Jezsuita történelem

ÁLTALÁNOS RENDTÖRTÉNET

Alapítás

A jezsuita rend magja egy csoport egyetemista volt. Párizsi tanulmányai idején Loyolai Szent Ignác ugyanis egyetemistákból álló közösséget gyűjtött maga köré. Mindnyájan elvégezték a lelkigyakorlatokat, és elhatározták, hogy életüket vándorapostolok módján, szegényen, és az evangéliumot hirdetve fogják élni. Jézus barátaiként és társaiként akartak tevékenykedni. „Barátok az Úrban”– ahogy Ignác egyszer megfogalmazta. Jézust tartották egyetlen vezetőjüknek, ezért Jézus társaságának kezdték hívni magukat. Tanulmányaik befejezése és pappá szentelésük után a csoport Rómába ment és felajánlotta magát a pápának, hogy küldje őket oda, ahol a keresztény hit hirdetése és védelme érdekében a legnagyobb szükséget látja. Életmódjukat III. Pál pápa hagyta jóvá 1540-ben a Regimini militantis Ecclesiae bullával. Megszületett tehát hivatalosan is a Jézus Társasága, a jezsuita rend.

A közösség újdonsága volt, hogy szerzetesi ideálját teljes mértékben az apostoli eszmény határozta meg. Lemondtak a közös, énekes zsolozsma végzéséről, hogy minél inkább az emberek rendelkezésére állhassanak. A missziós küldetések hatékonyabb végrehajtása érdekében a rendi irányítás erősen központosított, a képzés minden korábbinál alaposabb és hosszabb volt. A rendtagok a teológia mellett világi tudományokat is tanultak, például matematikát vagy csillagászatot. Az új rend sajátossága volt az egyetemes küldetés gondolata, ami a római pápának tett különleges engedelmességi fogadalomban fejeződött ki, mely által a jezsuita elköteleződik, hogy a hit terjesztése érdekében a pápa a világon bárhova küldheti őt .

Az első jezsuiták

Az első jezsuiták sokféle tevékenységet végeztek. Többük pápai küldetésben vándorprédikátorként, népmisszionáriusként járta a városokat, falvakat, és megtérést hirdetett. Jezsuita prédikátorok igehirdetése nyomán számos helyen újult meg a hitélet, békültek ki ellenségek, változtak meg emberek. Más jezsuiták távoli földrészekre utaztak, hogy Jézus üzenetét olyanoknak is elvigyék, akik soha nem hallottak róla. Ignác első társa, Xavéri Szent Ferenc például karizmatikus misszionárius lévén Indiába és Japánba is eljutott, és hatalmas tömegeket vezetett el a keresztény hitre.

Ignác és társai lelkigyakorlatokat is adtak a legkülönbözőbb társadalmi és egyházi tisztséget betöltő embereknek. Foglalkoztak szegényekkel és gazdagokkal egyaránt. Munkájuk eredményeképpen sok főpap és politikus élete gyökeresen megváltozott, akik aztán a katolikus megújulás zászlóvivőivé váltak. A jezsuiták fontos szerepet játszottak sok szerzetes közösség reformjában is. Felléptek a gyakori szentáldozás érdekében, és gyóntatóként nagy népszerűségre tettek szert. Nem csupán azért, mert ingyen gyóntattak (akkoriban a gyónásért fizetni kellett, a jezsuiták azonban semmilyen szolgálatukért nem fogadtak el pénzt), hanem mert bár képzettek és mély lelkületűek voltak, gyakorlatias tanácsokat is képesek voltak adni.

Növekedés

A rend az első évtizedekben gyors növekedésnek indult. Ignác halálakor (1556) már vagy ezer jezsuita volt, 1575-ben 3900, 1600-ban pedig 8500. Később a növekedés üteme lassult ugyan, de továbbra is folyamatos volt a létszám emelkedése, 1750-ben például már 22 500 jezsuitáról tudunk.

A legelső időben a jezsuiták még nem szándékoztak iskolákkal foglalkozni, első iskoláikat külső felkérésre alapították. Hamar felismerték viszont, hogy az oktatás rendkívüli evangelizációs lehetőséget rejt magában, s ezután gomba módra szaporodtak a jezsuita kollégiumok és egyetemek. Ignác halálakor már 40, 1773-ban pedig már 845 jezsuita oktatási intézmény létezett. A kor legnagyobb oktatási hálózatát alkotó iskolákat a közös szellemiség mellett az egységes képzési rend kapcsolta egybe, melyet az 1599-ben megszülető Ratio Studiorum dokumentumban fogalmaztak meg. Ha a szerzetesség történetét nézzük, a jezsuitáké volt az első szerzetesrend, ahol az oktatás egy szerzetesközösség alapvető küldetésének része volt.

