Magyar jezsuita misszionáriusok Japánban

Az első Japánba érkező magyar jezsuita, Litványi György volt. Komáromban született, 1901. február 19-én egy litván eredetű protestáns család fiaként. Zalaegerszegen végezte iskolai tanulmányait és ott katolizált 17 éves korában. A katolikus egyházba az akkori plébános, Pehm József, a későbbi Mindszenty érsek, vette fel. György azonnal jezsuita hivatást érzett és a gimnázium befejezése után belépett az érdi noviciátusba.

Az érdi noviciátusban, nagy szegénységben, de vidám buzgóságban életek. Élete végéig sok szép emléket őrzött az érdi évekről. Különösen emlékezetes volt az a reggel, amikor a novíciusmester P. Müller Lajos, behívta a szobájába, majd kulcsra zárta az ajtót és közölte a meglepett novíciussal, hogy nincsenek okmányok a keresztségéről, ezért feltételesen újra megkereszteli. A Jézus Társasága történetében talán először fordult elő ilyesmi. Az nap az ebédnél kivételesen egy-egy pohár bor állt mindenki tányérja mellett. A novíciusok kíváncsian találgatták, hogy mi ennek az oka. P. Müller azonban úgy nézett mega elé, mint aki nem tud semmit, csak egyszer kacsintott oda hamiskásan Litványi novíciusra, mivel csak ők ketten tudták a nap örömének titkát.

A franciaországi Vals-ban végezte a teológiát már azzal a céllal, hogy felkészüljön a támingi misszióra Kínában. P.Litványinak kiváló nyelvtehetsége volt és így megtanult egyhamar nemcsak kínaiul, hanem japánul is. Akkoriban folyt a háború a japán betörő sereg, Csang Kaj Sek hadai és Mao Ce Tung csapatai között. Táming sokáig japán megszállás alatt állt.

A magyar misszionáriusok szerencsére nagyon jó viszonyt tudtak kialakítani a megszálló csapatokkal, mert a vezénylő tiszt Magyarországon is járt, kiderült, hogy mint lószakértőt évekkel ezelőtt Magyarországra küldték. Egy hetet töltött Budapesten, leírta a város fekvésének a szépségét, de őt a magyar lovak érdekelték, ez volt a küldetése. Ki is vitték Bábolnára, ahol a magyar ló tenyészet virágkorát élte. Megjelölte a lovakat, a kancákat és a csődöröket, melyeket tenyésztés céljából Japán megvásárolni szándékozott. Ott látta meg és rendelte meg azt a fehérszínű lipicai mént, mely később a mikádó (a japán császár) híres fehér lova lett.

Elöljárói kívánságára P. Litványi vállalta el a japánokkal való összekötőkapocs szerepét, és ezzel persze magára vonta a kínalak haragját. Élete sokszor forgott kockán. Sokszor mesélte, hogy miképpen menekült egyszer bolondnak tetetve magát, hogy elkerülje lefogatását. Azt is mondta, hogy Csang Kaj Sek kormánya már kimondta rá a halálos ítéletet és csak az mentette meg, hogy azt a vonatot, mely ennek az ítéletnek az írását szállította, a partizánok felrobbantották. Amikor a világháborúvéget ért és a japán katonák eltűntek Kínából neki is nemsokára mennie kellett. A távozása előtt azonban P. Litványi hihetetlen szorgalmának és buzgóságának köszönhetően, elkészítette az Újszövetség kínai nyelvű fordítását.

1948. november 3-án érkezett Japánba. A kínai évek roppant lelki feszültsége még hosszú ideig érződött rajta, sok idő kellett ahhoz, hogy az akkor kapott lelki sebek behegedjenek. Sokszor beszélt az Isten büntetéséről. Talán borzalmas háborús élményei okozták ezt a lelkületet. Még Japánban is félt régi ellenségeitől, ezért is változtatta nevét Lidoni-ra, amikor megkapta a spanyol állampolgárságot. Mint hogy a nyelvet már ismerte nem volt szükség arra, hogy nyelviskolába menjen, hanem azonnal megkezdhette munkáját a Sophia Egyetemen, mint latintanár és a diákotthon fegyelmi elöljárója (praefectus disciplinae). Ettől fogva egész működése kapcsolatban maradt a Sophia egyetemmel. A latin nyelven kívül gregorián éneket és francia zenetörténetet is tanított. Emellett 1954-től 1958-ig a tokiói papnevelde filozófia tagozatában volt miniszter, 1958-tól 1966-ig pedig a tartományfőnöki házban miniszter és ökonómus. Az egyetemen, tanári működésén kívül, az adminisztrációban is kivette részét: 1958 és 1965 között az egyetem közügyeinek (general affairs) volt az igazgatója, 1959 és 1968 között pedig az egyetemi diákotthon és étkezde gazdasági vezetője.

