Lobmayer Alfréd (1876-1921), a civilben járó jezsuita

Lobmayer Alfréd /P. László X. Ferenc/ (1876-1921), a Tanácsköztársaság idején szakállt növesztő és civilben járó jezsuita.

Dédapámnak, a zágrábi orvos professzornak, III. Lobmayer Antalnak (1844-1906) az egyik nagybátyja, a Rumában 1811-ben született I. Lobmayer Ferenc adoptált egy fiút, II. Lobmayer Emilt (sz. 1847 – kb. 1899), aki kereskedő lett, és ennek a fia volt Lobmayer Alfréd. A családfában nem szerepel már a neve sem, csak annyi, hogy Emilnek egy fia volt. Szerencsére a családi szájhagyomány megőrzött még róla annyit, hogy nevét Lászlóra magyarosította, és jezsuita lett. Volt egy lánytestvére is, aki szintén csak úgy szerepelt a családfában, hogy 1 To. (1 Tochter, azaz leány) A családi hagyomány szerint Máriának hívták.

A jezsuita szálon elindulva mindkettőjükről sikerült információkat szerezni. Alfréd életéről halála évében, 1921-ben egy rendtársa kis életrajzi kiadványt állított össze fényképpel együtt.[1] A füzet nyelvezete a korabeli szellemiségnek megfelelően igen kegyes stílusú, és gyakran tesz kitérőket, de azért ezeket a ma már sallangnak értékelt rétegeket lehántva, kirajzolódik belőle Lobmayer Alfréd, László Ferenc páter vonzó egyénisége.

Részben ezt az életrajzi füzetecskét dőlt betűvel idézve, részben tárgyszerűen kigyűjtve belőle az adatokat, mutatom be őt:

konvy

A jómódú, vallásos Lobmayer családnak sarja volt, s 1876 november 13-án született Budapesten. Lobmayerék családja őseinek bölcsőjét nem magyar földön ringatták s – míg a multban idegen földön eredt, de magyarrá lett más családok ivadékai  úgy a világi téren, mint az egyházi göröngyös pályán magas méltóságra jutottak – addig a Lobmayerek közül, ha külső fénnyel nem is látjuk őket körülvéve, a magyar nemzetnek és az anyaszentegyháznak felvirágoztatására sokan áldozták eszüket, adták szívüket, szentelték egész életüket.

A gyermek Alfréd szép tehetségéhez szorgalma is járult, elemi tanulmányait azért jeles sikerrel végezte, s midőn a kegyesrendiek[2] főgimnáziumába került, tanárai csakhamar meggyőződhettek arról, hogy képeztetésének további folyama alatt is meg fog ő felelni azon várakozásoknak, melyekre eddigi tanulása jogosított…. alaposan képzett és tapasztalt tanárai voltak, s a főgimnázium élén akkor az igazságos és ügyes tapintata által előnyösen ismert s szeretett ft. Trautwein János volt.

1891-ben az iskola szervezésében Alfréd részt vett a magyar ifjúság római zarándoklatán, melynek során eljutott Szt. Alajosnak, az ifjúság pártfogójának sírjához. Ez az élmény meghatározta további életét: midőn ott térdelt sz. Alajos sírjánál, ott fogamzott meg benne az a vágy, hogy ő is elhagyja a világot s Jézus Társaságába lép. De ez nem oly könnyen volt kivihető: elhatározása komor, bánatos felhőt borított a családi körre; esőt sajtolt ki nyilatkozata az atya és az anya szemeiből. Ferenc (=Alfréd) szomorú volt, hogy célt nem érhetett, de egyelőre engednie kellett. Érettségi bizonyítvánnyal kezében ennélfogva az esztergomi papnevelőintézet elöljáróinál jelentkezett felvételre.

Ebben az időben neves tanárok voltak a szemináriumban: Horváth Ferenc, Andor György, Prohászka Ottokár, Krammer György és Rott Nándor.  1899. június 27-én Szent László ünnepén szentelték pappá. Ezt a napot szülei már nem érték meg. A primiciát az angolkisasszonyok budapesti templomában mutatta be, valószínűleg azért ott, mert nővére, Mária ott élt rendtagként.

