Jézus barátai Hatvanban, avagy Misszió 60

Az INIGO eddigi legnagyobb volumenű misszióján vehettünk részt Hatvanban március 1-4- ig. Dörgő Benedek beszámolója.

Az INIGO eddigi legnagyobb volumenű misszióján vehettünk részt Hatvan városában március 1-4-ig. Ez volt az első alkalom, hogy egy teljes középiskola lelki napját vállalta el az Inigo csoport (összesen több mint 500 diák+32 tanár) és mindez egy plébániai misszióval volt egybekötve. 

Az iskolai misszió volt a legnagyobb falat, több mint ötven segítőt sikerült bevonni és felkészíteni a cso-portvezetésre. Voltak köztük Inigo társai (az Inigo csoport körüli fiatalok), a váci egyházmegye ifjúsági vezetői (a Mentések), több Jezsus öregdiák (egykori parazsasok) és Szentjánosbogár vezetők valamint a J8-ra járó fiatalok, és Taizei csoportosok.

 

Csütörtök este, miután befutott a Sodrás kisbusz és megérkeztek a hátizsákos fiatalok egy szép taizéi imaórára gyűltünk össze, ahol Dr. Farkas László plébános atya bevezető gondolataiban meghívta az egész Mennyországot: a megkeresztelt ember teste meg van szentelve – mondta, – Boldog Meszlényi Zoltán, Hatvan szülöttének az ereklyét megérinthetjük és közbenjáró imakérésünkért az összes szentek imádkozni fognak. Ezután Koronkai Zoli atya, aki nagyokat prédikált, vezette fel a misszió fő témáját, ez pedig a barátság általában, és barátságunk Jézussal. Nagy szükségünk volt az Úr kegyelmére, hiszen a Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola csak nem rég lett katolikus iskola, és a diákok alapvetően nem világnézeti okokból választják ezt az intézményt. A péntek délelőtt márpedig nekik szólt, egész iskola számára nagyböjti lelki nap volt. Mi vezetők kettesével, hármasával kaptunk egy-egy osztályt. Nem kis logisztikai feladat volt Balla Erika SCJ számára a csoportok beosztása, mert a hiányzások bizony az utolsó pillanatban is borították az előzetes terveket. De ügyesen megoldotta. Témánk a barátság volt. Először az emberi barátságról beszélgettünk, majd a Jézussal való barátságról. Az osztályokkal kapcsoltban elég vegyesek voltak a tapasztalatok, valahol gördülékenyen működtek a játékok és a beszélgetések, valahol nehezebb volt a helyzet.

Csoportvezető társammal, akinek a lelkesedése végig erőt adott, egy olyan osztályt vezettük, amely állítólag a legproblémásabb osztály. Némileg vész-jósló volt, hogy amikor megérkeztünk az osztályfőnök diszkréten egy osztálynévsort nyújtott át, és mondta, hogy felírhatjuk azokat, akik nem viselkednek, és „ott, hátul jobbra” van egy csoport, akik különösen nehéz esetek. Az Úr kezében voltunk. „Istenem, vajon mit a terved velünk?” Bár úgy éreztem, hogy folyamatos ellenállásba ütköztünk, és pengeélen táncolt a diákok fegyelme és figyelme, mégis felemelő volt velük lenni: a nehéz sorsok, kritikus szempárok mögött szeretetre méltó kis teremtések voltak; fel-felvillant belső szépségük egy-egy pillanatra, és akkor a Magvető elvégezte munkáját. Folyamatosan kétségek gyötörtek közben, de éreztem, hogy itt valami nagyobb szolgálatról van szó, és az én feladatom az őszinte, igazi jelenlét, szeretetem kifejezése; nem kell „nagyot alkotni”. Megerősödtem hitemben.

A diákok lelki napjával párhuzamosan a tanári karnak is volt lelki program. A téma ugyanaz volt, csak a módszer kicsit más. Zoli atya és Heim Kata RSCJ nővér tartották ezt. Nagyon jó benyomást tett rájuk a nevelő testület. Egy összetartó és nyitott közösséget ismerhettek meg.

Szentmisével zárult az iskolai rész, ahol az egész iskola jelen volt. Zoli atya meg is dicsérte őket a fegyelmezettségükért. „Barátaimnak mondalak titeket” – hangzott az János evangéliuma. Itt nyert kontextust a délelőtt, és mutatott utat Jézus fele. Hálás vagyok Neki, hogy engem hívott arra, hogy ezt a barátságot megpróbáljam kifejezni.

Péntek este folytatódott a plébániai misszió. Taizei imaórát tartottunk kereszthódolattal, közben gyónási és lelki beszélgetési alkalmak voltak.

Szombaton egy feszes napunk volt. Délelőtt meglátogattuk a hajléktalanszállót, ahol a meghitt közös éneklés feloldotta a kölcsönös ijedtséget, aztán az egyik lakó vetette fel, hogy miért nem imádkozunk. Megfogtuk egymás kezét elmondtuk a legszentebb imádságot, aztán mindenki rögtön megtalálta a maga beszélgető-, vagy játékpartnerét. Intenzív kártyacsata és bangezés indult be. Visszaérve magis körrel (megosztás) zártuk a délelőttöt.

A délutáni a lelki nap színes programjai már szélesebb közönségnek szóltak. Zoli atya Kamasz agy című előadása, majd a kapcsolódó kiscsoportos beszélgetésen a szülők és pedagógusok élénk érdeklődéssel vettek részt. Volt még imaiskola (Balla Erika SCJ), sport (Horváth Ferenc SJ), és pedagógus mű-hely (Heim Kata RSCJ), aztán mise, majd beszélgetés, és játékbarlang.

Említeni kell még a misszió egy mellékágát: a pesti résztvevők helyi családoknál voltak elszállásolva, az ott történt beszélgetések, közös étkezések is Isten jelenlétében zajlottak. Mindenki gazdagodott ezek által a találkozások által. A plébánián is többen voltak elszállásolva, akiket Laci atya és a helyi nénik fejedelmi vendéglátásban részesítettek.

Másnap eljött a hazatérés napja. Két misénk volt, amelyet a két jezsuita felváltva mondott, míg a másik végig gyóntatott. Jézus szenvedélyéből mutatott példát Zoli atya a vasárnapi missziós Szentmise homíliájában, amelyet a kicsiket bevonva tartott, de mindannyiunk szívét megérintette. A gyermekek hálából az áldozás utáni énekkel angyali karként dicsőítették az Istent, azt az Istent, aki barátságát visszavonhatatlanul felajánlotta számunkra.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. március 13.