegye magát, akivel együtt lehet lenni. Így a Név önátadása egybeesik annak igazi jelentésével. Azt mondhatnánk, Isten átadja valóját, amely valója éppen önmaga átadásában rejlik.

Isten ismét a Sínai-hegyen teszi még egyértelműbbé Nevét Mózes számára, aki akkor már az egész nép vezetője: „Az Úr leereszkedett a felhőben, ő pedig eléje járult. Az Úr elvonult előtte és ezt mondta: »Jahve (יְהוָֽה), Jahve (יְהוָֽה), irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben« (Kiv 34,5). Ezek a „függelékek” a tetragrammához [יְהוָֽה] egyfajta külső kört alkotnak a „teremtő forgószél” megközelíthetetlen magja, Isten Neve körül. Ezek kísérletek „annak kimondására, hogy kicsoda Isten”, de csupán részleges kísérletek. A héber szavak a következők: „rhm”, amelyet „könyörületes”-ként fordítunk, de valójában az „anyaméh”-re utal; „hen”, amely a kitekintés gesztusát írja le s amelyet „jóindulatúként” vagy „könyörületesként” fordítunk; „hesed”, amelyet „kegyelemként” fordítunk, de jelenti a könyörületet és jóságot is egy kapcsolatban; és „emet”, amely „hűséget”, „igazságot”, „őszinteséget” jelent. 

Ez a Név azonban nem ejthető ki „hiábavalóan”; mindenki csak a saját életével mondhatja ki. A Teremtés 32. fejezetében leírt, Istennel való küzdelemben Jákob így kérte a titokzatos jelenlévőt: „Nyilvánítsd ki előttem nevedet!” (Ter 32,30). Az isteni válasz a következő volt: „És erre megáldotta őt”. Jákob egészen megváltozva kerül ki a találkozásból azzal az Istennel, akitől „el akarta ragadni” a „Nevet”. Valójában Jákob új névvel került ki a találkozásból: „Izrael”. Azt mondhatjuk, Isten Neve az egyetlen név, amely megváltoztatja azok személyiségét, akik kiejtik. 

Izrael történelme során ezt a nevet évente egyszer lehetett kimondani, méghozzá a főpapnak, aki „Jom Kippur” (az „engesztelés”, azaz a „[bűn]bocsánat” liturgikus napja) ünnepén belép a Templom „Debir”-jébe („szentek szentjébe”). A frigyláda előtt kiejti a tetragrammatont, melynek betűit a frigyládában őrzik. A kimondott Név által megjelenített Isten a frigyláda fölött elhelyezkedő két kerub közötti üres térből válaszol. Ennek megfelelően a Bibliában a templomot többször úgy írják le, mint „a hely, amelyet kiválaszt, hogy ott lakjék az Ő Neve”. Isten valamiféleképpen ott lakozik a Templomban az ő Neve által, amely Isten egyfajta “hiposztatikus jelenléte”. Ugyanez a név Izrael számára minden teremtés „alakja” is: „Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” (Zsolt 8,2-10). Tehát a Templom „az egész világot” megjeleníti, a Név köré rendezve. 

Ha Isten Neve az Ő hűséges jelenléte, Isten személyének kinyilatkoztatása és egyidejűleg a teljes teremtés alakja, nem meglepő, hogy a korai kereszténység mindazt Jézus Krisztusnak tulajdonította, amit Izrael a „Névnek”. Egy II. századi névtelen homíliában a következőt olvashatjuk: „Íme, az Atya Neve a Fiú”. S már János evangéliumában is minden alkalom, amikor Jézus azt mondja „Én vagyok”, utalás Isten Nevére, amelyet Jézus különböző cselekedetei nyilatkozatnak ki, mint a prizma különféle oldalai. 

A Filippiekhez írott levélben van egy alapvető szakasz, amely mindörökre meg fogja határozni a keresztény spiritualitást. Pál a 2. fejezetben egy krisztológiai himnuszt idéz, amely Krisztus feltámadását ezzel a metaforával idézi fel: „Azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb” (Fil 2,9), amely azt jelenti „add neki Isten nevét”, azaz Isten identitását. Ez egy mód annak kifejezésére, hogy a feltámadásban Jézus isteni valósága lett kinyilatkoztatva. A szöveg azonban így folytatódik (v. 10): „hogy … nevére”. Itt az olvasó azt várja, hogy az „Isten” vagy az „Úr” (amely bizonyosan „minden névnél nagyobb”) szavakat találja. Mégis, meglepődve olvashatjuk „[hogy] Jézus [nevére]” (majd a szöveg így folytatódik: „hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban”). A szöveg tehát az „Adonáj” név jelentésének meglepő fordítását alkalmazza „Jézus” nevére. Mindent, amit Isten neve valaha jelentett és kiváltott, most „Jézus” neve jelenti és váltja ki. 

