Jezsuita ima

Ima, meditáció, kontempláció. Gyakorivá vált kifejezések, amelyek manapság jóval nagyobb teret foglalnak el a jezsuita zsargonban is, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Érthető, hiszen emberek ezrei vágynak valamiféle spirituális tapasztalatra, olyanra, amely a hitigazságok puszta birtoklásából nem következik szükségszerűen. A lelkigyakorlatok művelése kezdetektől fogva a legfőbb prioritás a jezsuiták életében.  Jezsuiták, akik apostoli munkájukat a korunkban tapasztalható spirituális űr betöltésére koncentrálják, könnyen abban a szerepben találják magukat, amelyről Zakariás próféta beszél: ‘Azokban a napokban egyetlen júdai ruhája szegélyét tíz különböző nyelvű ember fogja majd meg, és kéri: Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!’ (Zak 8,23). Elég csak Henri Boulad magyarországi látogatásainak tömött előadótermeire gondolni, vagy egy-egy Jálics lelkigyakorlat látogatottságára ahhoz, hogy a zakariási prófécia megvalósulására következtethessünk. Boulad vagy Jálics Ferenc mellé azonban még sok hiteles jezsuitát odaállíthatnánk, akiket ha imaéletükről faggatnánk, meglepődve tapasztalnánk a sokféleséget: a klasszikus ignáci imamódoktól kezdve a zsolozsmán át a Szentírással végzett rendszeres elmélkedő imáig (lectio divina). Ez a sokszínű paletta visszatükrözné mindazt, ami a Lelkigyakorlatok legelső bevezető megjegyzésében szerepel: ‘Lelkigyakorlatokon értjük a lelkiismeret-vizsgálás, elmélkedés, szemlélődés, szóbeli és elmélkedő ima és egyéb lelki tevékenység minden módját, amely a lelket előkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és miután azokat eltávolította, keresse és megtalálja az isteni akaratot, hogy életét aszerint rendezze’ (Lgy 1).

Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapító, semmi újat nem talált fel a ‘módszer’ és a ‘technika’ szintjén. Csak átvette, ami már elõtte is ott volt az egyház lelkiségi hagyományában. Errõl könnyen megbizonyosodhatunk, ha belelapozunk Garcia de Cisnéros montserrati apát Ejercitatorio de la vida espiritual c. módszertani könyvecskéjébe, vagy a Devotio  moderna más szerzõinek mûveibe. Ami igazán új és ignáci az imában, azt így lehetne megfogalmazni: keresni és megtalálni Isten akaratát, amely nem elvont, hanem itt és most – egyszerû lépések szintjén – szeretne konkréttá válni az ember életében. Az Istennel való egység, minden ima végsõ érkezési pontja, Ignác számára Isten akaratának megtalálásában valósul meg, ami – amint az alábbiakból kiderül – a küldetéshez kapcsolódik.

