Hogyan legyünk jezsuiták?

Egy jezsuitának miért az út az otthona? Hogyan fér meg egy szerzetesben a mély lelkiség és a kicsattanó életöröm? És miért az engedelmesség a legnehezebb fogadalom? Szempontok arról, mit jelentett a Jézus Társasága tagjának lenni egykor, és mivel jár ma. Szőnyi Szilárd szubjektív portréja kedvenc szerzetesrendünkről.

„Ha az ignáci lelkiséget egyetlen szóval akarnánk jellemezni, a legtalálóbb az »út« lenne” – olvassuk Willi Lambert SJ A valóság szeretete – A Szent Ignác-i lelkiség alapszavai című könyvében. A Jezsuita Kiadó kötetének német szerzője nem véletlenül ebbe a kifejezésbe sűríti a rendalapító életének esszenciáját – és mi sem találomra választottuk jelen lapszámunk címlapképét. Íñigo López de Loyola életének meghatározó élménye volt, amikor 1522-ben baszkföldi otthonából az Ibériai-félsziget másik végébe, a katalóniai Manresába vándorolt. A 660 kilométeres útvonalat, melyet Ignác bő két hónap alatt tett meg, ma Camino Ignaciano néven jegyzik, bár kevésbé ismert, mint az ellenkező irányba, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-zarándoklat.

Pénz nélkül zarándokolni

Akik Ignác lába nyomába erednek, újrajárják azt az utat, amely nemcsak a baszk fiatalember, de azóta nemzedékek hívőinek életét is megváltoztatta. A lovagból lett későbbi szerzetes ugyanis a Barcelonához közeli Manresában kezdte el írni lelkigyakorlatos jegyzeteit, és itt történt megvilágosodásként ismert élménye is. Amint visszaemlékezéseiből kiderül, sokat elmélkedett a Cardoner folyó partján, illetve a közeli domb tetején, és az egyik alkalommal sokkal többet értett meg Istenből, a keresztény élet lényegéből, mint egész addigi tanulmányai során.

Willi Lambert szerint Ignác útja először földi értelemben vezetett felfelé. Előkelő család sarjaként udvari karrier várta, és a franciák ellen Pamplona védelmében vívott csatában egy eltéved ágyúgolyó kellett ahhoz, hogy a világfit a megtérés útjára terelje. A szétroncsolt térdű férfiú a sérülésből való lábadozás alatt unatkozott, ezért könyveket hozatott magának. A kastélyban azonban lovagregények helyett csak Jézus és a szentek életéről szóló kötetek voltak.

A hősiességet mindennél többre tartó vitéz e művek hatására kezdte megérezni: maradandóbb örömet okoz neki, ha mások helyett önmagát győzi le, és a szentek nyomába szegődve hitének elmélyítésére törekszik.

Először viszont lelki mélységeket kellett megélnie, egészen az öngyilkosság kísértéséig, hogy végül eljuthasson az Istennel való egyesülés misztikus magasságaiba. Gyalog, lovon, szamáron, hajón aztán beutazta Európát, eljutva Jeruzsálembe is, hogy a Szentföldet felkereső keresztények lelki istápolásával foglalkozzon. A muszlimok jelenléte azonban keresztülhúzta tervét, és vissza kellett térnie szülőföldjére. A szüntelen úton létnek ekkor sem fordított hátat, sőt leveleit A zarándok néven írta alá, és lelki életrajzának is ezt a címet adta.

Ezért is van, hogy amikor a jezsuita novíciusokat úgynevezett probációk alá vetik, pénz nélkül vagy minimális anyagiakkal ellátva egyhónapos zarándoklatra küldik őket. Az isteni Gondviselésbe való hit erősítését célzó úton azt kell enniük, amit jótevőiktől kapnak, ott kell aludniuk, ahova befogadják őket. Rendtagok beszámolói szerint ez az élmény meghatározó erővel bír hivatásukra, és egész életükben elkíséri őket.

„Az út a mi otthonunk”

Sajátos fejleménye a sorsnak, hogy az első templom, amelyre a rendalapító és társai Rómában rábukkantak, a Madonna della Strada, vagyis az Úti Boldogasszony volt. A pesti Jézus Szíve-templom falán is Feszty Masa azonos című festménye látható, és amikor a kommunizmus 1949-ben külföldre kényszerítette a magyar provincia fiataljait, e kép előtt ajánlották Mária oltalmába hontalan életüket. És miközben a történelem viharai sokszor akaratukon kívül is ide-oda vetették a rend tagjait, alapesetben sem áll távol tőlük a mobilitás; ahogy Ignác egyik legközelebbi munkatársa, Nadal Jeromos fogalmazott: „Az út a mi otthonunk.”.

Ebből következően a Jézus Társaságához csatlakozóknak fel kell készülniük arra, hogy általában egyetlen helyen vagy feladatban sem hagyják túlságosan sokáig, nyolc-tíz évnél hosszabban megmelegedni őket.

