Kiss Ferenc Sj hivatásának története

Vannak különös életszakaszok, élmények, amikor valami összeáll, amikor az Istennel való párbeszéd szava világosabban hangzik fel. Ezeket ajándékoknak tartom. Azt hiszem, Isten nagy szabadsággal adja meg ezeket, vagy ad más ajándékokat. Érdemes a kis építőkockákat figyelni, mert sokszor belőlük épül fel a megajándékozottság kiemelkedő alkalma. A hivatásom apró építőkockáiról írok. Aki ennél többre kíváncsi, annak szívesen mesélek még, ha személyesen beszélgetünk.

Katolikus családban nőttem fel, második gyerekként, Budapesten, kertvárosban. Az is érdekes, a szüleim hogyan érkeztek meg a katolikus egyházba, hogyan lettek vallásukat gyakorló keresztények, de erről őket kellene kérdezni. Különös szeretettel emlékszem arra a családi hagyományunkra, hogy a tavaszi szünetben általában elmentünk valahova lelkigyakorlatra. A szent háromnap liturgiáin szinte mindig ott voltunk. Volt, hogy prédikált lelkigyakorlaton vettünk részt, máskor a görögkatolikus liturgiákra mentünk. Ezek mellett lehetett nagyokat kirándulni, közösen pihenni, sokat játszani, beszélgetni. Amennyire emlékszem, tizenéves koromra számomra a húsvét sokkal egyértelműbb ünnep volt, mint a karácsony. A karácsonyra valamivel később „csodálkoztam rá”. Nagymamámnál nagyon szerettem vakációzni. Vele is sok mindent átélhettem az egyház életéből: a házában gyűlt össze rendszeresen egy kis imacsoport, segített a Jézus Szíve Családja szervezésében, mentünk ide-oda zarándokolni, ő készített fel hittanból, például az elsőáldozás előtt.

Otthon rengeteg könyvünk volt, köztük sok teológiai vagy lelkiségi kötet. Kimondottan ilyen olvasmányaim közül a legkorábbiak, amikre emlékszem, György Attila és Barsi Balázs írásai voltak. Az is megmaradt, hogy az Újszövetséget elejétől végéig először iskolába menet, a tömegközlekedési eszközökön olvastam el, nagyjából hatodikos koromban. A mesék és regények szintén sokat alakítottak rajtam. A nagy kedvencem Michel Ende Momója, aztán Exupéry és Lázár Ervin. Fontos élményem ebből az időből a Gyűrűk Ura, és a Robinson Crusoe-t is sokszor elolvastam. Sokat olvastam, mert soká tartott az út az iskolába, de otthon is szívesen forgattam, a könyveket.

Hálás köszönet mindezért szüleimnek, szűkebb és tágabb családomnak!

Hálás vagyok a cserkészetért is, mert általa a természet és az egyszerű élet szeretete, a közösségért végzett önkéntes munka, a regőscserkészet által pedig a népművészet, a népi kultúra, a kézműves munka öröme és mindezekkel sok jó barát lépett be az életembe. Egy fontos elméletet, illetve gyakorlatot kiemelek, amivel a kiscserkészvezető-képzésben találkoztam először, és nagy hatással volt rám: az öt szeretetnyelv a Gyerekekre hangolva című könyvben. Köszönöm mindezt a cserkészetnek, a cserkészeknek!

Hatodikos korom körül állami iskolába kerültem. Ez kezdete volt annak a létmódnak, amiben azóta is gyakran találom magam: nem különösebben vallásos emberekkel sokszor beszélgettünk arról, én miért vagyok hívő, ez számomra miért fontos. Mindig inkább nyitottságot és érdeklődést tapasztaltam; úgy emlékszem, jó beszélgetések voltak ezek, egy-egy jó barátság még ma is elkísér. Ez idő tájt találtam rá, szinte véletlenül azokra az emberekre, akik baráti társaságként a legrégebbi és leghűségesebb, legközelebbi barátaim. Társaságként, de egyenként is nagyon fontosak az életemben. Alapjában az úgynevezett szerepjáték mint közös hobbi hozott össze minket, de nagyon sok önismereti játékot is játszottunk együtt, és a legkülönbözőbb témákról beszélgettünk. Egyetemre különféle helyekre mentünk, ez újfajta színességet hozott a társaságunkba. Egymás tanulmányaiból nagyon sokat épült mindünk világnézete. De a legfontosabb a támogató, elfogadó szeretet, ami összeköt minket. Hálásan köszönöm barátaimnak ezt, és a sok mindent, amit tőlük tanultam, kaptam!

