Kaszap István életrajza

Kaszap István 1916. március 25-én született Magyarországon, Székesfehérváron. Szülei – Kaszap Lajos postaellenőr és Winkler Róza – példaadó keresztény életet éltek, és ebben a szellemiségben nevelték öt gyermeküket, akik közül István a középső volt. Istvánt születése után megkeresztelték, 1925-ben volt első áldozó, 1929-ben bérmálkozott. Barátságos, kedves, segítőkész fiú volt, bár indulatos természetű, amely gyengeségén később sikerült úrrá lennie. Szeretett testvéreivel játszani, később kisebb testvéreire vigyázni. Szívesen segített a házimunkában is. Gyermekkorától kezdve imádságos lelkületű volt, a szentmiséken ministrált, gyakran áldozott. Szeretett lelki könyveket olvasni, rendszeresen gyónt. Tudatosan és módszeresen küzdött hibái ellen, és törekedett az erényekben való növekedésre. Már gyermekkorában megfogalmazódott benne a papi hivatás vágya. 

Az általános iskola elvégzése után 1926-1934 között a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban tanult. Életvidám fiú volt, akit sok minden érdekelt. Gimnáziumi tanulmányainak közepén azonban szétszórtsága miatt tanulmányi eredménye leromlott. Ekkor tudatosodott benne, hogy régi álma, a papság megvalósításához ez kevés lesz. Komolyan elkezdett tanulni, és nagyobb hangsúlyt fektetett jellemének fejlesztésére is. Hamarosan jeles rendű tanulóvá vált. 

Szabadidejében intenzíven sportolt, szertornában bajnokságokat nyert. Cserkészvezető is volt, nagy odaadással foglalkozott a fiatalokkal. Tagja volt a Mária-kongregációnak, ami még jobban elmélyítette vallásosságát. Bár fizikailag igen erős alkatú volt, erejét sosem éreztette másokkal. Szelíd volt és alázatos. Nem volt bőbeszédű, de finom humorérzékkel rendelkezett, és derű jellemezte. Mindig szívesen segítette iskolatársait akár a tanulásban, akár a tornában. Hitét bátran megvallotta kortársai előtt, igyekezett őket a jó útra segíteni. Az elesettekhez, szegényekhez és betegekhez mindig különös segítőkészséggel fordult. Tanáraival és elöljáróival szemben nagyon tisztelettudó és bizalommal teljes volt. Sikerrel küzdött meg a tisztaságért és a kisebbrendűségi érzéseivel, amelyek időnként eltérítették volna a legnemesebb vágyaitól. Minden erejével Jézus tanítványa akart lenni, egész érzés- és gondolatvilágában Istené volt az első hely. Nemcsak a kisebbek, mint például a cserkészőrsének tagjai, de kortársai is példaként néztek rá fel. 

A jezsuita szerzetesi hivatás városának evangéliumi lelkületű püspöke, Prohászka Ottokár egy írása nyomán ébredt fel benne, amiről így írt naplójában: „Mintha egyenesen nekem írta volna le a jezsuita életet jó Ottokár atyánk. A szegénység, egyszerűség tökéletes; a kiképzés alapos (…). Beállok Loyolai Szent Ignác katonásan küzdő seregébe. Életemet teljes erőmből az ifjúság nevelésére fordítom, Istenemnek és hazámnak szentelem. Küzdeni, harcolni fogok utolsó leheletemig, jelszóm: Dum spiro, certo! (Amíg lélegzem, küzdök!).”

Kitűnő érettségi után 1934 júliusában lépett be a Jézus Társasága budapesti noviciátusába. Jezsuita novíciusként nagy elhivatottsággal élt, mindent megtett, hogy magáévá tegye a rend ideáljait, ugyanakkor került minden feltűnősködést. Vallomásszerűen fogalmazza meg, hogy számára „a földön a legnagyobb kincs a szerzetesi élet.” 

A 30 napos lelkigyakorlat az ő életében is központi jelentőségű volt. Még öntudatosabbá vált a hivatása, s mindenekelőtt az Isten iránti szeretete mélyült el: „Istent mérték nélkül kell szeretni” – jegyzi fel, „Krisztusért mindent”; „rajongó szeretettel kell tanulmányozni Krisztust” – szólnak az önmagának megfogalmazott buzdításai. Vágyott rá, hogy Jézust minél közelebbről kövesse, barátja legyen, megtapasztalja Krisztus hívását, aki a vele való együtt munkálkodásra hívja. Dolgozz velem! A jezsuita lét központi eleme ez: Jézussal együtt munkálkodni a világ üdvösségén. „Mire hív?” – kérdezi. „Munkára, szenvedésre, győzelemre!” – hangzik a válasz Kaszap István értelmezésében.

