Jezsuiták titkos élete: így készülnek hivatásukra a magyarok a genovai noviciátusban

Tímár Dániel és Török Gellért az első évét zárja a genovai jezsuita noviciátusban. Megkértük őket, meséljék el, milyen volt ez, az utóbbi hónapokban vírushelyzettől sújtott időszak. Különleges (ön)interjúnkban azt játszottuk, hogy ők írtak kérdést maguknak, illetve egymásnak.

Török Gellért és Tímár Dániel

– Mit jelent számodra novíciusnak lenni?

Török Gellért: Középiskolai kémiatanárom sokszor hangsúlyozta a nulladik lépések fontosságát. Kocsmai verekedéseknél éppúgy, mint érettségi példánál kell egy alap: felkapok egy széket és leverem a lámpát, bevezetek x-et és y-t az ismeretlenek jelölésére. A noviciátus egy ilyen nulladik lépés utána állapot. Ismeretlenek is vannak, talán több is, mint kettő, sötétség is akad – de ez jó így, innen születhet valami új.

Ha a hivatalos dokumentumokat megnézzük, ott ilyesmi leírásokat találunk: a noviciátus a „kiképzés és próba ideje”, amelynek „az az értelme, hogy mélyítse az istentapasztalatot, amely átalakítja  novíciust.”

Ebben segítenek a különböző probációk, gyakorlatok is, amelyek „igazi célja és értelme az, hogy megvizsgálják és megerősítsék, az Úr valóban hívja-e a fiatalt.” Ezek szerintem kifejezők, és jól leírják, mit is csinálunk itt: próbálunk nagylelkűen, nyitottan jelen lenni, hogy felszínre kerülhessenek igazi, mély belső motivációink, és törekszünk nap mint nap figyelni az Úr hangjára, amely vezet bennünket. Közben tanulunk, alakulunk, hogy ha úgy adódik, a Társaság tagjaként szolgálhassunk.

– Te hogy látod?

Tímár Dániel: Talán úgy fogalmaznék, hogy elsősorban ajándék, majd lehetőség és felelősség. Annak megtapasztalása, hogy minden hiányosságom, gyengeségem, bűnöm ellenére is szerethető vagyok. Persze ezt a formálódás nehéz pillanataiban sokszor elfelejtem, de azt hiszem, ez a kiindulópont számomra ebben az időszakban. Ugyanakkor megtapasztalom, hogy a formálódás nem automatikus folyamat: a külső keretek biztosítottak, de rajtam áll, hogyan élek velük.

– Beszélsz picit a külső keretekről?

T. D.: Genova, ahol lakunk, a liguriai öböl központjában fekszik. A tenger és a hegyek közé épült nagymúltú kereskedőváros, mely egyben a helyi egyházmegye központja. Noviciátusunk az egyik hegyoldalon, Castelletto negyedben található, ahonnét gyönyörű panorámában szemlélhetjük a tengert és a francia Alpok csúcsait. Az épület eredetileg lelkigyakorlatos háznak épült a háború után Genova akkor meg csak gyéren lakott övezetében. A nyolcvanas évektől működik benne az akkor újonnan egyesített olasz provincia noviciátusa. Házunkat körülveszi egy nagy parkos kert, melyben bőven van hely az elvonulásra, imádságra, szemlélődésre, de ugyanígy az általunk gondozott veteményesnek, szárnyasoknak, sportpályának is.

T. G.: A keretek másik fele az idő. A noviciátus két évig tart, mialatt csendesebb és mozgalmasabb szakaszok váltják egymást. A szeptember végi érkezés utáni első hónapok a megérkezést, a közösség formálódását, a ház életritmusának felvételét szolgálták. Segítenek távolságot venni, és felkészülni a 30 napos lelkigyakorlatra, amely nekünk január közepétől február közepéig tartott. A március- április ennek a tapasztalatnak az elmélyítését hozta.

Szokták mondani, hogy a noviciátus igazán csak a lelkigyakorlat után kezdődik, és ebben van igazság.

