Lukács János SJ hivatásának története

Jezsuita hivatásomat leginkább szüleimnek, családomnak és a budapesti piarista gimnáziumnak köszönhetem, annak a gazdag, formáló környezetnek, amelybe beleszülettem. A világot szépnek, értelmesnek, izgalmasnak ismertem meg. Középiskolásként elsősorban a számítógép-programozásba belefeledkezve éltem át a kreatív alkotás örömét. Mivel még általános iskolás koromban a bűvös kocka bűvölt el, először ennek megoldását programoztam. Később, amikor két évvel fiatalabb öcsém hardveres érdeklődése kiegészítette szoftveres irányultságomat, együtt már egész remek dolgokat alkottunk. Versenyekre jártunk, cikket írtunk, előadásokat tartottunk. Bár a papság meg a szerzetesség nagyon távol állt tőlem akkoriban, így utólag látom, hogy ezek a gazdag évek milyen erős alapot jelentettek a továbbiaknak.

Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, villamosmérnök hallgató lettem. Hivatásomat elsősorban az ott átélt kettős krízis formálta tovább. Másodéves koromban egy, az átlagosnál nehezebb programozási feladat megoldásakor a várt elégedettség helyett üresség öntött el. Miért is dolgoztam ennyit? És miért fogok dolgozni később? Ezek izgalmas kérdések voltak, viszont a mérnöki hivatásban elbizonytalanítottak.

Ezzel párhuzamosan az egyetemen szerzett sokféle új tapasztalat hatására a hitem is megingott. Foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy létezik-e Isten? Vagy csak a fejemben van, neveltetésem hatására? A kérdésnek a végére akartam járni, de a különféle istenérvek, egyetemista csoportokban kialakult beszélgetések sehogy sem segítettek. Lehet persze, hogy azért sem, mert fel sem mertem tenni a kérdéseimet igazi mélységükben?

Végül évhalasztást kértem az egyetemen, és csaknem egy teljes évet egy Bárka-közösségben töltöttem önkéntesként. Ezt egyfajta tesztnek gondoltam: ha – mint egy lelkes beszámolóban hallottam – Isten valóban ki tud hozni valami jót abból, amit akkori eszemmel a legrosszabbnak tartottam, akkor majd én is elhiszem, hogy létezik.

A valóságban aztán ez máshogy alakult. A kérdéseimet latolgatni nem maradt idő. A Bárkában „csak” emberekre figyeltem, segítettem, elfogadtam a segítséget másoktól, beszélgettem, imádkoztam, műhelyben dolgoztam, tanultam felelősséget vállalni magamért és másokért. Isten pedig nem egy gondolatmenet végén jelent meg, hanem a legváratlanabb módokon és pillanatokban jutott be előítéleteim és védőbástyáim mögé, míg egyszer csak meglepve vettem észre, hogy kételyeim elpárologtak. Sőt, mintha az emberek is valóságosabbá váltak volna. Kezdtem figyelni rájuk. Feltárult az emberek közötti kapcsolatok gazdag világa. Sejtettem, hogy ebből már nem szeretnék visszalépni, valahol erre keresem tovább az élethivatásomat.

Az egyetemet befejeztem, de már inkább csak becsületből, meg a szüleim megnyugtatására, és mert úgysem volt jobb ötletem, merre tovább. Ez időben a Hit és Fény közösség egy csoportjába kapcsolódtam be. Állami gondozott gyerekeknek szerveztünk hétvégi programokat. Kegyetlen, megrendítő világ volt az övék, szeretetre éhes. Sokat tanultam tőlük. Meglepett és elgondolkoztatott, hogy távoli és nem a megszokott keresztény köreimből ismert ismerősök milyen nagylelkűen kapcsolódtak be ebbe a munkába. Néhány hónap alatt elkötelezett, áldozatkész segítő közösség alakult ki. A gyerekek sokféle szenvedése és változatos játszmái kovácsoltak bennünket szoros közösséggé, és hamar megjelent az igény az imádságra is. Isten volt ott közöttünk, velünk, általunk.

A diplomát 1989-ben kaptam meg, de nem kezdtem dolgozni, hanem a Pázmány Péter Hittudományi Akadémiára iratkoztam be mint világi hallgató. Ekkor már foglalkoztatott a kérdés, hogy talán pap legyek. De nem gondoltam, hogy világi papként, egyedül egy plébánián helyt tudnék állni. A szerzetesek pedig a rendszerváltozásig csak iskolában taníthattak, amire nem éreztem magamban elhivatottságot. Így aztán különböző új, Magyarországon letelepedni készülő vagy visszatérő közösségekkel kezdtem ismerkedni. Egyesek vonzóbbak voltak, mások kevésbé.

