Kínaiak között kínaivá? Vita az inkulturációról a katolikus egyházban

A XVI. század földrajzi felfedezései új lehetőségeket nyitottak a  katolikus missziók számára, amelyben az ekkor születő jezsuita rend meghatározó szerepet játszott. A  több ezer éves, gazdag hagyományokkal szembesülve fokozatosan megváltozott az egyház misszióról alkotott képe – még ha ez vitákkal, belső megosztottsággal és évszázados hiteltelenséggel járt is. Koronkai Zoltán SJ írása a M.I.N.D. 2022. őszi számából.

Kínai Biblia

Az első jezsuiták egyike, Xavéri Szent Ferenc Kelet-Ázsiában, India után Indonéziában, majd Japánban hirdette az evangéliumot. Módszerére még nem volt jellemző a jezsuiták által később gyakorolt inkulturációs eljárásmód. Egyetlen helyi nyelvet sem beszélt, csak tolmácsok útján kommunikált. A népek kultúráját sem ismerte, ám lelkesedése, kisugárzása magával ragadta a hallgatóságát, és sok ezer embert keresztelt meg. Nagy álmát, eljutni Kínába, csak a követői tudták megvalósítani, mert 1552-ben Kína partjainál meghalt. Európába küldött levelei sok jezsuitát ösztönöztek arra, hogy kelet-ázsiai misszióba kérjék magukat, a módszerek terén azonban új utakat nyitottak. Nekik már volt lehetőségük alaposan megismerni az ottani népek kultúráját, megtanulni a helyi nyelveket és mélyebben reflektálni az evangelizáció kihívásaira.

 Isten is azonosult az emberiséggel

A kereszténység kezdetén kérdés volt, hogy a pogányságból megtérteknek előbb zsidókká kell-e válniuk – körül kell-e metélkedniük, a törvényeket aprólékosan meg kell-e tartaniuk. Az ősegyház jeruzsálemi zsinata azt a döntést hozta, hogy nem (ApCsel 15), csupán a paráznaságtól és a bálványoknak bemutatott áldozatoktól kell tartózkodniuk. A döntés által széles tömegek előtt nyílt meg az út az egyházba.

Hasonló kérdések merültek fel a missziós területeken a XVI–XVII. században. Vajon kulturálisan is európaivá kell válniuk azoknak, akik keresztények akarnak lenni? Japán, Kína és India több ezer éves, gazdag vallási és kulturális hagyományokkal rendelkező országok voltak. Mi az, ami az ottani szokásokból megtartható, és mitől kell tartózkodniuk a megtérőknek? Olyan kérdések is felmerültek, hogy mi az, amihez egy misszionáriusnak kell ragaszkodnia a saját életmódját, ruházatát tekintve. Mennyiben hasonulhat azokhoz, akiknek hirdeti az evangéliumot?

A megtestesülés logikája azt mutatja, hogy az élő Isten valóságos emberré lett, a Názáreti Jézusban azonosult egy néppel, a kultúrájával, mindenben hasonló lett hozzájuk, a bűnt kivéve. Zsidó volt, zsidó ruházatban járt, zsidó szokások szerint élt. A misszionáriusok fő modellje, Pál apostol pedig „mindenkinek mindene” (1Kor 9,22) lett, hogy megnyerje őket Krisztusnak. Görögök között görögül, a görög bölcsesség és költészet eszközeit felhasználva hirdette Jézus örömhírét (ApCsel 17,22–34). Az inkulturáció törekvése, azaz, hogy az isteni üzenet egy adott nép nyelvén, kultúrájába ágyazottan szólaljon meg, tehát mélyen a kinyilatkoztatás valóságában gyökerezik – Isten maga járta ezt az utat.

Kínai szentélybelső, füstölőpálcikák a helyi istennőszobor lábánál (Forrás: Jezsuita levéltár)

 A misszió Szent Ignác-i módszere

A jezsuiták a lelkigyakorlatokban Jézus életét szemlélve és az ignáci lelkigyakorlatok módszeréből az emberek helyzetéhez, befogadóképességéhez való alkalmazkodás útját elsajátítva kaptak inspirációt arra, hogy új evangelizációs módszereket fejlesszenek ki. Ennek egyik úttörője egy olasz jezsuita misszionárius, Alessandro Valignano volt.

1579-ben mint a rendfőnök megbízottja érkezett Japánba, és a helyzetet tanulmányozva úgy döntött: a jezsuiták hagyják el európai ruhájukat, és amiben csak lehetséges – ruházat, étkezés és egyéb szokások tekintetében –, hasonuljanak a japánokhoz. Templomok építésekor ne kizárólag az európai mintákat kövessék, hanem vegyék át a helyi, buddhista hagyomány által ihletett építészet elemeit: például oszlopos-keresztgerendás faépületeket építsenek, nyerges tetővel, legyen a közelben szökőkút és halastó – hasonlóan a japán templomokhoz.

Rokon módszert követett Matteo Ricci olasz jezsuita is Kínában. Miután megtanulta a nyelvet, 1583-ban engedélyt kapott a helyi hatóságoktól arra, hogy belépjen a Kínai Birodalomba. Csillagászati és matematikai ismereteivel, valamint a kínai klasszikusok tanulmányozásával elnyerte még a császár jóindulatát is. A mandarinok elit társadalmi csoportjának tagja lett, átvette életmódjukat és öltözködési szokásaikat. Ricci hatására a fővárosban több százan lettek keresztények, és sok ezren Kína más részeiben. A következő évtizedekben pedig fokozatosan növekedtek a keresztény közösségek – a XVIII. század elején már több százezer katolikus volt a Kínai Birodalomban.