A gyakorlatok annyira alapvetően érinti mind a személyes, mind a közösségi életet, hogy valóban születik egy „most kezdődik” érzés. Itt vagyunk most, és ezen a ponton az idei év nem követi tovább a megszokott rendet, hiszen a koronavírus-járvány nem teszi lehetővé, hogy az esedékes kórházi szolgálatot – amely egy hónapig tartana – megkezdjük. A nyár is, amely rendszerint a zarándoklat-probáció és más – közösségekben, táborokban végzett – experimentumok ideje, számunkra most bizonytalan. A második év hivatalos menetrendje szerint szeptemberben a felettünk lévő évfolyam fogadalomtételével és az új novíciusok érkezésével indul, majd a házban töltött hónapokkal folytatódik, ami során különféle kurzusok segítik a fogadalmak lelki-szellemi elmélyítését. A nagyböjtöt egy apostoli közösségben töltik a másodévesek, aztán jön a nyár, s végül – az Úr kegyelméből – a fogadalmak és a Társaság iránt való elköteleződés. Ez most nekünk még messzinek tűnik…

– Maradjunk a mánál: hogy néz ki egy átlagos nap?

T. D.: Az ébresztő után egyórás személyes, csendes imaidővel indítjuk a napot, majd az eucharisztia ünneplésében közösségileg is találkozunk egymással és az Úr Jézussal. Reggeli után a házimunkák következnek, mint a takarítás, a kertben való tevékenység és most például a könyvtár rendezése is. A délelőtt részei még a novíciusmester vagy a socius által tartott előadások a szerzetesi életről, a jezsuita lelkiségről, történelemről. Az ebéd előtt rövid napközbeni examennel zárul a délelőtt. Délután van lehetőség a tanulásra, imára, sportra, és ebben az idősávban vannak a nyelvórák is. Mi jelenleg csak olaszt tanulunk, a többiek angolt, spanyolt és ógörögöt. Este 7-től ismét csendes félóra, amit a közös vesperás imádság követ. Vacsora után pedig beszélgetünk, játszunk, együtt vagyunk, s végül napunkat az examennel és a következő napra való felkészüléssel zárjuk.

T. G.: Persze nem minden napunk így néz ki, pláne, amikor nincs vírushelyzet. Szombat esténként például, turnusokban kettesével, a San Marcellino nevű, hajléktalanokat segítő szervezet szállásán segítünk: sok gazdagító találkozás forrása ez. Vagy ott vannak a csoportjaink, nekem a plébánián egy gyerekcsapat, akiknek hittant tartottam, vagy a vasárnapi mise ugyanezen a plébánián, az ottani közösséggel, családokkal. Most, hogy hónapok óta nem látom őket, érzem, mennyire fontosak nekem, mennyit kapok tőlük. Az életünk színesítik a házban megforduló vendégek – jezsuiták és nem jezsuiták –, a közösségi kirándulások, zarándoklatok, de olyan egyszerű dolgoknak is, mint a szombat esti filmklub vagy a csütörtök délutáni közös szentségimádás megvan a maguk szerepe és szépsége.

– Fontos elem a közösség is; bemutatnád, mi az a közeg, ahol élünk?

T. G.: Közösségünk meglehetősen sokszínű. A képzésünkért felelős jezsuitákon túl – ők négyen vannak: a novíciusmester, a sociusa, vagyis segítője, egy miniszteri teendőket ellátó testvér, és egy idősebb atya – itt vannak a másodévesek hatan, és a mi évfolyamunk, akik heten vagyunk. A többség persze olasz, de magyarságunkkal mégsem lógunk ki túlzottan, hiszen egy máltai, egy szlovén, egy romániai bolgár és egy dán is van a csapatban.

– Hogyan éled meg ezt a nemzetköziséget?