Alfrédet Tardoskeddre[3] helyezték segédlelkésznek. Papi tevékenységéről elragadtatott szavakkal emlékezik meg Tomcsányi páter, a füzetecske szerzője. Az akkori tardoskeddi plébános, Machovich Gyula[4] tapasztalatairól is beszámol: sokszor tapasztalta, hogy fiatal káplánja a legkúszáltabb ügyeket is könnyen s szakszerűen lebonyolította. 4 évig szolgálta odaadóan a tardoskeddi híveket, akik igen megszerették.

tardoskedd2

Mégis, amikor a fiatal pap 27. születésnapját ünnepelte 1903. november 13-án, a jezsuita Kosztka Szt. Szaniszló ünnepén, határtalan vágy töltötte el szívét ismét, hogy a jezsuitákhoz tartozhasson. P. Weisernek levelet írt, melyben megfogalmazta, úgy érzi, ő nem hiába született Szt. Szaniszló ünnepén, ő annak a társaságnak tagja szeretne lenni, amelyben a lengyel kis szent töltötte életét[5], és ezért tovább nem vár, fölvételét kéri Jézus Társaságába. Kérvényére igenlő választ kapott, és így kilépett az Esztergomi Főegyházmegye világi papjainak sorából. A 2006-ban kiadott papi névtár ettől kezdve nem is tud róla semmit:

‘… ettől kezdve (1904-től) nem követhető nyomon.'[6]

tardoskedd3A noviciátust Nagyszombatban kezdte el. Az újoncok között volt egy régi barátja is, Müller Lajos. Magisterük P. Molnár  Lajos lett. Alfrédről az volt a rendi vélemény már ekkor és később is, hogy sokszor volt ellenkező a véleménye, ha rendtársai valamit terveztek, de azonnal megadta magát, ha elöljárója szólott; tudott engedelmeskedni.

Újoncéveinek végén a fogadalmak letételekor radikális lépésre szánta el magát. Szent Pál tanítása – ‘öltsétek magatokra az új embert'[7] – egészen mélyen érintette lelkét új élete kezdetén. … fogadalmainak letevése alkalmával elhatározta, hogy leteszi családi nevét, s míg azoknak emlékét, kiktől azt örökölte, szívébe mélyen bevésve megőrzi, a Lobmayer nevet, mivel Szt. László ünnepén szentelték pappá, ezentúl Lászlóval cseréli fel, s leteszi az Alfréd nevet is, és a keresztségben kapott másik nevet – Ferencet – veszi fel, mert Xaveri Szt. Ferencet mint leendő misszionárius, különösen tisztelte.

A névváltoztatásra megkapta az engedélyt, ezentúl László X. Ferenc lett a neve. A fogadalomtétel után hamarosan el kellett hagynia Nagyszombatot. Az életrajz szerint búcsúzásképpen lement a rendház templomába, és a kassai vértanúk ereklyéi előtt megígérte, hogy a hit védelmében, ha kell, a vértanúságot is vállalja. Mária kegyképe elé is letérdelt, a Szűz Anyának pedig azt ígérte meg, hogy mindig gyermeki szeretettel fogja tisztelni.

Mint köztudott, a jezsuiták képzése igen hosszú és alapos. P. László Pozsonyban és Innsbruckban folytatott tanulmányokat körülbelül két-két évig, 1914-ben pedig a nyilvános fogadalmak letétele előtt egy évig Németalföldön, Exeatenben tanulhatott. Itt ajánlatot kapott, hogy tanítson a teológiai tanszéken, de ő inkább a hazatérés mellett döntött. Nemcsak a teológiában volt járatos, hanem a világi tudományokban is, elsősorban a mennyiségtanban, a csillagászatban, a nyelvészetben, a történelemben. Tudását jól tudta alkalmazni beszédeiben, különösen a népmissziókban, mert hogy jó szónok is volt. A füzetecske csak az utolsó missziók helyszínét soroja fel: Babócsa, Zákány, Debrecen, Jászberény, Pannonhalmi bencés apátság.

Tudományainak akkor is hasznát vette, amikor rövid ideig a rend kalocsai nevelőintézetében nevelőként szolgált. Nem a rideg szigor irányította tevékenységét, hanem a szeretet… Hogy szeretetét az ifjúság iránt kimutassa, annak szentelte minden szabad idejét. S minthogy alaposan képzett tagja volt Rendjének, ezen ifjúnak a nyelvészetben, annak a mennyiségtanban, amannak más tárgyban volt segítségére. Azt mondták a növendékek róla, hogy nagyon világosan tudta mindig nehézségeiket eloszlatni.

Az ifjúsághoz nemcsak ezen a módon közeledett. Rengeteget gyóntatott, lelki naplója szerint felszentelésétől halála napjáig 7785 gyónója volt, köztük sok fiatal fiú és leány. Munkálkodott emellett a Mária Kongregációban, írt az 1915 óta megjelenő Szív újságban.

Rengeteget dolgozott, pedig gyönge testalkatú volt. Tomcsányi páter leírja, hogy a rendtársak többször féltették. Hasztalan intettük, korholtuk őt szeretettel, hogy kímélje magát: ő csak azt látta, hogy ‘nagy a vetés és kevés a munkás’ s beleölte magát a munkába, valódi vértanúja lőn munkaszeretetének. Dolgozott három ember helyett is, dolgozott erejének végső kimerüléséig.