„Hivatásunkhoz hozzátartozik, hogy sok országot bejárjunk” – olvassuk továbbá az egyik rendi szabályban. És valóban, jelenleg a magyar jezsuiták is három földrész nyolc államában tevékenykednek Olaszországtól Kanadáig és Libanontól Srí Lankáig, tapasztalatot szerezve arról, hogy az egyes kultúrákban a keresztények mennyire másként élik meg a hitüket. (Ennek jegyében több országban még öltözködésükkel is alkalmazkodnak az ottani szokásokhoz, vagy helyi nevet vesznek fel, miként Matteo Ricci itáliai misszionárius tette már a XVI. századi Kínában.

És amikor erről beszélünk, érdemes meghallgatni szerzetesek vallomásait, hogy a tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalomból a közvélekedéssel ellentétben nem a cölibátus betartása, hanem az elöljáróknak való engedelmeskedés a legnehezebb. Különösen igaz ez a jezsuitákra, akiknek jószerivel szinte mindegyike külön intézmény, sajátos karizmákkal – és gyakorta ennek megfelelő határozott elképzelésekkel a világról és benne saját helyzetéről.

Az erős egyéniségeknek és a személyes kezdeményezéseknek nyitott teret már Szent Ignác is, amikor úgy rendelkezett: azért, hogy követői mindig úton lehessenek az emberek szolgálatában, a jezsuiták ne mondják közösen a zsolozsmát. És noha a Jézus Társasága tagjainak többsége rendházban él, az előbbiek miatt nem kis feladat összehangolni az egyéni és közösségi szempontokat. Az aránytévesztés veszélyei persze ismertek, és egy jól működő közösségben az étkező- vagy éppen beszélgetőasztalt igyekeznek legalább hetente egyszer körbeülni, hogy így is erősítsék a testvéri kapcsolatokat.

Földön járnak, égre néznek

A jezsuiták küldetését jól jelképezi az is, hogy főtemplomuk, az Il Gesù Rómában épp az egyházi és polgári út kereszteződésében áll. A lelkigyakorlatok, a szemlélődés, az ignáci misztika mellett ugyanis – ahogy a zsolozsmázás közben biztosítékot cserélő jezsuitáról szóló vicc is kifejezi – nagyfokú gyakorlatiasság jellemzi őket. (Ennek volt két lábon járó bizonyítéka a minap az a csendes, visszahúzódó filozófiaprofesszorként ismert szerzetes is, akiről sok mindent gondolnánk, csak azt nem, hogy a pesti rendház ebédlőjében egy létra tetejére pattan, és szakszerűen megbütyköli a falra rögzített rootert.)

Ahogy az eredendően lovag Szent Ignác is képes volt megindultságában hosszasan könnyezni, egy jezsuitában emellett egyszerre férhet meg a mély lelkiség és a kicsattanó életöröm; a katolikus tanítás hajlíthatatlan képviselete és a buddhizmus iránti nyitottság; a kirobbanó szenvedélyesség és a lírai érzelmesség; adott esetben a mások hibái miatti zsörtölődés és a nagyvonalúság. A jó jezsuita ad az öltözködésére, a frizurájára vagy éppen a szakállára, és testi értelemben sem hagyja el magát. A magyar rendtartományban van, aki bokszol, más vitorlázik, síel, biciklizik, fut, úszik; nemcsak azért, mert meg kívánja őrizni a test, lélek és szellem harmóniáját, hanem mert tudja, hogy nemcsak önmagát, hanem rendjét, egyházát is képviseli.

És ha a jezsuiták ennyire sokfélék, mi a közös bennük? Nos, csupa kézenfekvő dologról, voltaképpen a kereszténység alapjairól van szó. Isten szándékainak szakadatlan fürkészéséről, a Megváltóhoz fűződő személyes kapcsolatról és az emberek Szent Ignác-i elkötelezettséggel történő szolgálatáról – ilyen értelemben persze nem csupán kedvenc szerzetesrendünk, hanem minden krisztusi közösség Jézus társasága.

A baszk rendalapító és követői ezzel tehát nem találták fel a spanyolviaszt, csupán visszanyúltak a hit gyökereihez. Igaz, bizonyos helyzetekben ez már önmagában forradalmi tett – nemhiába járta meg Ignác a minden hitbeli megújítási szándékot gyanakvással tekintő inkvizíció börtönét is.

Ami pedig a fentiekben vezérfonalként említett út végső célját illeti, legutóbb épp Ferenc pápa figyelmeztetett arra, hogy a nagy gyakorlatiasság közepette ne vesszen el a lényeg. Amikor a hetekben közzétették, hogy a rend a következő tíz évben mely területekkel akar kiemelten foglalkozni – lelkiség, szegények, ifjúság, teremtésvédelem –, az egyházfő az első pont jelentőségét hangsúlyozta, ugyanis „ezen imádságos lelkület nélkül a többi preferencia nem terem gyümölcsöt.” Vagy ahogy Jezsuita spiritualitás című könyvében az amerikai James Martin SJ írja: „A Szent Ignác-i spiritualitás értelmét veszti Isten nélkül. A cél ugyanis nem valamilyen hely. Hanem Isten.”

(Az írás a M.I.N.D – a magyar jezsuiták ingyenes negyedéves lapja – tavaszi számában jelent meg.)

Frissítve: 2019. május 18.