A Jézus Társasága alapításakor érvényes egyházjogi rendelkezések megtiltották, hogy klerikusok sebészi vagy orvosi munkákat végezzenek, ezért a rendtagok általában nem is végeztek ilyen szolgálatot. A rendkívüli szükséghelyzet persze mindig kivételt képezett. Koronkai Zoltán SJ írása.
A hirosimai atomrobbantás után, 1945-ben például a japán rendtartomány novíciusmestere, P. Pedro Arrupe – későbbi generális – szükségorvosként működött. A rendbe való belépése előtt orvostanhallgató volt, így ő látta el azokat a sebesülteket, akiket a noviciátus épületébe szállítottak.
Missziós területeken jezsuiták pápai engedéllyel normál esetben is végezhettek orvosi tevékenységet, persze csak akik képesítést szereztek. Ilyen volt a portugál jezsuita P. Luis de Almeida, aki korábban sebész volt, és 1556-ban Oita városában megalapította az első kórházat Japánban. De említhetjük P. Léon Wiegnert vagy a magyar P. Kékessy Imrét is, akik a kínai misszióban dolgoztak orvosként. Általában a rendtagok képzésének nem volt része az orvostudomány, viszont a jezsuita egyetemeken már a XVIII. században megindult az orvosképzés, főleg Amerikában. Később a missziós rendtagok formációjában jobban megjelent az egészségügy. Így a XX. század elején a Kínába készülő magyar jezsuiták egy része már kapott egészségügyi képzést, mert ott az 1920-as években elképesztő egészségügyi állapotok uralkodtak, így a missziós munka fontos része volt a gyógyítás is.
A szenvedők szolgálatában
A betegekkel való törődés visszanyúlik a jezsuiták korai történelmére. Az egyik rendi alapdokumentum, a Formula Instituti 1550-es változata szerint a Jézus Társasága küldetése elsősorban lelki, de buzdítja a rendtagokat, hogy igyekezzenek gyakorolni az irgalmasság testi cselekedeteit is, mint a „börtönökben és kórházakban sínylődők jótékony megsegítése és szolgálata, valamint a szeretet többi cselekedetei által.”
Szent Ignác még Manresában (1522) imádságai mellett főleg a szegények és betegek gondozásával töltötte idejét. Később az első társak párizsi egyetemi tanulmányaik után, velencei pappászentelésük idején (1537) ispotályokban laktak, vándorprédikátori munkájuk mellett súlyos betegeket ápoltak. Az akadémiai magasságok, az evangélium hirdetése és az emberi nyomorúságok enyhítésére való törekvés egyaránt jellemző volt rájuk. A jezsuiták azóta is mind a noviciátusban, mind a harmadik probáció idején több hetet töltenek szenvedők szolgálatában, például kórházakban. Ahogy Ignác a Rendalkotmányban fogalmaz: „Segítenek és szolgálnak minden betegnek és egészségesnek, ahogy megparancsolják nekik. Ennek a próbának az a célja, hogy szerényebbé és alázatosabbá váljanak, és tetteikkel bizonyítsák, hogy teljesen elfordultak e világtól és annak pompájától és hívságától, hogy így teljesen az üdvünkért keresztre feszített Urunknak szolgáljanak.”
Betegápolás közben elhunyt jezsuiták
Az első jezsuita nemzedékek fontos küldetése volt a kórházak látogatása, a betegek testi és lelki szükségleteiről való gondoskodás, különös tekintettel a haldoklók kísérésére. Ez csak egy volt a Társaság számos apostoli területei közül, ugyanakkor nagyobb járványok idején központi feladattá is válhatott. Számos dokumentum tanúskodik arról, hogy milyen nagylelkűen gondoskodtak jezsuiták a betegekről, és számosan éppen ennek következtében haltak meg, például Gonzága Szent Alajos a római pestis idején (1591), vagy 1569-ben Lisszabonban 17 jezsuita vesztette életét a pestises betegek ápolása közben.