Latinóráira leginkább a papnövendékek jártak, hiszen akkor a két évig tartó alapos latin tanulás a papi kiképzés fontos elemét képezte. P. Litványi igen szigorú, de igazságos tanár volt. A tanítványai hidegnek és ingerlékenynek érezték és bizony inkább féltek tőle, minthogy szerették volna. Sajnos eleinte gyakran voltak düh kitörései, tudatlanságuk miatt szidalmazta tanítványait, de utána bocsánatot kért türelmetlensége miatt, bár a hivatalát, tanári munkáját lelkiismeretesen gyakorolta, ebben az időben nem szerették növendékei.

P. Litványinak azonban volt egy egészen más oldala is. Ez akkor nyilatkozott meg, amikor az általa évtizedeken keresztül vezetett egyházzenei énekkarral foglalkozott, amely az Egyetemi Szentének Kórus nevet viselte. A japánok nagyon szeretik a zenét, a keresztényzenét is, ezért az egyetem diákjai közül sokan jelentkeztek önként ebbe az énekkarba, bár túlnyomó többségük nem volt keresztény. P. Litványi a gregorián ének nagy szakértőjének számított,mmaga is komponált és remekül vezényelt. Nemcsak zenei tudásával, hanem atyai,mvagy jobban mondva, nagypapai szeretetével óriási benyomást tett rájuk. Szívvel-lélekkel szolgálta kórusát: szép, piros, egyházias jellegű fellépő ruhát készíttetett számukra, énekeket szerzett vagy harmonizált, kottákat írt, lemezfelvételeket csináltatott. Zarándokutakra, nyári kirándulásokra vezette énekeseit, és mindig azt tanította nekik, hogy csak akkor tudják szépen énekelni az egyházi éneket, ha megértik, és szívükben magukévá teszik az énekek szövegét. Zenei apostolsága rendkívül eredményes volt, elvezette a fiatalokat az imádkozáshoz, az imádságból pedig sok megtérés született. Az egyházi zenén keresztül nagyon sok énekesét segítette a keresztény hithez és a keresztséghez. A megtért kórustagok többsége élete végéig hűségesen kitartott lelki atyja mellett, az élet ügyes-bajos kérdéseiben később is megkeresték. Bizonyára ezek az évek voltak a legboldogabbak P. Litványi életében.

A két P. Litványin, a szigorú, hideg latintanáron és a melegszívű lelki atyán kívül egy harmadik P. Litványi jelent meg, amikor 1968-ban magas korára való tekintettel, az egyetem nyugdíjba helyezte. Azonnal átadta az énekkar vezetését egy fiatal páternek, soha többé nem hallgatta értékes egyházi-zene gyűjteményének hangszalagjait és visszahúzódott szobájába. Volt a jellemében önmagával és rendtársaival szemben tanúsított valami furcsa szigor, de ebben a keménységben is volt valami titkos bizakodás: mindig breviáriumában tartott egy kézzel írt imalapot, amelyet naponként szokott imádkozni. ez az Atyaistenhez intézett imádság így végződött: „mert te vagy a legirgalmasabb, a legjóságosabb és a legszeretőbb édesatya”. P. Litványi a nyugalomba vonulása után néhány évvel egy Parkinson-kórhoz hasonló betegségbe esett, lassan elhatalmasodott rajta a kór, nemsokára csak tolókocsin tudott közlekedni. Így vitték 1981-ben, a pápa látogatásakor a nagyterembe, egy megkapó kép örökítette meg az idős misszionárius és a Szentatya találkozását. Életének utolsó évét kórházban fekve töltötte és ott halt meg csendesen 1983. január 10-én. Érző lelkének lángja csendesen aludt ki, mint egy gyertyáé, amely csonkig égett, visszatért a legirgalmasabb, legjóságosabb, legszeretőbb édesatyjához.