Bár teljesen egészségesen lépett be a noviciátusba, hamarosan komoly egészségügyi problémái támadtak. 1934 nyarától orrvérzések, mandulagyulladás, ízületi fájdalmak, gennyes mellhártyagyulladás, fekélyek, daganatok léptek fel. Hónapokig volt kórházban, többször műtötték, de a kezelések hatástalannak bizonyultak. 1935. március 17-én felvette a betegek kenetét. Nagy türelmemmel viselt szenvedéseit másokért ajánlotta fel. Édesanyjának írt levele jól tükrözi lelkületét: „Ne felejtsd el szenvedéseidet fölajánlani valami jó szándékra. A fájdalmakban gondolj az Úr Jézus fájdalmaira, aki a legkegyetlenebb szenvedéseket vállalta azért, mert szeretett bennünket. Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasznélküli szenvedés, melyre féltékenyen kell őrködnünk, nehogy annak folytonos hangoztatása örök értékét elvegye.”

Imaéletében sokat jelentett neki a lelkigyakorlatok során tanult ignáci szemlélődés. Jézust alaposan figyelni: mit tesz? Mit mond? Miért? Milyen lelkülettel van jelen? Úgy szemlélni, mintha valóságos szem- és fültanúként mi magunk is jelen lennénk az evangélium által elbeszélt eseményekben. Igyekezni bensőségesen megismerni Jézust, azonosulni a lelkületével. Tekintetét újra és újra az Úr Jézusra függeszti. Súlyosbodó betegsége idején is hűséges az imagyakorlataiban. Egyre egyszerűbb az imádsága. Sokat szemléli a feszületet, a megfeszített Krisztust. 

Kaszap István számára nagyon fontos volt a Jézus Szíve-tisztelet. Életét egészen Istennek ajánlotta: „szolgálni a szeretet Székhelyét, Szentséges Szívedet, szeretettel, szenvedéssel: (e kettő kell nekem, utána már csak a halál: a szeretet utolsó akadályának ledöntése) ez az én életcélom!” Szenvedéseit a bűnösök megtéréséért ajánlotta fel. Naponta elimádkozta a Te Deumot. Mindenben kereste és elfogadta Isten akaratát. 

Keményen megküzdött keresztjével; de lelkületében nem volt alakoskodás vagy jámborodás. Éppen a tiszta, valódi, megtört emberség, ugyanakkor mély hit érintett meg sokakat a környezetében. Betegsége nem javult, 1935 novemberében elöljárói abban a reményben küldték haza, hogy otthon meggyógyul. A Társaság elöljárói úgy döntöttek, hogy továbbra is a Társasághoz tartozónak tekintik mint a Társaság jelöltjét. 1935. december 17-én szülővárosában, a székesfehérvári kórházban halt meg, az életszentség hírében. Utolsó üzenete: „Isten veletek. Odafönn találkozunk, Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket.”

Elöljárói, novíciustársai és mindazok, akik közelről ismerték, nagy tisztelettel beszéltek róla. Személyének egyszerűsége, mély tisztasága, őszinte és hősies szeretete sok emberre gyakorolt hatást. Sírja hamarosan zarándokhellyé vált. 

1941-ben a székesfehérvári püspök elrendelte a boldoggá avatási eljárás megkezdését. Az egyházmegyei eljárás 1941-1947 között zajlott le. A magyarországi kommunista hatalomátvétel és egyházüldözés miatt azonban az eljárás megszakadt, csak a rendszerváltás után, 1991-1992-ben folytatódhatott, amikor elvégezték a kiegészítő egyházmegyei eljárást. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja 1994. november 18-án kiadott határozatában ismerte el ezen eljárások érvényességét. 

2006. december 16-án XVI. Benedek pápa megállapította, hogy „Isten szolgája, Kaszap István, a Jézus Társaságának jelöltje a hit, remény, Isten és a felebarát iránti szeretet isteni erényeit, valamint az okosság, igazságosság, mértékletesség és bátorság sarkalatos erényeit, továbbá a velük összefüggő erényeket hősies fokon gyakorolta.” Ezzel Kaszap István tiszteletre méltónak nyilváníttatott.

Ferenc pápa a Christus Vivit, azaz Krisztus él kezdetű apostoli buzdításában így fogalmaz: az „Egyház fiatal szentjei: a fiatal Krisztus drága tükröződései (…) akik felragyognak, hogy buzdítsanak és fölébresszenek aluszékonyságunkból. (…) sok fiatal szent ragyogtatta fel teljes szépségében a fiatalkor jellegzetességeit, és koruk számára a változás valóságos prófétáivá lettek, és példájuk megmutatja, mire képesek a fiatalok, ha kitárulnak a Krisztussal való találkozásra” (49). 

Sokunk meggyőződése, hogy Kaszap István egyike e fiatal szenteknek; az elmúlt évtizedekben sokan megtapasztalták a közbenjárását, és életének ma is van aktuális üzenete. Bár halála óta több mint kilenc évtized telt el, és a kommunista elnyomás idején mindent megtettek, hogy emlékét kitöröljék vagy meghamisítsák, Kaszap István emlékezete a mai napig élő maradt, tisztelete intenzív és töretlen. Élete valóban a fiatal Krisztus drága tükröződése. 

2022. szeptember 12.

Koronkai Zoltán SJ
viceposztulátor