Karikatúrát Szent Ignácról? Interjú Mihalkov Ferenc SJ-vel a rendalapító derűjéről

Tavaly az egyik tanuló rendtag, Mihalkov Ferenc SJ megkeresett minket: látnánk-e fantáziát Szent Ignác-rajzaiban a provincia által meghirdetett Hivatás Évéhez. Láttunk, így azóta a talán legművészibb jezsuita számtalan remek képet készített online felületeinkre. Szőnyi Szilárd interjúja arról, hogy minden szigorúsága ellenére milyen derűs ember volt a rendalapító, miért kell őt vízfejű, gülüszemű, fekete reverendás, kopaszodó, kialvatlan kis űrlénynek ábrázolni, és hogy mire tanítja a rajzolót a bérmavédőszentje.

– Szerinted őszinte volna Szent Ignác mosolya, ha meglátná a karikatúráidat?
– Szegény rendalapítónktól a legtávolabb állt, hogy az ő személye kerüljön a középpontba. Egyetlen célja volt: Krisztushoz hasonlítani, az ő barátjává, munkatársává válni, és így segíteni az embereket, hogy megtalálják
életük végső értelmét. Remélem, azért megértené, hogy rajzaim az ő személyén túlra vezetnek, vagyis mindegyik apró lépés azok felé, akiket ő is segíteni akart. Nem csupán szórakoztatni szeretnének, hanem a párbeszéd és az örömhír terjesztésének eszközei igyekeznek lenni. És Ignác, aki arra biztat, hogy a megengedett módszerek kiválasztásában merészek és leleményesek legyünk, nem riadt vissza attól, hogy élete során néha magát is bevesse „eszközként”, ha úgy érezte, azzal jobban szolgálja Istent. Nem mellesleg „a kis spanyol, aki egy kicsit bicegett, és oly vidámak voltak a szemei”, maga is derűs ember volt, így el tudom képzelni, hogy mosolyogna azon a vízfejű, gülüszemű, fekete reverendás, kopaszodó, kialvatlan kis űrlényen, akivé a vázlatfüzetemben alakult.
– Egyáltalán karikatúrákról van szó? Egyszer azt mondtad, inkább karaktertervezőnek nevezed magad.
– A karikatúra – legtöbbször szórakoztató, sokszor bíráló céllal – túlzó módon vagy torzítva mutatja be egy ember jellegzetes vonásait. Készítésénél a létező esszenciájának megragadása az élmény. Karaktertervezés közben viszont a teremtésből tapasztalhatunk meg valamit. Az én Ignác-karakterem talán hordoz valamit a közismert ábrázolásokból, de a jelből nálam jelkép lesz, új arc születik. Maga a karakter szó a személyiségre vagy annak egy részére utal, de rajzolói vagy tervezői megközelítésben figurát jelent. Az én Ignácom szimbolikus figura, mely a jezsuita rendet, közelebbről a kortárs magyar jezsuitákat jelképezi, és miközben a képi humor eszközeivel próbálja megjeleníti azt, ahogyan látnak minket vagy mi látjuk magunkat, mindig a Teremtőre mutat.

– Volt már, aki a szemedre hányta, „miért kell szent dolgokból és emberekből viccet csinálni”?
– A szemembe ilyesmit még nem mondtak. Senki sem mer beszólni egy jezsuitának. A rajzaim egyrészt minket, jezsuitákat jelképeznek, és mi nem vagyunk szentek, másrészt ezek az Ignácok nem önmagukhoz, hanem önmagukon túlra akarnak vezetni. Napjaink képközpontú kultúrájában munkáim alkalmasak lehetnek arra, hogy elérjék az embereket, de tudom, hogy nem tetszhetnek mindenkinek, és nem célom mindenkinek kiszolgálni a „vizuálspirituális” igényét. A karaktereim eszközök, melyek Istenhez közelíthetnek, de akadállyá is válhatnak, ha helytelenül vagy önző módon használom őket. Ha pedig a befogadó nem érzi, hogy közelebb segítik Istenhez, azt mondom, éljen a szabadságával, és engedje el ezeket a kis cukiskodó, karikás szemű, vízfejű marslakó-Ignác figurákat!
– Fel tudod idézni a pillanatot, amikor beléd hasított az érzés: Ignácról kellene rajzot készítened?
– Tíz évvel ezelőtt, már jezsuitaként, nem sokkal a belépésem után egy noviciátusi sportesemény apropóján rajzoltam egy focizó Szent Ignácot.
– Azt mondtad, magadról nem tudsz karikatúrát készíteni. Miért nem?
– Mennyi, de mennyi izgalmasabb téma van a világon, mint én magam!


