Lorenzo testvér, az első japán jezsuita

Lorenzo Ryosai 1.Lorenzo 1525-ben, a Hirodo szigeti Siraisiben, egy eldugott öböl partján fekvő kicsiny, talán tíz házból álló halászfaluban született. Születése után hamar kiderült, hogy testileg nagyon gyenge, az egyik szemére teljesen vak, a másik szemével csak csekély mértékben látott.

A XVI. századi Japánban a vakok előtt különböző életpályák álltak, de általában a családjuk társadalmi helyzetéből adódó lehetőségek közül választhattak: masszőrként dolgoztak a közfürdőkben, vagy finom tapintásuk révén kínai orvoslással foglalkoztak, egyesek keresett zenészek voltak, a legjobban képzettek pedig tanácsot adtak. Lorenzo családja nagyon szegény volt, ezért csak egyetlen lehetőséget választhatott. „Biva-hosi”, azaz vándorénekes lett, állandóan úton volt, falvakon és városokon keresztül vándorolt, nyilvános helyeken, japán lantján, a „biván” játszott és a régi harcosok történeteit adta elő.

Bolyongással teli vándorútján, 1551 őszén egy nap elvetődött Jamagucsi városában, ahol a főutcán egy külföldi, idegen hangját hallotta. Letelepedett egy kút szélére, és meghallgatta a tolmács segítségségével elhangzó, új vallásról szóló tanítást. A baszk jezsuita misszionárius az egyetlen Istenről, minden dolgok teremtőjéről beszélt  Nagyon megfogták a szavak és megkérte az idegen misszionáriust, Xavéri Szent Ferencet és fordító társát, Juan Fernandez jezsuita testvért, hogy magyarázzák el neki a fontosabb részleteket A jezsuita misszionáriusok tört japánsága megérintette Lorenzót, és Xavier gyakorlott szeme felfedezte, hogy Isten kincsei helyet találtak a vak mesemondó szívében. Néhány hetes oktatás után megkapta a keresztség szentségét. A keresztség után éles eszével és csodálatos emlékező tehetségével az új vallás szolgálatába lépett, az új katolikus japán egyház legjobb katekistája lett, Hizeni Lorenzo Rjosai néven vált híressé. A fennmaradt feljegyzések szerint, Lorenzo nagyon jól beszélt japánul, de még jobban beszélt Isten dolgairól. Engedelmességben, szegénységben és tisztaságban élt.

1555-ben, P. Cosme de Torres SJ, Lorenzót egy megtért bonc társaságában, Kiotóba, Japán akkori fővárosába küldte, hogy – Xavéri Szent Ferenc régi álmát valóra váltva – az evangéliumot a híres egyetemen, Hieiszanba, a buddhista Tendai szekta központjában hirdessék. A boncok azonban elutasították őket, dolguk végezetlen tértek vissza Jamagucsiba, ahol már egy feldúlt vidéket találtak, a kereszténységet elutasító Mori Motonari pusztítása nyomán elenyészett a kereszténység. Ezért Lorenzo Bungóba (ma Oita) vándorolt, ahol 1556-ban, P. Torres felvette a Jézus Társaságába, P. Melchior Nunez SJ provinciális előzetes egyetértésével, aki akkor érkezett Japánba. Lorenzo volt az első jezsuita, akit Japánban, a jezsuita rendbe felvettek. 1556-ban lerakta a mijakói kerület templomainak alapjait. Szinte naponta, nyilvánosan vitatkozott buddhista szerzetesekkel, udvaroncok és más hatalmasságok jelenlétében hirdette a keresztény igazságokat.

1557-ben visszatért szülőföldjére, Hiradóba, P. Gaspar Vilela SJ (1526–1572) társaságában, aki október 29-én kelt levelében a portugál rendtársaknak a következőket írta munkájukról: „A japánoknak, a környékről származó Lorenzo nevű japán testvér prédikált, akinek rossz a szeme, de az Úr kegyelme sokkal megajándékozta és megvilágosította. Lorenzo a nagy sokaság között a saját szüleit is megtérítette és megkeresztelte.”