A rendet nem a protestánsok ellen alapították, ugyanakkor tény: a jezsuiták különös hangsúlyt fektettek arra, hogy a protestantizmus által érintett területeken dolgozzanak, és visszatérítsék a protestánssá vált híveket a római egyházba. A katolicizmus újjáéledése, a megszülető barokk kultúra komoly mértékben a jezsuiták munkájához kötődött, és ebben kulcsszerepet játszott a jezsuita iskolák sikere, valamint a jezsuita papképzés eredményessége. A rend által működtetett római Collegium Germanicum nagy számban képzett olyan papokat, akik hazájukba visszatérve az egyházi megújulás kulcsfiguráivá váltak. A Germanicum modellje hatással volt a Tridenti Zsinat (1545–1563) atyáira is, akik előírták a szemináriumok alapítását, és ezzel a katolikus papság képzése új mederbe került.

A jezsuita rend egyik legjelentősebb tevékenysége a misszionáriusi munka volt. A XVI-XVIII. században a keresztény hit nagymértékben a jezsuita misszióknak köszönhetően jutott el India, Japán, Kína, Dél-Amerika és Észak-Amerika népeihez. A jezsuita ideál, a mozgékony, bárhova küldhető misszionárius tökéletesen illeszkedett ahhoz a kihíváshoz, amit a távoli földrészek evangelizációja jelentett. A jezsuitákat sajátos evangelizációs módszer is jellemezte, amelyet ma inkulturációnak hívunk. Matteo Ricci például a kínai, Roberto Nobili az indiai kultúra elemeinek felhasználásával hirdette az evangéliumot. Dél-Amerikában, a mai Paraguay területén hatalmas missziós központok jöttek létre, az úgynevezett redukciók, ahol az indiánok az európaiak kizsákmányolásától védett körülmények között élhettek, egy ma már szinte utópisztikusnak tűnő, szép életet (lásd A misszió című filmet). A jezsuita missziók sikeréhez nagyban hozzájárult a rendtagok áldozatkészsége is, hiszen több százan lettek vértanúk a missziós tevékenység közben.

Feloszlatás

A rend növekedésével és sikerével politikai jellegű következmények is jártak. Főurak és királyok vették maguk mellé a tudós jezsuita papokat, hogy tanácsadóik vagy gyóntatóik legyenek. A jezsuiták növekvő befolyását persze sokan nem nézték jó szemmel.

A jezsuiták, ahol csak megtelepedtek, foglalkoztak a szegényekkel, látogatták a börtönök és kórházak lakóit is. Járványok idején gondozták a betegeket, aminek következtében több száz jezsuita áldozta fel az életét. Felhívták továbbá a figyelmet a társadalmi igazságtalanságokra, így például Dél-Amerikában az indiánokat sújtó visszaélésekre. A paraguayi redukciók esetében a portugál és spanyol udvar önkényes szerződéseivel szemben kiálltak az indiánok jogainak védelmében. Mindez nem tette népszerűvé a jezsuitákat azok között, akik az indiánok feletti teljes uralmat akarták megszerezni. Szálka volt szemükben a „jezsuita állam”, ahol őslakosok százezrei éltek háborítatlan békességben.

A XVIII. század második felére az abszolutisztikus államok (Franciaország, Portugália, Spanyolország) uralkodó köreiben egyre erősebbé vált a hatalom összpontosításának törekvése, és az egyháziak által betöltött pozíciók megszerzésének vágya. A felvilágosodás gondolkodói és a szabadkőművesek is egyre erőteljesebben igyekeztek kiszorítani az egyházat a szellemi életben betöltött pozíciójából. A jezsuitákat mint a katolikus egyház fő támaszát tartották számon, ezért a rend hamarosan célkeresztbe került. Először Portugáliából, majd Spanyol- és Franciaországból űzték ki a jezsuitákat, végül addig zsarolták a pápát, hogy XIV. Kelemen 1773-ban politikai nyomásra feloszlatta a rendet. Mindez katasztrofális következményekkel járt az oktatás, de különösen a missziók szempontjából. Voltak országok, ahol a rendtagok egyházmegyés papként tovább dolgozhattak, de voltak olyan országok is (például Portugália), ahol életük végéig börtön várt rájuk, vagy hajóra rakták őket, amelyet aztán a nyílt tengeren elsüllyesztettek.