Amint a kínai diszperzió hozta magával P. Litványi Japánba érkezését, úgy hozta magával a magyar provincia diszperziója újabb öt magyar jezsuita csatlakozását a japán földön munkálkodó rendtársak seregéhez. Elsőnek Nemes Ödön érkezett, mint skolasztikus, 1949. augusztus 27-én. Követte őt Bihari Zoltán, aki szintén, mint skolasztikus 1952. október 5-én lépett japán földre. Utána érkezett együtt Japánba, 1955. szeptember 30-án, P. Horváth Sándor és P. Béky Gellért, mindketten már, mint papok. Végül pedig 1946. október 6-án, ugyancsak, mint pap P. Nemeshegyi Péter.

Nemes Ödön Győrött, 1926. május 27.-én született, de budai polgári családból származott. A család neve eredetileg Neumann volt, és az akkori divat szerint magyarosították Nemesre. A budai Krisztina-körúti ciszterci gimnáziumban érettségizett. Kamaszkorában súlyos tüdőbajjal megbetegedett. Kórházba került, és megoperálták. Többször mesélte, hogy már ébredezett az altatásból, amikor az operáló orvosok egyike ezt mondta: „No, ez a fiú sem fog már felkelni az ágyból.” Ez, persze, nagyon meghökkentette, de a jóslat, nem teljesedett be. A tüdőbajból teljesen kigyógyult, olyannyira, hogy a jezsuita rendbe való jelentkezésénél egészségi állapota nem okozott problémát.

A jezsuita hivatásának keletkezéséről a következőket mesélte: gimnazista korában Budapest külvárosában dolgozott, szegény munkásgyerekekből cserkészcsapatot szervezett. A jezsuitáknál munkáspapként szeretett volna élni és gyárban dolgozni. A jezsuitáknak akkoriban Magyarországon az volt a hírük, hogy szegényesen élnek, szigorúan megtartják a szerzetesi szegénységet. Több jezsuita pedig nagyon eredményesen dolgozott a szegények között. A leghíresebb Kerkai Jenő atya volt, aki az elhanyagolt agrárifjúságot karolta fel országos KALOT mozgalmával. Tornyos Gyula atya pedig Budapesten látogatta a nyomortelepeket, és igyekezett felrázni a Mária Kongregációk ifjúságát, hogy törődjenek a szegényekkel. A fiatal Nemes Ödönt ilyenfajta lelkület mozgatta. és vezette a jezsuita noviciátusba.

1944-ben lépett be a manrézai noviciátusba; 1949-ben került külföldre, és Innsbruckból kérte P. Generálistól a missziókba való küldetést. Azonnal meg is jött a kedvező válasz és a fiatal skolasztikus repülőn, hogy idejében megérkezzék a nyelviskola megkezdéséhez, azonnal átröppent a földteke másik oldalára. A rá jellemző buzgósággal, vetette magát a japán nyelv tanulására és kiváló beszélő, és író képességre tett szert, úgyhogy később számos könyve jelent meg japán nyelven. 1952-ben elküldték Kanadába, Torontóba, hogy elvégezze a teo1ógiát, mert akkor még nem volt jezsuita skolasztikátus Japánban. Ott szentelték pappá 1955-ben. A teológiai tanulmányok után, 1956-ban, még egy évet az Egyesült Államokban töltött, ahol pszichológiát és lelki gondozást tanult. Ezek a kanadai és amerikai évek nagy befolyást gyakoroltak rá. Nemcsak az angolt sajátította el tökéletesen, hanem az amerikai katolicizmus eszmevilága és mozgalmai is maradandó pecsétet hagytak lelkében. Ezeket igyekezett Japánban gyümölcsöztetni. 1957-ben érkezett vissza Japánba, 1957-tő1 1961-ig a kóbei Rokko középiskolában, 1961-tő1 1968-ig pedig a Jokohama közelében levő Eikó középiskolában lett angol tanár. P. Nemes fáradhatatlan energiája persze nem merült ki a nyelvoktatásban. Nagy buzgalommal dolgozott a diákok lelki vezetésében és igen sokan jutottak el a jóvoltából, a hit és a keresztség szentségéhez. A diákok szüleivel is élénk kapcsolata volt. 1968-ban azonban hirtelen kiemelte a P. Provinciális ebből a munkakörből és megtette a közben megalakult japán jezsuita skolasztikátus rektorává, 1972-ig viselte ezt a tisztet. Nem voltak könnyű idők. Sok volt a skolasztikus és még több a probléma a zsinatot közvetlenül követő években. Nagy energiával állt neki a rektori munkába, de működése nem korlátozódott a házon belüli ügyek intézésére. Szokásos energiájával a főmozgatója lett, a pap- és szerzetesneveléssel foglalkozó elöljárók tanácsának; együttműködve japán világi és szerzetespapokkal és apácákkal szervezett zsinatutáni kateketikus és lelkipásztori összejöveteleket, vezetetett hitújonc csoportokat, írta könyveit. Annyira bekapcsolódott ezekbe a sokrétű apostoli munkákba, hogy amikor véget ért rektorsága, 1972-ben nem tért vissza középiskolai tanárnak, hanem mint operárius folytatta és szélesítette ki eddigi tevékenységeit.