lorenzo ryosai 2.Louis Frois SJ írta róla, hogy majdnem teljesen vak, szegényesen öltözik és egy csúnya arcú. Lorenzót 1559-ben, Kiótóba küldték Vilela atyával és két japán világival. Az egyikük, a Szakamoto városából származó Diego fogadta be őket a saját házába. A vak katekista, Xavier példáját követve, az egyetlen Istenről, a világ alkotójáról, a halhatatlan örök lélekről, a megváltásról és Jézusról, Isten fiáról beszélt. Minden nap növekedett az emberek csődülete, akik hallgatni jöttek, a prédikálást és a katekizmus oktatását reggeltől estig megszakítás nélkül végezte. Néha annyira kimerült, hogy alig állt a lábán és mindig vérzett a szája, de folytatta az igehirdetését. Vilela írta egyszer Lorenzóról: „A jó Isten maga tanította, saját tudásával részesítette, neki adta a buzgóság kegyelmét, így valóban sikeresen végezhette a hithirdetés munkáját.” A misszionáriusoknak végül sikerült kinyitniuk Japán ajtaját az evangélium befogadására. A boncok közül mintegy tizenötöt megtérítettek, de a boncok többsége elérte, hogy egy befolyásos személyiség, Macunaga daimjó segítéségével 1561-ben, a jezsuita misszionáriusokat kiűzték Kiotóból. Vilela és Lorenzo Szakai kereskedővárosba menekült, ahol a japán jezsuita, a város legnagyobb kereskedőjét vezette a keresztvíz alá, akinél már tíz évvel ezelőtt Xavéri Szent Ferenc is megszállt.

1562-ben a jezsuiták visszatértek Kiotóba, de újból elűzték őket Szakaiban egy új, váratlan lehetőség várta őket, mivel a városba érkezett Narából egy követ, Juki Jamasiro no Kami, aki meghívta Narába Vilelát, hogy a kereszténységről beszélgessenek. Először azonban Lorenzo ment Narába. Juki, aki addig a kereszténység ellen ellenségesen viszonyult, egy másik fontos személlyel, Kijohara Gekivel várta, aki a császári udvarból érkezett. Ketten tették fel a kérdéseket, faggatták Lorenzot, aki minden félelem és elfogottság nélkül beszélt Istenről, a világegyetem alkotójáról, olyan áhítattal és erővel, hogy mindketten az elődadás vége után a keresztséget kérték. De ez nem volt még minden. Amikor a hír Juki barátai fülébe jutott, az egyik befolyásos szamuráj, név szerint Takajama Hida no Lami, hazatért Narába. Majd sok napon keresztül hallgatta Lorenzo oktatását, végül meghívta Szava várkastélyba és az egész családjával, felvette a keresztséget. A megkereszteltek között volt az elsőszülött, tizenegy éves fia, Juszto Takajama Ukon, aki később, mint a japán egyház történetében egyik legfontosabb világi apostola lett. Lorenzo minden szívben elvetette a hit magvait, amelyek sokszorosan megértek. Juki Jamasiro fiát, Antonio névre megkeresztelte, majd Lorenzo elindult Iimori várkastélyába, Mijósi Csokej székhelyére, aki Közép-Japán egyik legfontosabb embere volt. P. Luis Frois megörökítette a kastélybeli fogadását: „Amikor Lorenzo testvér Iimori várkastélyába megérkezett és a nemesemberek meglátták, néhányan mosolyogtak és gúnyolódtak a megjelenésén, mások undorodtak szegényes öltözékétől, közben mások – sokan kíváncsiságból – vágytak a Megváltó után, hallani akarták a tanítását. Mivel a mi Urunk segítségére jött, nagy bátorsággal és szabadsággal kezdett prédikálni, és így azok is, akiknek más volt az előzetes elképzelésük vagy véleményük kezdtek nagy figyelemmel szenteltek neki. A prédikációt Xavéri Ferenc katekizmusa követte, az Istenről, a világ alkotójáról, a hallhatatlan lélekről és az Isten fiáról, akin keresztül Isten a megváltást küldte. A prédikációt követően Mijósi 73 udvari szamurája megkeresztelkedett. Köztük találjuk a későbbi egyház három oszlopát: Szancco Szanga, Simeon Ikeda és Paul Miki Handaju, a későbbi vértanúságot szenvedett jezsuita skolasztikus Miki Szent Pál édesapja.”.

1564-ben, P. Luis Frois és F. Luis de Almeida Kiotóba mentek, amikor Almeida Kjúsúra visszakerült, Lorenzo testvérrel és Paul Jokokennel dolgozott együtt. Egy kis pihenés és különböző apostoli feladatok elvégzése után Almeida és Lorenzo Goto szigetére mentek. A kezdet itt is nehéz volt és az életük is veszélyben forgott, amíg sikerült letelepedniük. Almeida a betegsége miatt Kucsinocuba kényszerült visszatérni, így Lorenzo egy időre egyedül maradt Lorenzo apostoli életének arany évei 1568 és 1587 között zajlottak, Kiotó, Nara, Takacuki, Szakai, Gifu és Azucsi várkastélyok, a fáradhatatlan tevékenységének a tanúi voltak. A misszionáriusoknak végül sikerült kinyitniuk Japán ajtaját az evangélium befogadására. Ebben az időben sokat vitatkozott a boncokkal, amelyekben gyakran megcsillogtatta a finom humorát, ezzel az ellenfeleit teljesen zavarba hozta. Az egyik legfontosabb és legsikeresebb beszélgetést a már idősebb orvos és híres irodalmár Paul Johokennel (1510–1595) folytatta, aki két évvel később elhagyta a házát és a családját, és Lorenzo testvérrel Kucsinoszuba ment, ahol P. Torrest segítette. Az egyház rendelkezésére bocsátotta magát az imádságok és a katekizmus fordításának szentelte az idejét, a japán keresztény irodalom megalapítója lett. A több mint 18 éves szolgálata nyomán, 1580-ban P. Alessandro Valignano SJ vizitátor, mint segítőtestvért felvette a Jézus Társaságába.

