Jezsuiták cselekedetei: egyedülálló kötet a Jézus Társasága hazai történetéről

Bele lehet-e sűríteni fél évezredet ötszáz oldalba? Fel kellett-e valamit áldozni a tudományosságból a közérthetőség oltárán? Mit üzen egy börtönben madzagból készített rózsafüzér fotója vagy egy világháborús karikatúra? Szőnyi Szilárd interjúja a Jézus Társasága magyarországi történetéről szóló, ősszel megjelenő kötet szerkesztőjével, SZOKOL RÉKÁVAL. Kollégánk a Jezsuita Levéltár és Rendtörténeti Könyvtár munkatársa, a maga nemében egyedülálló könyv pedig a Szent Ignác-év kiadványai közé tartozik.

– Ugye tudod, mi szokott lenni egy intézmény jubileumára készült színes, szélesvásznú, reprezentatív albumok sorsa?

– Hogyne. Egyszer belelapozunk, majd feltesszük a polcra, egy darabig ott porosodik, aztán sorsa vagy a következő lomtalanításkor teljesedik be, vagy az első adandó alkalommal elajándékozzuk. Ezért amikor az ötlet felmerült, leszögeztük: mi nem ilyen könyvet fogunk készíteni. Arra törekszünk, hogy bárhol üsse is fel, mindenki találjon kapcsolódási pontot, amiből kiindulva aztán tovább barangolhat a kötetben.

Nem ötszáz oldalnyi szöveg hömpölyög végig a művön, hanem a mondanivalót megannyi érdekes történet, kép, infografika vagy éppen térkép teszi szemléletessé.

Ezekből az elemekből áll össze a nagy puzzle, amit az olvasó az érdeklődésének megfelelően, a maga sorrendjében rakhat ki.

– A kötet egyes fejezeteit történészek írták, miközben az ilyen „népszerűsítő” művek szakmai körökben nem örvendenek osztatlan elismerésnek. Ez esetben hogyan viszonyult egymáshoz tudományosság és ismeretterjesztés?

– Ez volt a legnagyobb kihívás: hogy

a szerzők, miközben megfelelnek a tudományos szempontoknak, úgy írjanak a múltról, mintha kvázi egy kedves barátjuknak mesélnék el minél élményszerűbben, mi, hogyan és milyen összefüggésben történt.

Sokat segített, hogy több szerzőnk eleve otthonosan mozog ebben a műfajban, elég, ha csak a jezsuita levéltár mostani, illetve korábbi vezetőjét, Siptár Dánielt, Mihalik Bélát és Molnár Antalt, vagy éppen a tévéstúdiókban is bizonyító Bánkuti Gábort és Petrás Évát említem. De mivel talán most már elárulhatjuk az olvasónak, hogy a könyv szerkesztésében te is részt veszel, visszakérdezek: szerinted mennyiben sikerült ötvözni a két szempontot?

Érzésem szerint úgy 80-90 százalékban, ami szerintem nagyon jó arány. De tudsz példát mondani, amikor a történészi hitelesség és a közérthetőség számodra különösen szerencsésen találkozott?

– A XX. századból hoznék két példát. A kötetet egy mai fiatal rendtag, Mihalkov Ferenc karikatúrszerű, egyúttal elmélyült gondolatiságból táplálkozó rajzai is színesítik. Ezek egyike azt ábrázolja, amint Raile Jakab jezsuita a vészkorszak idején, kihasználva tökéletes német nyelvtudását, magát nácinak kiadva sörözik a nyilasokkal. Így csalt ki belőlük információkat, hogy aztán a Mária utcai rendházban bújtatott zsidókat mentse. A másik példa: miközben a kommunizmusról szóló, következő fejezet híven beszéli el az üldöztetések történetét, a szöveget fogságra ítélt jezsuiták drámai visszaemlékezései teszik még átélhetőbbé, mellettük pedig kézzelfogható szemléltetésként ott látjuk azt a rózsafüzért, amivel a börtönben Godó Mihály jezsuita imádkozott, és ami matracának fonalaiból készült.

– A kötet végigveszi a hazai jezsuiták hol dicsőséges, hol hányattatott múltját. Mivel a mű megrendelője a rendtartomány, indokolt a kérdés: mennyiben jutott hely azoknak a fejleményeknek is, amelyek nem feltétlenül adnak okot büszkeségre?

– Mindkettőnk nevében mondhatom: távol álljon tőlünk, hogy valamiféle dicsőségtablót szerkesszünk.

A könyv szerzői – a jezsuiták által írt, és önkritikát ugyancsak tartalmazó lelkiségtörténeti részek kivételével – ugyebár történészek, akik eleve objektívan, ugyanakkor kellő méltányossággal és tudással taglalják az egyes korszakokat. Így kényes dolgok is helyet kaptak a kötetben,

például a protestánsokkal folytatott, nem mindig felemelő hitviták, Bangha Béla antiszemita retorikája vagy Nagy Töhötöm útja a KALOT-tól a szabadkőműveseken át a kommunista állambiztonságig, de a pártállam Belügyminisztériumával történő együttműködés kényszere más jezsuita esetében is terítékre kerül.

– A kötet munkálataiba másfél éve fogtunk bele, mára átolvastuk a legtöbb kéziratot. A szerkesztési folyamat mennyiben alakította át a jezsuitákról alkotott képedet?

– Több „aha” élményem is volt – leginkább akkor, amikor megértettem, hogy az egyes nemzedékek munkája mennyire egymásra épül. Hogy például a most élő jezsuiták hivatásának ébredésében és mai tevékenységében milyen mélyen közrejátszott a nagy elődök helytállása az üldöztetés idején. Utóbbiak viszont a XX. század első felének jezsuita virágkorát megteremtő rendtagok álmait szőtték tovább, és így mehetünk vissza egészen a kezdetekig.

Ezért számomra ez a kötet olyan, mint egy családi album, mely képekkel, és megannyi más módon is tanúskodik arról a szoros kapocsról, amely a legkülönbözőbb karakterű embereket képes összetartani egymás, esetünkben pedig – immár félezer éve – Jézus társaságában.

Frissítve: 2021. június 01.