Kivágják, kidől…, ültetek

Amolyan szuterén helyiségben lakom. Ablakom előtt domboldal, fölfelé kell néznem, hogy lássak valamit. Sokszor gondolok a gyerekekre, hiszen ez az ő világnézetük: alulról fölfelé! Így láttam immár öt éve az ablakomból azt a gyönyörű pinea tányérfenyőt, mely a szomszéd telken magasodott a Bíboros háza fölé. Íróasztalomnál ülve, egyre csak azt a fát láttam…, és az évek alatt összenőttünk. Én megszerettem őt, ő pedig hűségesen állt a helyén. A fák mozdulatlan hűségével. Egyedül állt, olyan méltóságteljesen, mint Csontváry cédrusa.

November 19-én, Szent Erzsébetünk napján fűrészgép siránkozó hangjára riadok. Riadtan látom, hogy óriási emelődaru kosara tornyosodik a fa tányérja alá, és egymás után metszik le az ágakat. Egyszer-kétszer már láttam őket, amint a Bíboros sárga klinkertéglás palazzinója fölé nőtt ágakat lemetszették. De most szorongva figyelem, hogy ártatlan, zöld ágakat metszenek le egymás után.

Csak neeeem…? – szorul össze a szívem, és rémülten kiszaladok a kertbe, éppen csak magamra kapom a kabátomat. Megállok a kertünk közepén, és némán nézem, egyre csak nézem… Esik, sűrűn szitál a november végi eső, ami ilyenkor olyan természetes, mint egyébként a napfény. Sivít a fűrész, pottyannak az ágak, permetezik a reggeli eső, és én födetlen fővel, öntudatlanul is csak araszolok előre, és állok némán, csendben, lassanként csuromvizesen.

A fűrészes ember többször is rám tekint, de csak úgy futtában, hiszen megszokta, hogy bámulják őt ég és föld között. Az én bámulatom azonban riadt, kitartó és vergődő csodálkozás, könyörgő kérés és néma sírás. Állok vagy negyed órán át, szótlanul. Végül a kosaras feladja, kikapcsolja sivító masináját. Mi van? – kiabálja le, mert érzi, hogy néma ott-állásom már régen túl van a csodálkozás árkain. Gombócos a torkom, csak lassan válaszolok: „Tudja…, én ott lakom – mutatok le az ablakomra –, és öt éve ez a fa az én világom. Ott az én szobám – tizennyolc négyzetméter, gondolom magamban –, és még hozzá ez a pineafenyő. Ez minden!”

Megérez rajtam valamit, hiszen nem tiltakoztam, még csak nem is kértem, csak jeleztem, hogy szeretem azt a fát. Int a fa tövében álló távirányítós munkatársának. Lassan ereszkedik a kosár alá, majd átnyúlik a Bíboros kerítésén és fölém ér. Már látjuk egymást, arcvonásainkat, talán még többet is. Leveszi a fejére erősített, félig-meddig félretolt vastag hangtompítóját. Nézek föl rá, mint egy kisgyermek, hozzá a jó hatvanas ősz hajammal.

„Mit gondol, nekem talán nem rossz…?” – kérdezi tőlem. Hallgatunk. Csendben és némán elsírom magam, mint egy gyermek. „Már két éve ki kellett volna vágni, de akkor még meg tudtuk menteni, valamennyire visszametszettük és kikötöttük drótkötéllel. A pinea gyökerei nem mennek mélyre, éppen csak elterülnek a talajban, és fölemelnek mindent, aszfaltot és házat. Ennek itt elkorhadtak a gyökerei, és ha eldőlne, rázuhanna a (Bíboros) házára”.

Értem én a szót, és érzem az öregség lassan és csendben korhadó gyökereit is, de azért csak állok a kicsigyerek odacövekeltségével, és csodában bízom. Hány éves? – kérdem, hogy mondjak is valamit a jószándékú magyarázatra. „Nyolcvan- vagy százéves”. Nem vagyok pineaszakértő, a szeretet nem szak-ért, csak szeret. A kosaras is csak néz, míg végül megértem, hogy vár valamire, ami nem kötelező, csak éppen emberi. Egy jó szóra vagy effélére. „Megértem” – szólok, mert hát végül is nem kosarazhattam ki! Hálásan néz rám, aztán felemelkedik kosarastul, fölteszi a fülvédőt, fölbúg a fűrész, és pottyannak az ágak, aztán a törzs darabjai, arányos szakaszokban.

Megfordulok, az ablakomra nézek, majd le a földre. Egy hang súgja: Ide ültess egy fát! Szomorúságom elnyomja a hangot, de két hónappal később föléled. Február 4-én reggel, fergeteges tramontana-szelű éjszaka után kimentem a kertbe, valami kis tavaszi virág után. Megdöbbenve láttam, hogy a vihar, tövénél fogva, kidöntött egy öreg fát. Korhadt volt, jobbadán száraz ágakkal, csak bujkált benne az élet mutatóba feltüntetett kósza zöld hajtásokkal. Belenézek a törésnél a belsejébe, az évgyűrűket szétette az enyészet. Azért megsimogatom szépen, amikor felzúg bennem, most már ellentmondást nem tűrve a korábbi Hang: Ültess fát oda! Odamegyek arra a helyre, ahol először volt „hallomásom”. Azonnal kész a tervem: ide gingko bilobát veszek, s úgy elültetem, mint Pesten a Mária utcai kertünkben!

Azóta jártam már a vivaio-ban, a virágkertészet-faiskolában. Kinéztem egy velem egymagas, takaros bilobát. A kertész már ismer, onnét hordom a palántákat a kertünkbe. Csak legyek tranquillo-nyugodt, ő majd ügyel. Az az olasz „ci penso io”, a megfelelő hangsúllyal, maga a megfellebbezhetetlen bizonyosság! Holnap délelőtt ültetem el, és senkinek nem szólok, mert abból csak baj lesz, és papírengedélyek három példányban…! Egyébként nyolcvan centi mély árok kell neki, az aljára réteg tőzeget kell helyezni, aztán óvatosan a helyére a csemete-gyereket, s lágyan rá a földet. Meg is kell áldani, és végül rá kell bízni a Szűzanyára. Az ablakomból látni fogom… Én öntözöm, a növekedést az Isten adja!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. február 14.