A drámai következmények miatt a rendi vezetésnek moderálnia kellett ezt a buzgóságot, mert már egész rendházak néptelenedtek el. A járványok elmúltával a jezsuiták összefogták a lakosság hálaadását is, ennek kifejeződései számos helyen a pestis-emlékoszlopok, szoborcsoportok, például a budai Várban a Mátyás-templom előtti Szentháromság-szobor (1713), vagy az esztergomi vízivárosi, egykori jezsuita templom előtt álló Pestis Madonna-szobor (1740).
Jóllehet a jezsuiták kifejezett orvoslással általában nem foglalkoztak, főleg missziós területeken gyógyszerészettel viszont igen. Főleg a szerzetes testvérek hozzáértésének köszönhetően a nagyobb kollégiumok mellett gyógyszertárakat is nyitottak. Magyarországon – múzeumként – ma is látogatható néhány egykori jezsuita patika, így Győrben (alapítás: 1634), Székesfehérváron (1745), Egerben (1714) és Kőszegen (1743). A gyógyításban fontos szerepet kaptak a gyógynövények, illetve a jezsuita tengerentúli missziók révén olyan orvosságok, amelyek Európában akkor újdonságként jelentek meg. A legismertebb a kinin, a malária ellenszere, melyet „jezsuita por”-ként is emlegettek.
Csodás gyógyulások
A XVII-XVIII. századi magyarországi jezsuita missziókban a gyógyításnak nagy jelentősége volt, sőt ahogy Molnár Antal, a korszak kutatója fogalmaz andocsi tevékenységükről: „A misszió igazi vonzereje (…) a páterek gyógyító tevékenységében rejlett. A jezsuiták minden más szerzetesrendnél hatékonyabban építették be missziós tevékenységükbe a koraújkori ember csodavárását.”
Hasonlóképpen volt ez más helyeken is. A mindenféle lelki és testi bajban szenvedők messze földről keresték fel a jezsuitákat. Nemcsak katolikusok, hanem gyakran ortodoxok, protestánsok, sőt hódoltsági területeken muzulmánok is, olyannyira, hogy a gyógyító jezsuiták a helyi török hatóságnál is tekintélyt szereztek. Az esetek többségében idegrendszeri betegségekkel volt dolguk (epilepsziás panaszok, rémálmok, látomások), és számos feljegyzés maradt hátra csodás gyógyulásokról, melyek gyakran a katolizálás motivációjává váltak.
A jezsuiták ugyanakkor nagy hangsúlyt fektettek a lélek gyógyulására, a bűnöktől való tisztulásra, a megtérésre, melyet a testi gyógyulás előfeltételének tekintettek. A szentségeknek, különösen a gyónásnak központi jelentősége volt számukra. Ezen túl használtak szabadító imákat, ördögűzést, Szűz Mária és a szentek segítségül hívását, valamint az ereklyékkel történő áldást. Szent Ignácot különösen a nehéz szüléseknél hívták segítségül, Xavéri Szent Ferenchez pedig a rémálmoktól, testi betegségektől szenvedők, illetve járványok idején fordultak. Előszeretettel használták a szentélményeket, mint a Szent Ignác-vizét, képeket, Jézust és a szenteket ábrázoló medálokat.
A jezsuiták küzdöttek a mágia és a babonaság ellen, mely a tárgyaknak önmagukban különleges varázserőt tulajdonít. Ugyanakkor a nép ilyen irányú érzékenységét látva a katolikus hagyomány (szentségek, szentélmények) felhasználásával az emberek bizalmát nem a tárgyakra, hanem Isten gyógyító, csodatevő erejére irányították. Mindez a Felvilágosodás utáni ember számára talán bizarrul hangzik, de napjainkban ismét egyre jobban látjuk, hogy a testi betegségben, illetve a gyógyulásban mekkora jelentősége van a hitnek és a reménynek. Az élet határhelyzeteibe sodródott emberek lelki segítséget kaptak a jezsuitáktól, ami elősegítette testi gyógyulásukat, olykor egészen rendkívüli módon is.