Lakóhelye 1972-től 1977-ig a kamakurai lelkigyakorlatos ház, majd 1982-ig pedig a tokiói skolasztikátus voltak. Mint az apácarendek zsinatutáni megújulásának tanácsadója fejtett kiszéleskörű tevékenységet különböző szerzetes közösségekben. Megszervezte az irányította a

lelkigyakorlatok mozgalmát és betanított sok lelkigyakorlatadót. A Keresztény Élet  Közösségnek (CLC) volt sok éven keresztül országos vezetője és a jezsuita hivatások országos előmozdítója. Nagy buzgalommal és sikerrel működik a Marriage-Encounter (házas hétvége) mozgalomban. Valamennyi munkájában mindig kereste és meg is találta mások (papok, apácák, világiak) közreműködését. Rengeteg embernek jótanács adója és vezetője az Isten felé vezető úton és az igazi szeretetösvényein. Nagy megrökönyödést keltett néhány évvel ezelőtt a hír, hogy megbetegedett rákkal, de az operáció kitűnően sikerült

Könyvei gyakorlati jellegűek, közel állnak az élethez. A Lukács evangéliumáról szó1ó könyvét sokan olvasták. Az imádságró1, lelkiéletről, a miséről is írt értékes könyveket. 1983-ban újra elöljárói tisztre hívták meg, a tokiói Komaba városnegyedben fekvő kis rezidenciának lett az elöljárója. Ezt a tisztet csak egy évig látta el, mert, P. Nemes, aki Japánban először diákneveléssel, azután főként papneveléssel, utána főként apácák képzésével, azután pedig a világi hívek képzésével foglalkozott, 1984-ben egy újabb terepre lépett: kérte, hogy mentsék fel elöljárói tisztjétől és engedjék, hogy szociális apostolkodásnak szentelhesse erejét a szegényekért.

A japán provincia a Jézus Társaságának kívánsága értelmében az igazságosságot előmozdítandó szociális munkák irányításával több páterből álló csoportot bízott meg. Ennek a csoportnak a vezetője a tokiói Miki-diákotthonban lakott, úgyhogy P. Nemes is oda költözött. de ez csak egy átmeneti állomás volt. 1987-től a tokiói Adacsi kerületben lévő szegénynegyed kis jezsuita rezidenciájában lakott. A munkájához tartozott a jezsuita-alapítású agysérült gyermekek kezelésével kórházban való foglalkozó tevékenység és meg sok más elfoglaltság. Ezek mellett nem hagyott fel az addigi tevékenységével. a központi Szent Ignác templomban, amint tanácsolja, vezette oktatta, eskette számtalan lelki gyermekét.