Valóban, a felfokozott élettempó korán felemésztette életét. 1921 június 27-én, éppen Szent László napján, papszentelési évfordulóján, választott új vezetéknevének ünnepén 45 évesen meghalt.

Röviddel halála előtt azonban még volt egy különleges missziója, melyet az ‘őszirózsás forradalom’ majd a proletárdiktatúra, azaz a Tanácsköztársaság ‘dicsőséges 133 napja’ és a román megszállás idején töltött be. Olvassuk el erről a korabeli részleteket:

1918. László 1918. október hó végén az István-úti jámbor szerzetesnők intézetében szentgyakorlatokat tartott s midőn azt befejezte, onnét világi ruhában apróbb kellemetlenségek eltűrése mellett haza sietett, hogy esetleg velünk itthon tervezze házunk megvédelmezésének szomorú munkáját. A Visegrádi-utca zajos üléséről egyszer-másszor hír érkezett, hogy a szociáldomokraták megtámadnak bennünket, a kapitányságról utasítást kaptunk, hogy éjjel fegyveresen őrt álljunk a ház s a templom[8] védelmezésére. P. László gyónógyermekei, felnőtt ifjak, felváltva őrködtek éjjel házunk folyosóin s a ház körül, hogy a támadás esetére jelt adjanak s fölkeltsenek bennünket a védekezésre. Így folytak a hónapok kisebb zavargások között, de mindig azon biztos tudatban, hogy P. László ifjai s egyéb ismerőseink megvédenek bennünket. Midőn azonban a honvédminisztérium tudtával s beleegyezésével a Pogány József által felbőszített szervezett munkások erős botokkal felfegyverkezve házunknak melléképületét fényes nappal megtámadták, P. László a rendelkezésére álló s védelmünkre minden veszéllyel szemben álló ifjakat a rombolás helyéről elparancsolta, a kápolnából áthozatta házunkba az Oltáriszentséget, hogy azt a meggyaláztatástól megóvja …

korabeli_jsz2

De a keserűség poharát még egészen nem ittuk ki. Ránk virradtak az 1920-ik év március havának végső napjai s a szerencsétlen Károlyi Mihály gróf kegyéből a kommunisták ültek a magyar kormány rúdja mellé és vezetésük alatt a legradikálisabb világnézet ülte gyászos orgiáit: felbomlott minden rend, nekünk házunkat el kellett hagynunk s menekülnünk kellett.

László pár társával Budapesten maradt: ő is, ezek is világi ruhába öltözve várták sorsuk jobbra változását, ő rokonainál[9] ezek ismerőseiknél rejtőzködtek… Nagyon nehéz volt száműzötteink helyzete, nem egyszer kerültek veszélybe, hogy őrjöngő elleneiknek hatalmába esnek, s teljes ügyességüket kellett igénybe venniök, hogy a szemenszedett gazemberek el ne fogják őket; később azonban, midőn a becsukott templom előtt részint könnyező, részint háborgó néptömeg sürgetésére az istentisztelet nyilvános megtartását megengedték, a papok iránt is egyelőre türelmesebbek lettek, P. László két társával szintén bátrabban mozoghatott. De hogy a zsidó-szabadkőműves banditák előtt lehetőleg ismeretlen maradjon, bajuszt és szakállt növesztett s világi ruhában járt. Így jelent meg a templomban is és ott gyóntatott, misézett. Baumann Károly főtisztelendő úr, ki főlelkészként szerepelt akkor templomunkban, többször kérte őt, hogy kímélje magát; de ő, mert látta, hogy az a jó nép, mely hű maradt hozzánk, vigaszra szorul, négy teljes órát is ott töltött délig a gyóntatószékben, s délután újra soká gyóntatott.

László bátran elment akárhová, ahol papra volt szükség. Sokszor hívták beteghez. Egy alkalommal a beteg elutasította a szakállas papot azzal, hogy zsidónál nem gyónik. (Ismeretes, hogy a proletárdiktatúra kommunista vezetői mind zsidók voltak, így sokakban fellángolt 1920-ban a zsidók elleni harag[10].) Miután azonban a beteg felismerte P. Lászlót, bocsánatot kért tőle, és elvégezte gyónását.