Újraindulás

A jezsuita rendet az összes katolikus országban feloszlatták és betiltották, de a protestáns Porosz- és az ortodox Oroszországban az uralkodók megtiltották a pápai feloszlató bulla kihirdetését, így a rend néhány tartománya túlélte a feloszlatást. A XIV. Kelement követő pápák egyre több jóindulatot mutattak a szétszórt jezsuiták iránt, és amikor a rend feloszlatásához vezető külső politikai nyomás végleg megszűnt, 1814-ben hivatalosan is újra engedélyezték működésüket. A rend viszonylag gyorsan ismét növekedésnek indult, és a XX. század fordulóján létszáma már megközelítette a feloszlatás előtti létszámot. Újraéledtek a hagyományos jezsuita intézmények: az iskolák, egyetemek, missziós állomások.

A legújabb korban a rend történetét újabb üldözések kísérték. A kultúrharc idején, 1872-ben kiűzték őket Németországból. Voltak időszakok, amikor betiltották a rendet Spanyolországban, Mexikóban, Franciaországban. Svájcban 1848-ban számolták fel a rendet, és egészen 1973-ig az alkotmány tiltotta a jezsuiták intézményes jelenlétét. A norvég alkotmány 1814-ben kimondott jezsuita tilalma 1956-ig volt érvényben. A náci rezsim idején számos jezsuitát tiltottak el a prédikálástól (pléldául boldog Rupert Mayert), és koncentrációs táborokba zárták őket. Sokan részt vettek az ellenállási mozgalmakban, például Henri de Lubac Franciaországban vagy Alfred Delp, akit ezért ki is végeztek. A jezsuiták részt vettek az üldözöttek megmentésében is, a háború után tizenkét jezsuita kapott Jad Vashem-elismerést zsidómentő tevékenységéért. A kommunista diktatúra idején, Lengyelország és Jugoszlávia kivételével, az összes kelet-európai országban, valamint Kínában is betiltották a rendet, és mint a népi demokrácia legveszélyesebb ellenségeit tartották számon a jezsuitákat. Sokan kerültek börtönbe és haltak meg az üldözések következtében.

A XX. században a jezsuiták komoly szerepet játszottak a II. vatikáni zsinat előkészítésében (például Agustin Bea, Henri de Lubac, Karl Rahnrer, Josef Jungman, Jean Daniélou). A rend a zsinat idején érte el létszáma történelmének csúcspontját, 36 000 ezer főt.

A zsinat után P. Pedro Arrupe rendfőnöksége idején, mint az egész egyházban, a rendben is a megújulás és útkeresés folyamata zajlott, amely nem volt mentes a nehézségektől sem (a zsinat után például Nyugaton sokan elhagyták a rendet ). A 32. Általános Rendgyűlés (1974/75) a rend hagyományos küldetésének megerősítése mellett különös hangsúlyt helyezett a társadalmi igazságosságért való munka fontosságára. A salvadori jezsuita professzorok vértanúsága (1989) mély kifejeződése a szegények melletti szolidaritás élővé válásának.

Hans Kolvenbach rendfőnökségének ideje (1983–2008) a letisztulás és konszolidáció évei voltak a rend számára, majd 2008-tól P. Adolfo Nicolas lett a rend legfőbb elöljárója. 2016 óta pedig Arturo Sosa a Jézus Társasága generálisa.

A 35. Általános rendgyűlés alkalmával (2008) XVI. Benedek pápa ezzel a buzdítással fordult a rend tagjaihoz:

„Történelme során a Társaság a hithirdetés és a világ kultúrái közötti találkozás rendkívüli élményeit élte át – elég a Kínában működött Matteo Riccire, az Indiában működött Roberto de Nobilire vagy Latin-Amerikában a »redukciókra” gondolni. Joggal vagytok büszkék ezekre. Ma kötelességemnek érzem, hogy arra buzdítsalak benneteket, hogy újra ugyanannyi bátorsággal és okossággal, de egyben az Úrnak és Egyházának szolgálni kívánó ugyanolyan mély hittel és lelkesedéssel lépjetek elődeitek nyomába.”

MAGYAR RENDTÖRTÉNET

A jezsuiták magyarországi megtelepedésének 2011-ben volt a 450. évfordulója. Sikerek és kudarcok, virágzás és üldöztetés, kimagasló teljesítmények és hétköznapi szolgálatok egyaránt jellemzik az eltelt századok tevékenységét, mely jelentős hatást gyakorolt a magyar egyházi és kulturális életre.