Maga P. Nemes így számolt be a Japánban eltöltött életről és tevékenységéről: „A japán misszionárius kétéves nyelviskolában születik. Több mint harminc fiatal jezsuita, körülbelül tíz különféle nemzet fiai tanulták együtt a nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar. Német közöttünk nem volt, angolul még nem tudtam, így eleinte csak latinul érthettem szót azokkal, akik hajlandók voltak „deákul” megszólalni. A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt gondoltam könnyen megbirkózom vele. De nagyot tévedtem. A japánul tanulás ugyanis nem csak szavak, jelek és a különleges nyelvtan elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni, viselkedni. Ez nekem körülbelül azt jelentette, hogy férfi létemre máról holnapra egyre azon kell gondolkodnom, hogy egy nő ilyenkor hogyan viselkedne, mit érezne, és hogyan fejezné ki érzéseit, gondolatait. Az európai kultúrában felnőtt ember legfontosabb értéke az igazság, míg egy japánnál mindent felülmúló érték a harmónia. Egész gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sőt értékrendem gyökeres átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok világába.

A nehézségeket csak fokozta, hogy a japánt angolul tanították, amelyet ugyancsak alig értettem. Minden héten vizsgázni kellett, fordítani angolt japánra, és fordítva. Nekem először azt kellett kisütnöm, hogy mit is jelenthet az az angol mondat magyarul, és csak azután tudtam nekilátni, hogy leírjam valamiképpen japánul, kínai jelekkel. A szótárak a japán nyelvet angolul magyarázták. Így nekem saját szótáramat kellett megírnom, négy oszlopban: a kínai jelet, annak japán kiejtését, angol értelmét, és végül a magyar jelentését. Három ismeretlen és egy ismert. Holott egy ismeretlen és egy ismert a nyelvtanulás normális rendje. Ahhoz, hogy lépést tudjak tartani társaimmal, igen sokat kellett tanulnom. A napi tizenkét órás memorizálás is kevésnek bizonyult az egyre bonyolultabbá váló anyag elsajátításához. Helyzetemet még súlyosbította a teljesen új környezet, a nagy meleg és a nedves klíma. Az első két hónap után rám szakadt a „kultúrsokk”. Ez a szó akkor még nem is létezett. Nem tudtam mi a bajom, csak azt éreztem, hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen odakerülök én is. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt. Ebben a nehéz helyzetben igen nagy segítségemre volt a japán misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióért. Tudták, hogy biztos halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak a pap nélkül maradt japán keresztények közé. Azt gondoltam, a megbolondulás lesz az én vértanúságom. Amikor a legkeservesebb napokat éltem, elgondolkoztam azokról a jezsuitákról is, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs táborokban. Tőlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki értéket tud találni a koncentrációs tábori életben is, és azért az értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem is értelmet kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Arra gondoltam, hogy sokkal esztelenebb dolgok miatt is bolondulnak meg emberek. Én legalább próbáltam valamit tenni Japánért. Ha ezért roppanok össze, az nem is olyan nagy szégyen. Elkezdtem komolyan imádkozni, gondolkozni és nap mint nap leírtam, hogy milyen értéket találtam a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az Oltáriszentség előtt és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért. Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra. Vannak, akik sokkal szomorúbb okok miatt bolondulnak meg: drogoznak, isznak, kicsapongó életet élnek. Én viszont Krisztusért, az ő japán népéért bolondulok meg.

A nyelviskola elvégzése után azt reméltem, hogy Tokió szegénynegyedében dolgozhatom. Csalódtam. Éppen azt a beosztást kaptam – középiskolai angoltanár –, amit kértem, hogy ne adjanak. Mikor az igazgatót figyelmeztettem, hogy nem tudok annyira angolul, hogy tanítani tudnám, csak annyit mondott: „Tanítás közben lehet azt legjobban megtanulni”. Ekkor megint segített a szabad elhatározással vállalt „bolondság”. Elkezdtem tanítani egy olyan nyelvet, amelyet alig ismertem. Csak az segített, hogy próbáltam egy leckével a fiúk előtt haladni. Lassan megértettem, hogy nem is olyan buta dolog a tanárkodás. Mivel japánból kellett angolra fordítani, megadódott a lehetőség, hogy mindkét nyelvet jobban megtanuljam. Hetvenöt tizenkét éves fiút tanítottam angolra és háromszáz fiúra kellett felvigyáznom napközben, akik gyakran jót nevettek furcsa japán beszédemen. (Ezt felnőtt japánok nem tették volna meg.) Kértem is őket, hogy javítsák ki hibáimat és tanítsanak meg olyan kifejezésekre, amelyeket még nem tudok. ők ezt boldogan tették, mert mindig adtam egy-egy külföldi bélyeget azoknak, akik segítettek. Úgy éreztem, hogy inkább ők tanítottak és neveltek engem, mint én őket.