A román megszállás ideje újabb veszélyeket hozott a szakállas papra. Egy alkalommal szentmiséje után egy egyetemi hallgatót gyóntatott a sekrestyében, aki katonatiszti egyenruhát viselt. Ez a beszélgetés bajba keverte P. Lászlót. Két román fegyveres katona elfogta őt, és a Hungária Szálló pincéjébe szállították, ahol délután öt óráig fogva tartották. Ekkor román tiszt kereste fel őt a pincében, s kijelenté előtte, hogy minden rendben van, ő már most szabadon haza mehet, s jelentse be otthon, hogy estig a Hungariában az ő vendége volt. Jó-jó, de furcsa vendég az, kit fegyveres katonák visznek oly vendégségre, hogy egész napon át sem enni, sem inni nem kap a vendég semmit.

Mint érzékelhettük, Tomcsányi páter kissé jámbor nyelvezetű füzete, amikor a megírás jelenéhez közeledik az életrajz során, meglehetősen realistává, sőt kritikussá válik. Egyik lábjegyzete szíven ütött. A nagyszerű, hősies életű László pátert sem kerülte el az a tapasztalat, hogy bármennyi igyekezet ellenére sem tudunk mindenkinek megfelelni. Ezzel a lábjegyzettel fejezem be Lobmayer Alfréd László X. Ferenc életének ismertetését, aki igen küzdelmes és szép életet élt, és akinek halálával valamint testvérének, Máriának, az angolkisasszonynak halálával kihalt egy ág a családfán. Elgondolkodtató, hogy ez az ág már korábban kihalhatott volna, ha I. Lobmayer Ferenc örökbe nem fogadja II. Lobmayer Emilt. Ezzel a tettével még lehetővé tette, hogy egy ilyen gazdag élet fakadhasson, mint László páteré, és érdekes lenne még tudni, hogy mi volt a története nővérének, Máriának is.

Persze voltak, kik nem tartoztak az ő táborába, s ezek szokás szerint, főleg féket nem tűrő önhittségükben, ha ideges természetük túlzott követelményeinek szentbeszédeiben meg nem felelt, őt eíltélték: ez fájt ugyan neki, de sokat nem törődött vele, mert az volt a véleménye, hogy mindenkinek kedvére lenni nem lehet.

Részlet Lobmayer Ágnes M. Judit SSND ‘Gyökereink’ című írásából, melyet a Lobmayer család történetéről folyamatosan készít.

 

[1] Tomcsányi Lajos S.J.: László X. Ferenc S.J. 1876-1921. Budapest, 1921. Apostol-Nyomda Részvénytársaság. Tomcsányi páter 1846-1926-ig élt.

[2] piaristák

[3] Ma Szlovákia

[4] 1893-tól volt Tardoskedd plébánosa. Később esztergomi apátkanonok és pápai prelátus lett. Igen jelentős egyházi személyiség volt, részletes életrajzáról ld. Beke Margit Az Esztergomi (Esztergom-Budapesti) Főegyházmegye papsága (1892-2006) 445-446.o.

[5] Kosztka Szt Szaniszló (1550-1568) fiatal lengyel jezsuita volt, az ifjúság pártfogója

[6] Beke Margit: Az Esztergomi (Esztergom-Budapesti) Főegyházmegye papsága (1892-2006) 440.o. Beke Margit M. Adéla iskolanővér társam forrásai Lobmayer Alfrédhez: Schematismus venerabilis cleri archidioecesis Strigoniensis, 1902. 257.o.;  Shem. 1904. 268.o.; Circulares litterae archidiocesis Strigoniensis ab anno 1848-2006.104.o, 110.o.

[7] Efezusiakhoz írt levél 4,24

[8] A Jézus Szíve templomról ( Bp., VIII. ker. Krúdy Gy. u.) és a hozzá kapcsolódó Mária utcai jezsuita rendházról van szó. Szüleim itt kötöttek házasságot 1961-ben, Édesapám, L. Kornél vasárnaponként itt kántorizál.

[9] Vajon a Lobmayereknél? Gézáéknál? Jenőéknél? Ekkor már Dr. Lobmayer Iván, a nagyapám is Budapesten él, és eltesz egy példányt saját kis történelmi archivumába a hirhedt ‘Vörös Újságból’! Tomcsányi viszont nem Lobmayeréket, hanem Mészárosékat emlegeti. Lehet, hogy Lobmayer Alfréd édesanyja Mészáros volt?

[10] Ez érezhető Tomcsányin is, aki a fenti kijelentését a zsidó-szabadköműves banditákról így magyarázta: Jogosan nyilatkozunk így. Tudjuk ugyan, hogy némely vigyázatlan magyar keresztény ember is, ki nem szabadkőműves, a kommunisták közé keveredett; de a vezérek mind zsidók és szabadkőművesek voltak … (Tomcsányi i. m. 36.l.)

Frissítve: 2016. augusztus 10.