Lorenzo testvér Japán vezetőivel, mint Oda Nobunaga (1534–1582) és Tojotomi Hidejosi (1536–1598) baráti kapcsolatban állt. 1568-ban a bungói templomba ment, ahol az új misszionáriusokat a japán nyelvre tanította, egy évvel később újból Szakaiba és Kiotóba küldték, ezúttal P. Luis Frois társaként. Itt kezdődött élete legfényesebb szakasza, többször beszélt Oda Nobunagával, Japán egyesítőjével, aki több mint 30 éven keresztül uralkodott Japán középső részén. Ezeken a látogatásokon találkozott és beszélgetett Nicsiro Sonin bonccal, a keresztények egyik legmakacsabb ellenfelével. A viták hevében, egyik alkalommal a sarokba szorult, felbőszült Nicsiro felkapta Nobunaga egyik kardját, és Lorenzo fejét akarta levágni. A vak jezsuita misszionárius életét csak Tokicsirónak, Nobunaga egyik tábornokának – aki a történelembe később Tojotomi Hidejosi néven vonult be – a gyors beavatkozása mentette meg.

1587-ig Lorenzo fáradhatatlanul tevékenykedett különböző városokban: Szakai, Kiotó és Azucsi, amely Nobunaga új főhadiszállása volt, ahol Kjogoku Takajosi daimjó és feleségét megkeresztelte. Sokat fáradozott az Azucsiban építendő templom ügyében, valamint prédikált Takacukiban, Takajama Ukon hűbéreseinek. Amikor a misszió vezetője, P. Francisco Cabral és P.Valignano jezsuita vizitátor, Nobonugával találkozott, Lorenzo is jelen volt.. Amikor 1586-ban, P. Coelho viceprovinciális Oszakába ment Hidejosival tárgyalni, maga Hidejosi vezette körbe a kastélyba a jezsuita vendégeit, közben Lorenzóval tréfálkozott és a Nicsiro Sonin bonccal való beszélgetésére emlékeztette.

toyomoto hideyosiAmikor Tojotomi Hidejosi 1587. július 25-én, a keresztény misszionáriusokat kiutasította az ország területéről, Lorenzónak is Hiradóba kellett menni, majd onnan Nagaszakiba, mert elfogytak az utolsó misszionáriusok is a kongai templomban, Nagaszaki környékén. Csak Gil de la Mata jezsuita atya maradt, akivel együtt pasztorálták a megmaradt keresztényeket. Ebből az időből származik egy Rómába küldött levél részlete: „Lorenzo testvér, a Társaságba felvett első japán, aki most 65 éves, segít az atyának, a japán testvér példanélküli ember, nagyon buzgó a lelkekért, a kora ellenére és a különböző betegségek terheivel most is kétszer-háromszor prédikál naponta, ha lehetséges.”

Lorenzo az élete utolsó szakaszát Nagaszaki mellett töltötte. Végül a nagaszaki kollégiumba ment meghalni, az idejét imádkozással és elmélkedéssel töltötte. P. Frois a Japán története könyvében, Lorenzo testvér halálának, egy egész fejezetet szentelt: „Mint régi biva-hosi, már nem tud többet dolgozni, a nagaszaki kollégiumba vonult vissza, és ott egészen az Urunknak adta magát. Az időt a csendes imával töltötte és P. Valignanóval egyszer közölte, hogy egyedül szeretne meghalni, Az egyik napon, miután megáldozott a kápolnában egy széken ülve csendesen imádkozott. Ebből az időből a az utolsó betegségében egy érdekes történetet hagyott. Mikor P. Valignano, aki 1590-ben négy legátussal Rómából visszatért, egyszer Lorenzo testvért belátogatta, és kérdezte egészen ártatlan képpel: megkérdezte: Atya, miért volt, hogy Japán evangelizálásának az első idejében, csak kevés atya jött Japánba, mégis olyan sokan és fontos emberek megtértek, és most amikor olyan sokan vannak és jól tudnak japánul, ilyen kevés gyümölcs terem? Valignanót nagyon meglepte a kérdést, és hirtelen nem találta közvetlen választ.”

Lorenzo 1592. február 3-án, miután megáldozott a kápolnában egy széken ülve csendesen imádkozott, majd visszatérve a szobájában egy másik testvérrel és egy japán kereszténnyel beszélgetett, amikor hirtelen meghalt.

 

Frissítve: 2016. augusztus 08.