A kezdetek és a megtelepedés

A rend első tagjait Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi prímás telepítette le hazánkban, amikor 1561-ben átadta nekik a nagyszombati iskolát. Sajnos a rendházukat és az iskolaépületet hat év múlva tűzvész pusztította el, ezért eltávoztak az országból.

kolozsvar_regi__kepeErdélybe Báthori István (1533-1586) fejedelem és lengyel király hívta be a jezsuitákat 1579-ben. 1595-ben azonban a meggyesi országgyűlés száműzte őket Erdélyből, noha még ugyanazon évben visszahívták a rend tagjait. A vallási viszálykodás és féltékenység miatt 1602-ben és 1607-ben ismét távozniuk kellett. Az 1581-ben alapított Báthory egyetemet az unitáriusok a városi csőcselék segítségével 1603-ban a földdel tették egyenlővé, és a városból a jezsuitákat fizikailag is súlyosan bántalmazva kiűzték. Pedig a rend egyeteme művelődési központként nemcsak Kolozsvár és Erdély, hanem az egész Kelet-Délkelet Európa számára a katolikus megújulás kiindulópontja kívánt szolgálni.

Közben a királyi Magyarországon megkapták a túróci prépostság birtokait, és kollégiumot nyitottak Znióváralján (ma Klástor pod Znievom, Szlovákia), innen Vágsellyére (ma Sal’a, Szlovákia), később Nagyszombatba (ma Trnava, Szlovákia) költöztek. A felső-magyarországi területeken elsősorban a jezsuitáknak köszönhető, hogy a lakosok nagy része visszatért a katolikus egyházba. Népmissziókkal, iskolákkal és a befolyásos földbirtokos családok megnyerésével nagyon eredményesen működtek.

A török hódoltságban csak két helyen működhettek a jezsuiták, Pécsett és Gyöngyösön, ezekben a városokban a megmaradt katolikusok lelki támogatását végezték, védelmet nyújtottak a nehéz időkben, mind vallásuk, mind magyarságuk megtartásában.

A virágzástól a feloszlatásig

pazmany_peter_150Nagyszombatban alakult ki az első korszak magyarországi jezsuita központja. A városban alapította meg 1635-ben Pázmány Péter (1570-1637) a jezsuiták által vezetett egyetemet, amely később, a rend eltörlése után (1773), 1777-ben előbb Budára, majd Pestre került, ma pedig Eötvös Loránd Tudományegyetem néven működik.

A magyar jezsuiták a XVII-XVIII. században rendkívül nagy hatással voltak a magyar kulturális életre és a tudományok fejlődésére, szinte minden tudományágban képviseltették magukat. Könyveik és tankönyveik megalapozták a magyar nyelvű oktatás fejlődését és teljes körű kibontakozását. A magyar irodalmi és köznyelvet nagyban meghatározta P. Káldi György SJ (1573-1634) szentírásfordítása.

1700-ban egy egyetem, kilenc kollégium, 13 rendház és 18 missziós állomás 423 jezsuitával működött. A XVIII. század volt a magyarországi jezsuiták fénykora, amely azonban 1773-ban tragikusan félbeszakadt, mivel a Jézus Társaságát a Bourbon királyok hatalomféltése miatt XIV. Kelemen pápa feloszlatta. Ekkor az ország területén 36 közép- és felsőfokú tanintézet, 15 kollégium, 19 rendház és 10 missziós állomás, összesen 80 jezsuita intézmény létezett, ahol 838 rendtag tevékenykedett. Komoly tudományos és kulturális munka folyt a rendházakban és az iskolákban. Mintegy 70 magyar misszionárius pedig a dél-amerikai redukciókban dolgozott.

Az újrakezdés

Az újrakezdés 1853-ban történt Nagyszombatban, ekkor nyílt meg a noviciátus, s 1854-ben Pozsonyban az első rendház, amely a filozófiai tanulmányok intézete lett. Szatmáron Hám János püspök kezdeményezésére 1858 őszén átvették a konviktus vezetését, és ebben az évben a rend megkapta a királytól alapítványként a nagykapornaki apátság birtokát. A kalocsai gimnáziumot, a konviktust és az új templomot 1860-ban vették át a piaristáktól. 1871-ben a rendtartomány hivatalos neve Osztrák-Magyar Provincia lett. A közös rendtartomány utolsó magyarországi alapítása a budapesti rendház volt 1886-ban.