Küldetésünk megélése azonban feltételez legalább egy alapfokú szabadságot önmagunktól és ragaszkodásainktól. Ezért az ima és a ragaszkodásainktól való szabadság Ignác számára szorosan összekapcsolódó fogalmak. Gonsalves da Camara Memorialéjában említ egy érdekes esetet: ‘Amikor az atya az imáról beszél, mindig feltételezi, hogy a szenvedélyeket megzabolázták, s ennek tulajdonít igazán jelentõséget. Emlékszem, egyszer egy jó szerzetesrõl beszéltem neki, akit (õ is) ismer, s azt mondtam, hogy az egy nagyon imádságos ember. Az atya megváltoztatta ezt és így szólt: »Olyan ember az, aki  megtagadta önmagát«.’ Mióta az ignáci spiritualitás felfedezte Ignác misztikus és kontemplatív oldalát az imában is – s ez valódi felszabadító érzés volt a Rodericius-féle betonlelkiség után -, kezdünk talán elfeledkezni arról, hogy az Istennel való egység a Kereszt misztériumán át vezet, amibe beletartozik az önmegtagadás mint az ima egyik elsõ gyümölcse.    Végsõ soron azonban sem aszkézis, sem misztika nem mérvadó Szent Ignác számára az ima- és lelkiélet szempontjából, ha mindez nem ágyazódik bele a küldetésbe. Ez leginkább a jezsuita Rendalkotmányból (a továbbiakban RA) derül ki. Ignác többet törõdik egy belépõ – tehát még nem jezsuita – imaéletével, mint a már kiképzett jezsuitáéval. A Rendalkotmányban elõírja, hogy a jelentkezõt kérdezzék ki: Hányszor szokott imádkozni, nappal és éjjel, milyen idõpontokban, milyen testtartásban? Milyen lelki megmozdulást tapasztal imáiban? Elmélkedik-e lelki dolgokról stb.? (cfr. RA 46). A novíciusok és a skolasztikusok lelkiéletét Ignác kellõképp szabályozza, a kiképzett jezsuita imaéletével kapcsolatban azonban nem találunk túl sok konkrétumot a Rendalkotmányban. Ami világos, hogy a jezsuita imaélete küldetése szolgálatában áll. A küldetést szolgáló imaéletnek pedig – úgy tûnik – két sajátossága van: a megkülönböztetés és a másokért való ima.   A RA 633 szerint, ha a jezsuita megkapta küldetését, de mûködését nem határolták pontosan körül, vegyen figyelembe minden lehetõséget, tegye bensõleg szabaddá magát ezekkel szemben és imádkozzon, hogy ezek közül az Isten dicsõségére célravezetõbbet tudja választani. Ignác különösen fontosnak tartja az imádságot és a szentmisét ‘az elvállalt munkák kezdetén’, vagy a küldetés körülményeinek megváltozása idején (RA 631). Ami a másokért való imát illeti, Ignác felfogásában az elöljárói küldetés különösen megkívánja mások imában hordozását. ‘A rektor kötelessége mindenekelõtt az, mondja Ignác, hogy imával és szent vágyakkal mintegy vállára vegye és hordozza az egész kollégiumot.’ (RA 424). A RA 9. fejezetében a generálisról rajzolt kép magának Ignácnak a képe, aki ‘kitartó és vágyakkal teli imával, a Társaság megmaradását és növekedését kérõ szentmise áldozataival’ áll Isten elõtt (RA 790). A megkülönböztetés és a másokért érzett felelõsség kapcsolja össze igazán a jezsuita imáját az élettel és lefordítja a Te – azaz Isten-központúságot – a te-központúság szintjére, vagyis mások javának keresésére.   Manapság nagy hangsúlyt fektetünk imamódszerek és technikák  továbbadására, s ezek valóban hiányoznak is az egyház klasszikus pasztorális gyakorlatából, így nem véletlen, hogy annyian keresik a jezsuitákat azért, hogy eszközt kapjanak az imaéletükhöz. A módszerek között meglehetõsen sok elsõsorban arra irányul, hogy megteremtse bennünk az összeszedettséget és sokfelé szétszórt szellemi-spirituális energiánkat valamiféle középpontra irányítsa. Az összeszedettség és a belõle fakadó önbirtoklás jólesõ tudata azonban még nem ima. Az önbirtoklás lélektanilag könnyen összekapcsolódik az önelvesztés vágyával, a kérdés csak az, hogy ez Jézusért és az Evangéliumért történik-e.   Kétségtelen, hogy újra beléptünk a misztika korába anélkül, hogy ehhez rendkívüli jelenségekre kellene gondolnunk. Sokat beszélünk az Istennel való egységrõl, s az ehhez kapcsolódó kontemplatív életmódról és prioritásokról. Kérdés persze, hogy mennyire válik mindez valósággá az életünkben. C. M. Martini a 70-es évek végén joggal jegyzi meg: ‘miközben tanúi vagyunk, hogy nagyon is növekszik az imádság értékének  és szükségességének a megbecsülése (láthatóan az egész Társaságban), ez a megbecsülés nem válik szükségszerûen nagyobb gyakorlattá’. De ha azzá válik is, gondolkodásunkat könnyen megkísérti egy olyan harmónia és zavarmentes lelkiállapot képzete, amely inkább a sztoikus filozófusok, mint a Krisztust követõk sajátossága.   Önmagunktól egyre szabadabban, a megkülönböztetésben növekedve, Jézus követésében és küldetésében járva megtalálni az Istennel való bensõ egységet, a ‘familiaritas cum Deo’-t. Talán így lehetne összefoglalni – csak szlogenszerûen – a gyümölcsöket, amelyek a jezsuita imájából fakadnak. Végsõ soron mindegy, milyen módon. A gyümölcsök megléte vagy hiánya dönti el, hogy imánk valóban jezsuitás-e vagy sem.

Bartók Tibor SJ

 

Megjelent A Szív jezsuita folyóiratban

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.