Az baj csak az volt, hogy sejtelmem sem volt, hogyan derül ki, hív-e az Úr, vagy csak én forgatok ilyen gondolatokat a fejemben. Próbáltam imádkozni, ahogy tudtam, de nem jutottam előbbre. Végül úgy döntöttem, hogy hacsak egy éven belül nem válik bizonyossá, hogy tényleg az Úr hív, akkor nem foglalkozom tovább ezzel a kérdéssel. Már éppen le is járt volna a kitűzött határidő, amikor furcsa dolog történt. Mintha minden beszélgetés, a napi evangéliumi szakaszok, máskor véletlennek tűnő egybeesések mind azt kezdték volna sugallni, hogy „helyzet van”, ideje a döntésnek, akármi lesz is az. Még mindig nem tudtam, hogyan tudnám én ezt eldönteni. Ekkor egy barátom tanácsolta, menjek el Püspökszentlászlóra, ahol egy idős jezsuita atya, Vácz Jenő tart lelkigyakorlatokat. Írtam neki, és a válasz postafordultával érkezett. Egy hét múlva már ott is voltam a Mecsek gyönyörű völgyében. Az ottani arborétum kis „zöld házában” kaptam szállást. Útközben döntöttem el, hogy ha papféle leszek, akkor jezsuita. Egy-két találkozástól eltekintve nem ismertem őket. Talán azért keltették fel a figyelmemet mégis, mert az addig megismert közösségek kissé riasztó harsánysága után valami komolyságot vártam tőlük, hogy ők majd tudják, mit kezdjenek velem, és hogyan készítsenek fel a várható feladatokra.

A lelkigyakorlat valóban segített döntenem. Az utolsó nap a kastély kápolnájában imádkoztam, és imádságom egyszer csak elmélyült. Utána már nem kerestem tovább. Ha létezik hívás, akkor én hallottam. Persze nemigen tudtam elmondani senkinek, hogy mi is történt. Amikor mégis megpróbáltam, elég bizonytalan és értetlen reakciókat váltottam ki. Csak egy évvel később, Weissmahr Béla novíciusmester bólintott értőn: „Volt egy kontemplatív imaélményed”.

Huszonöt éves koromban, 1991. szeptember 12-én léptem be a noviciátusba. Vacsora után körbeültünk és bemutatkoztunk: miért szeretnék jezsuita lenni? Ámulva hallgattam, amint a többiek – lehettünk vagy huszonöten a másodévesekkel együtt – nagynevű jezsuitákat emlegetnek, meg Szent Ignácot, Isten nagyobb dicsőségét. Hát én nem sokat tudtam mondani.

Szükségem volt a következő hónapokra és évekre, amíg meg tudtam fogalmazni, hogy miért is. Rengeteg alkalom adódott, amikor a helyemen éreztem magam, megerősítést és bizalmat éreztem. Amikor nemcsak az imádság fontosságáról volt szó, hanem konkrét segítséget is kaptam, hogyan imádkozzak. Amikor az emberi gyarlóságok közepette mégis normálisnak bizonyult a jezsuita közösség, sok inspiráló beszélgetéssel, összeszedettséggel. Ahogy a noviciátus utáni fogadalmak előtt az elköteleződés miatti szorongásaimat oldotta a katarzis, amelyet a Pálos Antal atya által tartott lelkigyakorlaton éltem át. Vagy amikor lelkigyakorlat-kísérőként először lehettem tanúja Isten lélegzetelállító működésének mások lelkében, és végre egy kicsit közel érezhettem magam Szent Ignáchoz, aki számára oly sok örömet és vigasztalást adott, hogy másokat Isten felé segíthetett.

Belépésemet több barátomnak egy lengyelországi síelés egyik nagy beszélgetős estéjén jelentettem be. Valahogy úgy indokoltam a döntésemet, hogy van egy hely, ahol a világot érinti Isten, onnan fakadnak a legszebb dolgok, és én annak a pontnak a közelében szeretnék élni és dolgozni, hogy az a hely kicsit könnyebben átjárható legyen. Mostanában sokszor eszembe jut ez a kép. Talán már nem mondanám egyetlen pontnak a világon, mert jobban látom, hogy Isten bárhol megmutathatja vigasztalását, erejét, irgalmát. De ma sem tudnám ennél jobban megfogalmazni, mit tartok fontosnak, mit szeretnék tenni másokért.

Hálával nézek vissza az eltelt évekre, és kíváncsian, kicsit türelmetlenül előre. Szeretem a jezsuita rendet, a jezsuita élet kihívásait, örömeit. A kincsekből, amelyekkel Urunk megajándékozta Szent Ignácot és ezt a Társaságot, sok kezdett kamatozni az elmúlt fél évszázadban, de lesz még bőven mit felfedeznünk a következő években, évtizedekben is. Alig várom!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. május 04.