T. G.: Leginkább a gazdagító hatását érzem, ajándékként élem meg, a természetesen felmerülő nehézségekkel együtt is. Hálás vagyok, hogy ez lehetséges, hogy az olaszok türelmesek, nyitottak, segítőkészek: enélkül biztosan jobban megszenvedném a dolgot. Meg azt hiszem, van a sokszínűségnek egy fontos és mély üzenete is, amelyet talán nem veszek észre minden nap, mégis alakít: meghívás egyre inkább kilépni magamból, a megszokásaimból, a biztonságomból, elindulva a másik, valami egyetemesebb felé, szabadon és rendelkezésre állva. Ennek az aktualitásáról sok szó esik mostanában az Egyházban és a Jézus Társaságában is, ahol ennek fontosságát gyakran aláhúzzák.

T. D.: Igen, ebből a szempontból érdekes az évfolyamunk, mert bár vendégként vagyunk itt, 4:3 aranyban mi, külföldiek vagyunk többségben. Az első időszakban csak magamra figyelve irigykedtem az olaszokra, hogy nekik sokkal könnyebb az anyanyelvükön cikket írni a honlapra, vagy a kurzusokon részt venni, aztán most már azt is látom, hogy nekik sem mindig egyszerű egy közösségben élni olaszul nem mindig jól beszélő, és főleg más kultúrából jövő társakkal, akik például nem értik az ő vicceiket. De a nehézségek ellenére nagy gazdagságot is látok ebben, mert sok olyan dolog van, amivel például mi, magyarok is gazdagíthatjuk ezt a közösséget.

Aztán ha az alapító atyákra, Ignácra és társaikra gondolok, már ők sem egy nemzetből valók voltak, így picit mi is közelebb érezhetjük magunkat hozzájuk.

– Jó, hogy említed Ignácot. Ki tudnál emelni három dolgot, ami most neked a Társaság karizmájából fontos? Mi fog meg az ignáci lelkiségben?

T. D.: Három dolgot emelnék ki. Az első a megállás fontossága, amikor lehetőséget teremtünk akár egyénileg, akár közösségileg ránézni a miértre, a második az alázatosság, a harmadik pedig a belső szabadság.

– És ha egy örömöt meg egy nehézséget kellene megnevezned, amit a mindennapokban megélsz?

T. D.: Olyan példát mesélnék el, amiben mind a kettő megtalálható. A koronavírus miatt nálunk a közösségben is bevezettünk korlátozásokat, szigorításokat. Az első pár hónap alapvetően feszültebb időszak volt mindenki számára, főleg mivel a második évfolyamból négyen a nagyböjti experimentumaik helyén ragadtak, és csak május elején tudtak visszajönni. Egymás közt sokat morgolódtunk a vezetőkre, amit sokszor nem volt jó hallgatni, mert úgy éltem meg, hogy rombolja a közösség egységét. Aztán az egyik nap kezdtem észrevenni azokat a kis dolgokat, ahogyan a novíciusmester láthatatlanul gondoskodva vezet bennünket ebben az időszakban, ahogyan Paride testvér szolgáló szeretetével gondoskodik rólunk, és ugyanígy, ahogy padre Ray készül a szentbeszédeire, hogy azokkal buzdítson bennünket, vagy ahogy padre Ignazio a maga 80 évével milyen alázatosan fogadja az elöljáró utasításait, és virgonc vidámságával kizökkent a szomorkodásból.

– Zárásként: miként tekintesz a jövőre?

T. D.: Számomra fontosabb, hogy a jelenben megéljem azt, ami van, és megtegyem, amire a Lélek által az Úr hív. Azt hiszem, a világjárvány különösen is felhívja a figyelmünket ennek fontosságára. Most formálódásban vagyok. Ez különleges időszak, melyet talán a sörfőzés folyamatához hasonlítanék. Érzékeny procedúra, melyben sok minden befolyásolja hogy mi lesz, amit a végén lecsapolunk. Nekem csak egy a vágyam: olyan valami készüljön, ami másokat megörvendeztet, és ezzel Isten nagyobb dicsőségére szolgál.

Az interjú rövidebb változata a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. Az egész újság letölthető erről a linkről.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. július 03.