Két jezsuita atya, P. Czimmermann István SJ (1848-1894) és P. Menyhárt László SJ (1849-1897), valamint két jezsuita segítőtestvér F. Longa Jakab SJ (1856-1937) és F. Rodenbücher István SJ (1872-1948) afrikai misszióra ment.

Az önálló magyar rendtartomány megalakulása és működése

kongregacios_otthon_180A jezsuiták önálló magyar rendtartománya 1909. szeptember 7-én alakult meg. Az alapításkor két kollégium, egy noviciátus és három rendház volt, amelyekben 182 jezsuita dolgozott.

1912-ben megnyílt a pécsi Pius kollégium, ugyanekkor létesült a budapesti Kongregációs Otthon, mely a jezsuiták világi műveinek adott otthont. Itt működött a P. Bíró Ferenc SJ (1869-1939) által alapított A Szív újság és a P. Bangha Béla SJ (1860-1940) vezette Magyar Kultúra szerkesztősége.

1922-ben indult P. Szarvas Miklós SJ (1890-1965) a kínai misszióba, amely 1936-ban már önálló magyar misszióvá fejlődött Tamingban, s 32 jezsuita tartozott hozzá.

1923-ban a jezsuiták Mezőkövesden telepedtek le.

Manréza férfi lelkigyakorlatos ház1928-ban nyílt meg a budai Manréza, ahol a noviciátus mellett egy lelkigyakorlatos ház is helyett kapott. 1939-1945 között visszakerült a kassai, a kolozsvári és a szatmárnémeti rendház, Kispesten pedig 1939-re készült el a templom és a rendház. Az utolsó alapítás 1948-ban történt Kaposváron.

Nagy szerepet játszott a katolikus ifjúság életében a KALOT, amelyet P. Kerkai Jenő SJ (1904-1980) szervezett meg.

Az elnyomatás és a szétszóratás évei

A kommunista hatalomátvétel idején a magyar rendtartomány virágzott, csaknem 400 jezsuita tartozott hozzá. 1950-ben a többi szerzetesrendhez hasonlóan a jezsuiták működését is betiltotta az államhatalom. A Magyarországon lévő jezsuiták 65 százalékát elhurcolták. A szocializmus éveiben 77 jezsuitát összesen 1067 év börtönre ítélték, ebből közel 240 esztendőt töltöttek le.

A rendtartomány két részre szakadt. A tanuló rendtagok többsége és a papok, testvérek fele külföldre menekült, ahol az oktatásban, a missziókban és a külföldi magyarság lelkipásztori ellátásában dolgoztak.

A magyarországi katolikus egyház számára pótolhatatlan munkát végzett a bécsi Egyházszociológiai Intézet, amelyet P. Morel Gyula SJ (1927-2004) alapított 1958-ban. Magyar nyelvű teológiai és irodalmi műveivel kitűnt P. Szabó Ferenc SJ, aki a Vatikáni Rádió munkatársa volt évtizedeken keresztül. Az itthon maradtak egy részét Pannonhalmán a papi otthonban helyezték el, a többiek világi foglalkozást voltak kénytelenek űzni.

A rendszer a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdett enyhülni a szerzetesek irányában, hallgatólagosan engedélyezte a papi működést, s az 1983-ban megnyitott leányfalusi lelkigyakorlatos házat és 1986-ban a pesti Jézus Szíve templomot bízta a jezsuitákra.

 A rendszerváltozás után

miskolci_templom1989-ben újból engedélyezték a rend működését, ekkor egyesült a két rendtartományrész. A jezsuiták visszatértek  a kispesti, hódmezővásárhelyi, szegedi rendházakba és templomokba. 1991-ben jött létre az egykori kispesti Munkásőrség székházából átalakított Szent Ignác Kollégium, amely vidéki és fővárosi egyetemisták számára kínál speciális képzési lehetőséget, 2011 óta a józsefvárosi Horánszky utcában. 1993-ban megnyitotta kapuit a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium. Az egykori budai Manréza épülete helyett a dobogókői egykori pártüdülőt kapták meg lelkigyakorlatos célokra.

2003-ban a Horánszky utcai egykori Kongregációs Otthon egyes részeit adták vissza a világi apostoli művek folytatására, ahol a Faludi Ferenc Akadémia, a rendi Levéltár és a Gazdasági Igazgatóság is helyet kapott. Szintén ebben az épületben alakult meg 2007 őszén a legújabb jezsuita közösség.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. május 05.