Hitvita lett az elődök tiszteletéből

Matteo Ricci és követői arra törekedtek, hogy amint az európai kereszténység teológiai gondolkodásába beépítette az antik pogány bölcseletet – például Platón, később pedig Arisztotelész munkásságát –, ők is igyekeztek felhasználni a kínai konfuciánus hagyományokat. Lényeges különbség volt viszont, hogy míg a görögök nem mutattak rituális tiszteletet a nagy filozófusaik iránt, addig a kínaiak rituális módon is emlékeztek Konfuciuszra és az őseikre.

Matteo Ricci (1552–1610)

Ricciék úgy ítélték meg, hogy mindez nem vallási jellegű tisztelet, hanem társadalmi hagyomány. Ezért a megkeresztelkedő kínaiaktól nem követelték meg, hogy tartózkodjanak ezektől a szertartásoktól. Úgy látták, ez a gyakorlat összeegyeztethető a kereszténységgel, egy kínai maradhat kínai, gyakorolhatja azokat a szokásokat, amelyek hozzátartoznak az életmódjához.

Ezzel az eljárásmóddal a jezsuiták közül sem mindenki értett teljesen egyet, amikor pedig 1640 után spanyol domonkos és ferences misszionáriusok érkeztek Kínába, megbotránkoztak azon, hogy a kínai keresztények részt vesznek ezeken a szertartásokon. Az újonnan érkezett hithirdetők nem fogadták el az évtizedek óta már Kínában élő, a nyelvet és a kultúrát alaposan ismerő jezsuiták ítéletét, hanem a szinkretizmus eltűrésével vádolták meg őket. Kitört a „kínai rítusvita”, amely a következő évtizedekben nemcsak a kínai keresztények életét borzolta fel, hanem egész Európára kiterjedt.

 „A keresztény hit árulói”

Széleskörű polémia alakult ki, mindkét oldalról, s küldöttségek indultak Rómába. A domonkosok feljelentésének hatására X. Ince pápa 1645-ben elítélte a jezsuiták elfogadó evangelizációs módszerét, majd amikor Kelet-Ázsiából ők is eljuttatták képviselőjüket Rómába, 1656-ban VII. Sándor pápa – felülbírálva elődje ítéletét – megengedhetőnek ítélte a jezsuiták eljárását.

Húsz év múlva kiújult a vita, s az európai katolikus közéletet is megosztotta a kelet-ázsiai missziós módszerek kérdése. Végül 1742-ben XIV. Benedek pápa elítélte a jezsuita álláspontot. A döntés katasztrofális következményekkel járt a kínai missziókra. A kínai császárok, az európaiak vitáját látva, megváltoztatták addigi türelmes álláspontjukat, és megtiltották a keresztény igehirdetést. A pápai elítélő döntés után még határozottabb keresztényellenes törvényeket hoztak, amelyek ellehetetlenítették a keresztények életét, és a katolikus missziók hamarosan megszűntek Kínában.

Az egykori jezsuita Szent Pál-templom megmaradt homlokzata Makaón

A rítusvita ilyetén lezárása komoly muníciót adott Európában a jezsuiták ellenfeleinek. Rágalomhadjárat indult a rend ellen, a propaganda széles eszköztárát felhasználva tépázták a jezsuiták jó hírét. A keresztény hit árulóinak bélyegezték őket, akik Krisztus helyett Konfuciuszt hirdetik, és vagyonokat halmoznak fel Kínában. Főleg a janzenisták és a Párizsi Külmissziós Társaság tagjai jeleskedtek a hangulatkeltésben, ami egyike volt annak a sok tényezőnek, amelyek 1773-ban a rend feloszlatásához vezettek.

Lassú víz partot mos

A jezsuiták nagy árat fizettek a kínai missziókért. Maga a misszió fenntartása is óriási áldozatokat igényelt. A legjobb embereiket küldték oda, de sokuk már a hosszú és veszélyes tengeri utazás alatt meghalt. A nyelv elsajátítása, az éghajlathoz, étkezési szokásokhoz való hozzászokás is komoly kihívást jelentett. De a legnehezebb az volt, hogy katolikus testvéreik vádolták őket olykor a legképtelenebb vádakkal.

A katolikus egyház évszázadokkal később mégis a jezsuiták álláspontját tette magáévá. XII. Piusz pápa 1939-ben hatályon kívül helyezte a XVIII. századi rítusvita során született tiltó rendeleteket. A II. vatikáni zsinat pedig a más vallásokhoz és kultúrákhoz való viszonyról már így nyilatkozik:

„A katolikus Egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti és hirdetnie is kell Krisztust, aki »az út, az igazság és az élet« (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a vallásos élet teljességét, s akiben Isten mindeneket kiengesztelt önmagával” (Nostra aetate 2).

XVI. Benedek pápa 2010 májusában, Matteo Ricci halálának négyszázadik évfordulóján mondott beszédében pedig az olasz jezsuitát mint a Krisztushoz való hűség és az evangélium inkulturált hirdetésének példáját méltatta, akit a kínaiak is annyira tiszteltek, hogy mint a „nagy nyugati mestert” emlegették.


További cikkek a kínai magyar jezsuita misszióról a M.I.N.D. 2022. őszi számában:

Frissítve: 2022. szeptember 05.