A Mária fiának adott név már szokványos volt Izrael fiai között. A bibliai hagyomány különösen Jézust, Sirák fiát (a „Sirák”), a Bölcsesség jelképét és Józsuét, Mózes örökösét tartja számon. A két alak a Názáreti Jézusban találkozik, aki az Újszövetség számára a Bölcsesség megtestesülése és Mózes munkájának beteljesítése. 

Mindezek után könnyű megérteni, miként mondhatja Péter az Apostolok Cselekedeteiben: „mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12). Az „üdvözít” igével nyílt utalás történik Jézus (Jesua) nevének héber jelentésére, amely pontosan „Isten megment”. Tehát Jézus neve önmagában könyörgő és/vagy hálaadó ima. A „névima” hagyománya, azaz Jézus nevének vagy egy azt tartalmazó könyörgés folytonos ismétlése a legkorábbi századokba nyúlik vissza. Az „Uram, Jézus, élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön” könyörgést és egyéb változatait az „esichia imájának”, azaz a „szív imájának” nevezzük. 

Az első századok liturgikus hagyományában is „Jézus Nevében” „keresztelik” meg a katekumeneket és végzik a szertartást. Amikor a Jelenések könyve azt mondja, hogy az üdvözültek „Atyjuk nevét” viselik a homlokukon (cf. Jel 14,1 és 22,4), valószínűleg már a kereszteltek „X”-el, a „Krisztosz” első görög betűjével való „megjelölésének” liturgikus szokására utal. Ha pedig a szárakat kiegyenesítjük,  akkor megkapjuk a keresztet. Ez vezetett a név és a kereszt gyakori azonosításához, amely lehetővé tette a liturgikus és művészi hagyomány (pl. a  „staurogram” [monasztikus kereszt] számára annak kijelentését, hogy a valódi hely, ahol Krisztus kinyilatkoztatja nevét, azaz önazonosságát, a kereszt. 

Nyugaton Jézus Nevének spiritualitása a késő középkorban fejlődött ki. Mindenekelőtt a ferences gondolatkörben, Szent Bernardin igehirdetésének köszönhetően. A sziénai szent Jézus nevének első három görög betűjét, az IHS-t választotta olyan vallásos forma kifejlesztésére, amelyek a családok címertani vitáit voltak hivatottak helyettesíteni. Ez a „trigram” már bevett rövidítése volt az „IHSOUS-nak” az Újszövetség kézirataiban, ahol a másoló ráhelyezett egy hullámjelet vagy egy hullámos kötőjelet, kifejezetten azért, hogy jelezze az IHS rövidítés mivoltát. Amikor a X. századtól kezdődően a görög kéziratok kisbetűssé váltak, a kötőjel az ihs felett átszelte a „h” függőleges vonalát, így keresztet formálva. Így a Név és a kereszt egymásba fonódása újra nyilvánvalóvá vált. 

Ez a fajta – gyakran napsugarakkal körülvett – „trigram-kereszt” érkezik meg Közép-Itáliából Nyugat-Európa más részeire. Kálvin és Szent Ignác Párizsban találkoztak vele. Előbbi „városa”, Genf címerévé tette, utóbbi pedig elkezdte ezzel aláírni a leveleit. Később az IHS a Jézus Társaságának szimbólumává válik.  Görög jelentése mellett úgy is lehet érteni, mint a latin „Iesus Hominum Salvator” (Jézus, az emberek Üdvözítője). Így egyetlen jelképben a görög, a latin és a zsidó nézőpont is megjelenik (cf. „Üdvözítő”). Az immáron szintúgy nagybetűs „H-n” található kereszt mindig összeköti a Nevet és a Keresztet, s a gyakran [az IHS-hez képest] alul ábrázolt három szeg Krisztus szenvedését idézi fel, de egyben a szegénység, tisztaság és engedelmesség hármas szerzetesi fogadalmát is. 

Ha Ignác és az első jezsuiták képesek voltak azonosulni ezzel a szimbólummal, az azért történt, mert úgy döntöttek, „Jézus társainak” hívják magukat és nem „ignáciaknak” (Ignác után) vagy valami másnak. Jézus személye, az Ő „Neve”, azaz az Ő „közölt önazonossága” lobbantotta lángra Ignác szívét; ez a Lelkigyakorlatok középpontja, ami összeköti az első társakat, és arra hivatott, hogy a Társaság egyetlen „szava” legyen.  Ez a Társaság, ahogy a Rendalkotmány mondja, „Jézus Neve által fejlődött ki”. Ennélfogva az IHS mindenütt jelen van a jezsuita művészetben, a hivatalos dokumentumokban és máig a Társaság legtöbb „logójában”. Ahogy az első jezsuiták ismételgették, ez a Név „szebb, mint a hajnal és a fény”, és „mi, jezsuiták, készek kell hogy legyünk életünket adni ezért a névért”.

Frissítve: 2021. január 30.