Kaníziusz Szent Péter

canisius_2_200Bár Kaníziusz a nyugati egység összeomlásának idején, a reformáció okozta zűrzavar világában élt, mégis úgy tűnik, hogy ezek egyike sem tudta belső életét megérinteni vagy hatással lenni belső életére és fejlődésére. Személyiségére rányomta bélyegét az az egység, amit érintetlenül őrzött meg a történelemnek ebben a szakaszában, ami annyi más kortársát mélyen felkavarta. Kaníziusz egy olyan alapvető vallásos meggyőződést és magabiztosságot birtokolt, ami megóvta őt attól a rengeteg külső benyomástól, ami korának emberét érintette. Amikor minden megkérdőjeleződött, új ideák és jelszavak vihara a hit gyökereit látszott kitépni, ő mindettől nem zavartatta magát. Az Egyház belsejében biztos talajon állt, és erősen tartotta magát keresztény élet korábbi formáihoz. Személyiségének gyökerei annyira mélyek voltak, hogy semmiféle vihar sem tudta őket megrázni.

Van ebben persze egy bizonyos egyoldalúság. Kaníziusz leveleiben említést sem tesz kora problémáiról, és meg sem próbál velük foglalkozni. Számára az Egyház és a kereszténység nem különböző dolgokat jelentettek, így soha nem érezte, hogy választania kellene közöttük. Való igaz, hogy az Egyház akkori gyengeségeit felismerte, és példátlan becsületességgel fordította figyelmét feléjük. Ezek a tapasztalatok azonban soha nem ingatták meg őt sem az Egyház iránt, sem a vallásos élet bizonyos aspektusaival szemben, amikor azokkal visszaéltek: akár ereklyékről, bűnbánatról, zarándoklatokról és a szentek tiszteletéről legyen szó. Annak ismerete, hogy ezekkel a dolgokkal visszaéltek, egyszerűen nagyobb erőfeszítésre ösztönözte, hogy ezeket az elhajlásokat megszüntesse.

Kaníziuszt biztos talajon állt azzal a kísértéssel szemben, hogy az Egyház tanításából és gyakorlatából egyes dolgokat elhagyjon, csak azért, mert az Egyházat bírálók a visszaéléseket érvként használták magával az Egyházzal szemben. Nem támogatta azokat a csoportokat Németországban, amelyek azt hitték magunkról, hogy meg tudják állítani a vallásos élet haladó irányzatát bizonyos engedmények vagy kompromisszumok révén. Kaníziusz volt a fő képviselője azoknak, akik az Egyház állításait hangsúlyozták, és annál erőteljesebben működött, minél reménytelenebbé vált a helyzet.

Megingathatatlan, pozitív hozzáállás az Egyházhoz, annak szolgálatához, azzal a meggyőződéssel, hogy Isten az Egyházban annak emberi gyengeségei ellenére jelen van – ez fémjelezte Kaníziusz lelkiségét. Kaníziusz egyház iránti hűsége azonban semmilyen értelemben sem volt fanatikus. Kommentátorai rámutatnak arra az emberi és békülékeny hangra, amellyel a mást vallók felé közeledett, akik részéről néhány bizony pontosan ellenkező módon bánt vele. Kijelentései – korának vitáival összehasonlítva – rendkívül szelíd hangvételűek, még barátainál is megpróbálja mérsékelni azt a sértő hangnemet, ami – úgy látszik – korának sajátja. Ez nemcsak külső formákkal törődés volt. Szokatlan módon különbséget tett azok között, akik szándékosan és bűnös módon hagyták el az Egyházat, és azok között, akik önhibájukon kívül szakadtak el attól. Megbocsátó és békülékeny hangneme nagyban köszönhető Faber Péternek, aki élete végéig példaképül szolgált számára.

Kaníziusz mindig szűkszavú és hallgatag volt, ha rá terelődött a szó. A benne meglévő szerzetesi lelkiismeretről és a túláradó szeretetről soha nem beszélt, ami részben természetes félénkségéből és beszédének bizonyos esetlenségéből következett. Csendességének alapvető belső okain túl tudatában volt alárendelt szerepének, és a munkára helyezett minden hangsúlyt. Istennel való kapcsolatában és imaéletében a saját vágyaira nem tekintő és az önszeretetnek jelét sem mutató hűség uralkodott. Ami írásaiból fennmaradt, a hagyományokhoz erős kapcsolatot mutat. A szövegek nagyon át vannak szőve szentírási idézetekkel. Kaníziusz nem tűnik sem eredetinek, sem nagy képzelőerővel rendelkező valakinek. Következésképpen imái is személytelenek és a legnagyobb józansággal íródtak, így mindenki használhatja őket. „Általános imájában” sikerül formába öntenie kortársai vágyait, szükségeit, gondolatait, így a hívek maguk is könnyen használhatták anélkül, hogy a szerző kilétéről elgondolkoztak volna. Meg tudta ragadni azt, ami lényeges és örökérvényű, és így sikerült kiválasztania azokat a könyörgő imádságokat, amelyek még mindig fontosak és állandóan modernek.

Kaníziusz jól tudta, hogy legértékesebb öröksége az a szilárd katolikus tanítás, amit szüleitől kapott, és arra tette fel életét, hogy ezt a német népnek átadja. Noha általában csendes és zárkózott volt, ebben a dologban mégis szenvedélyesnek bizonyult. Gyorsan észrevette és ismerte kora szükségleteit, veszélyeit. Nem merev program szerint járt el, hanem mindig a pillanatnyi szükségletekhez alkalmazkodott. Papi tevékenysége a katekézistől a teológiai kutatómunkáig terjedő széles skálát ölelte át. Rendkívülien jó képességekkel és nagy szorgalommal volt megáldva. Előadások, írások, prédikációk, irodamunka, az ifjúság nevelése, egyházpolitika – mindezek a munkaterületek állandóan változtak és átfedték egymást életében. Bárhova ment Kaníziusz, mindig ragaszkodott saját elért eredményeihez, de mégis mindig választ keresett az azonnali kérdésekre, és felmerülésükkor felelni próbált kora szükségleteire.

A reformáció idején úgy tűnt, hogy a jobb képességű emberek, a nagyobb lelkesedés és az erősebb kezdeményezések a másik oldalon állnak. Kaníziusznak meg kellett elégednie nem megfelelő eszközökkel, kevésbé hatékony erőkkel és gyakran még kevésbé jelentős támogatókkal. „Péter alszik, és Júdás ébren van!” – ez volt tapasztalatának rövid összegzése és helyzetértékelése. Forrásainak elégtelensége ellenére mégis egy szinte kétségbeesett célnak szentelte magát, tudva, hogy biztos és végső sikert nem érhet el. Nem vesztette el azonban lélekjelenlétét. Ellenkezőleg, ő volt az, aki a félénkeket és az aggodalmaskodókat bátorította. Ebben mutatkozott meg Kaníziusz nagysága: magabiztosan haladt tovább, nyilvánvalóan reménytelenül dolgozott a légüres térben, kitartott az élethosszig tartó cél mellett annyira hűségesen és fáradhatatlanul, hogy maga az élet emésztette el. „Kevés olyan példa van, mint ez, amelyben az emberi valóság és emberi személyiség így felemésztődött volna a munkában. Kaníziusz Péter önmaga életműve.”

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2016. augusztus 15.