Középiskolában egy ideig kollégista voltam Szegeden. Itt csatlakoztam a szobrász szakkörhöz, így aztán kijuthattam egy angliai szakiskola művészeti képzésére. Hazatérve magántanuló voltam, és mellette dolgoztam valamennyit. A részleges önállóság, a foglalkozás a művészetekkel, a munka, akár a csokigyárban diákként, és persze a sokféle emberrel való találkozás is sokat adott ahhoz, aki ma vagyok.

Ezekben az időkben volt sok időm csendben lenni, olvasni, gondolkodni. Mielőtt Szegedre mentem, bérmálkozási ajándékként kaptam a Szent István Társulat akkor új kiadású zsebbibliájából egy példányt. Ezt elkezdtem az elejétől olvasni, naponta egy fejezetet a lábjegyzetekkel, magyarázatokkal. Pár évig eltartott, mire a végére értem. Ebben az időben már az olvasmányaimból és a prédikációkból leszűrtem, hogy a szentmise különösen fontos, így amikor tudtam, hétköznap is igyekeztem misére menni. Azt is sokat hallottam, hogy adjunk hálát Istennek. Így alakult ki az a szokásom, hogy este visszatekintsek a napomra, keresve, miért adok ma hálát. Most, jezsuita fejjel már valami „kezdetleges examen”-nek nevezhetném ezt a gyakorlatot. Először középiskolában volt rövid időre rendszeres lelkivezetőm. Arra emlékszem, hogy a reggeli és esti imára buzdított mindig, és még évek múlva is vettem elő olyan könyveket, amiket ő ajánlott. Hála és köszönet mindezért!

Egyetemre végül matematika szakra jelentkeztem. Sok jó beszélgetésnek, barátságnak a kiindulása volt a mi kis családias matekos évfolyamunk. Világosabban szerettem volna érteni a hitemet, ezért elolvastam a II. vatikáni zsinat dokumentumait, a katekizmust, és néhány komolyabb teológiai könyvet. XVI. Benedek pápa enciklikái közül az Isten szeretet kezdetű szintén nagy hatással volt rám. Maga a természettudomány, a matematika és a legfrissebb természettudományos eredményekkel való foglalkozás is sokat formált a gondolkodásmódomon és a hitemen.

Ebben az időben kellett azzal megküzdenem, hogy némely (hétköznapi) prédikáció nem szólít meg, vagy olyan régi teológiai szemléletet képvisel, amivel nem tudok azonosulni, vagy alakuló vallásos világnézetemmel ellentmondó nézetet hirdet. Meg kellett ezzel küzdenem, de így alakult ki bennem a tudat, hogy a katolikus egyházban számos teológiai nézet megfér, és elsősorban nem a pap okosságáért megyünk a misére, hanem azért, hogy Jézussal találkozzunk. A jó prédikáció külön ajándék, ha megadatik.

Szintén az egyetemi évek fejleménye, hogy elkezdtem sportolni, méghozzá kung fu-ztam. Azt tanultam, hogy a kung fu első leckéje a tisztelet és alázat. A más vallások, kultúrák iránti érdeklődésemnek is jót tett ez. Tudom ajánlani lelki olvasmányként Thomas Merton A csend szava című válogatáskötetét, vagy filozófiai kalandnak Raymond Smullyan A tao hallgat című művét. Egy olyan baráti társaság is rám talált valahogy ebben az időben, ahol aztán némi társasjátékozás mellett akár teológiai témákat is meg tudtunk beszélni, hiszen többen a csapatban tanult teológusok. Így került először a kezembe Hamvas Béla vagy akár Mircea Eliade egy-egy könyve. Értük, nekik is mélységesen hálás vagyok!

Amikor már elkezdtem komolyan érdeklődni a jezsuiták iránt, akkor mentem először vasárnap esti nyolcas ifjúsági misére, akkor kezdtem rendszeresen ministrálni. Bekerültem a MAGIS ifjúsági találkozó előkészítő csapatába, részt vettem egy húsvéti misszión és egy háromnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlaton. Amikor az első lépést megtettem a rend irányába, mindez ajándékként a nyakamba zúdult, a korábbi életemben fogalmam sem volt ezekről. Nagyon eltaláltak, megérintettek. És a hivatástisztázó év még csak ez után kezdődött a maga kihívásaival, szépségeivel, mélységeivel, kegyelmeivel. Így jutottam el oda, hogy a szerzetesi fogadalmak által, jezsuitaként Istennek ajánljam az életemet! Köszönöm!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. június 11.