– Tanultál valaha rajzolni, vagy ösztönös készségről van szó?
– Ajándékról van szó, melyet használatra kaptam. Családunkban több művész is van. Mióta az eszemet tudom, a rajzolás az életem része. Az iskolai rajzórákat szerettem, az összes többi órán, amikor unatkoztam, szintén így szórakoztattam magam. Rajzból és művészettörténetből érettségiztem, a középiskola elvégzése után pedig talán még egy évig jártam délutánonként egy V. kerületi rajziskolába.
– Úgy tudni, Szent Ignác a bérmavédőszented, és hivatásodat is rajta keresztül kaptad. Hogy történt?
– Nem én akartam jezsuita lenni. A Társaságba Isten hívott meg Jézuson keresztül. Jézus pedig Loyolai Szent Ignác életén keresztül szólított meg. Ignácnak A zarándok című visszaemlékezéseit többször is elolvastam, miközben azon törtem a fejem, kit válasszak bérmaszentnek. Nagyon megragadott, ahogy a pamplonai sebesülés után ez a baszk nemesember újraértelmezi a múltját, engedi, hogy Isten alakítsa, majd végleg elszánja magát Krisztus követésére. Addigi életútja ezzel 180 fokos fordulatot vesz, a lovag elkezdi magát „a zarándok”-nak nevezni. Én pedig úgy éreztem, Jézus arra hív, hogy legyek a zarándok útitársa. Bérmálkozásom után még 13 évnek kellett eltelnie, mire igent mertem mondani a hívásra.

– Aki ennyiszer megörökíti a Jézus Társasága alapítóját, bizonyára sajátos képet alakít ki róla. Milyen a te belső képed Szent Ignácról?
– Hálás vagyok a környezetemnek, hogy lehetőséget kapok az alkotásra, mert miközben adok valamit magamból, minden rajzommal közelebb kerülhetek a hivatásomhoz, jobban megismerhetem a rendünket, szorosabbra fűzhetem kapcsolataimat a társaimmal, és még inkább megszerethetem Ignác atyánkat. Szent Ignác egész élete egy hatalmas önnevelő munka volt, ő folyamatosan alakult, folytonosan „kisebbedett”, azért, hogy Isten növekedhessen benne, emiatt nehéz „statikus képet” készíteni róla. Ennek ellenére egy kimerevített pillanatfelvételt mégis őrzök magamban tavaly szeptember óta.
– Mi történt akkor?
– A spanyolországi Manresában jártam, a katalán városban, ahol megszületett a Lelkigyakorlatok magja. Láttam az ispotályt, ahol Ignác először talált szállást, amikor a városba érkezett. És többször voltam abban a barlangban, ahová a hagyomány szerint visszavonult, amikor nem az ispotály betegeivel és szegényeivel foglalkozott, vagy nem a lelki élet problémáit beszélte meg valakivel. Azóta egyszerre van jelen bennem az ispotály és a barlang képe. Ignác ebben a feszültségben élt. Nem akart kivonulni a városból, a valóságból, az élet sűrűjében szeretett volna lenni, az embereket ott akarta segíteni, ahol éppen vannak. Ezzel együtt maradt a barlangban, vagyis a magányban, a csendben, ahol Isten úgy bánhatott vele, mint „a tanítómester, aki egy kisfiút oktat”. Ez a feszültség vezet az igazi szabadság felé, és Loyolai Szent Ignác a szabadságnak ezt az útját kínálja fel mindannyiunknak.

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapjában, a MIND tavaszi számában jelent meg. Az újság letölthető ezen a linken.

Frissítve: 2021. április 09.