Tanítványaim szülei és az iskola ötven japán tanára révén betekintést nyertem a japán társadalomba. Ekkor döbbentem rá, hogy a nyelvtanulás csak az első lépés volt Japán felé. Ahhoz, hogy Japánban valamit tenni tudjak, az élethez való egész hozzáállásomat is át kell alakítanom. Ez az „átnevelődés”; egy külföldinek természetesen soha nem sikerül százszázalékosan. Hosszú évek után is mindig éreztem, hogy a japánok szemében azért mindig külföldi maradok. Csak az igazán mély baráti kapcsolatokban oldódnak fel ezek a távolságok, mert ott mély, meghitt szinten folyik a kommunikálás.

Miért okozott annyi gondot a japán életmódba való belegyökerezés? Legegyszerűbben így mondanám: a japánok ízig-vérig mások, mint a magyarok. Ezt a radikális másságot egy példával szeretném érzékeltetni. Japánban a tulajdonképpeni kommunikálás nem szavakkal történik. A szavaknak itt másodrendű szerepük van. Arra valók, hogy harmonikus légkört teremtsenek, hogy ugyanazon a „hullámhosszon” legyünk. Ezt úgy érhetem el, hogy lehetőleg azt mondom, amit úgy vélek, hogy a másik hallani szeretne vagy meghallgatom azt, amit ő nekem elmondani szeretne. Csak arról beszélünk, ami előmozdítja közöttünk a harmóniát. Ez mindennél, még az igazságnál is sokkal fontosabb. Mindent, ami feszültséget, kellemetlenséget okozna, amennyire csak lehet, elkerüljük. Az ilyen módon létrejött harmonikus légkör olyan szinten hoz kapcsolatba egymással, hogy intuitív módon megérezzük, felfogjuk az egymás szavai mögött rejlő gondolatokat, érzéseket, kívánságokat.  A japánok számára a nyelv nem arra való, hogy valamit bebizonyítsanak, megmagyarázzanak, kifejtsenek. Amit argumentumokkal kell bizonyítani, az már nekik eleve gyanús. Ami fontos és értékes, azt – szerintük – intuícióval kell megragadni.

Az ilyen síkon történő kommunikációt a külföldieknek nehéz elsajátítani. Hosszú idő kell hozzá. Ha igazán szeretem a japánokat, ha örömmel vállalok sorsközösséget velük, és próbálok mindent megosztani velük, lassan, évek alatt, bizonyos mértékig bele sikerül tanulnom ebbe a japán stílusú kommunikációba. Vannak, akik a „japán mosolyt”, a mindent igenlő beszédmódot színészkedésnek tartják. Én nem így látom. Ők kellemessé akarják tenni egymás életet.

Japán a szégyen-kultúra országa. A szégyen pedig elsősorban abban áll, hogy valakinek kellemetlenséget okozok. Ilyet soha sem szabad tenni, mert leszámítva a családi és baráti kapcsolatokat, nincsen megbocsátás. Tehát mindig nagyon kell vigyázni, hogy ne legyenek ellentétek, vitatkozások, feszültségek vagy akármi, ami megbontaná a harmóniát. Egy olyan kultúrában, ahol nincsenek abszolútumok, nincsen istenhit, nem ismeretes a keresztény felebaráti és ellenségszeretet, csak így lehet széppé és elviselhetővé tenni az életet. Ez a japán életszemlélet természetesen háttérbe szorítja a személyt és fontosabbá teszi a közösséget. A japán nyelv nem ismeri a „személy” szót, ami azt mutatja, hogy az ő gondolkodásmódjukban a személy nem nagy érték. De mi, nyugatiak, sokat tanulhatnánk a japánoktól a közösség nagyrabecsülése, a harmónia előmozdítása és a természettel való egybeolvadás tekintetében.

A katolikusok elenyésző kisebbségben vannak Japánban, de a számukat sokszorosan meghaladó befolyást gyakorolnak a japán társadalomra. Az 1991. évi adtatok szerint: Japánban 16 egyházmegye, 812 templom volt. 1807 pap, 7383 szerzetesnő és 388 szerzetes segítőtestvér dolgozott, összesen 431633 katolikus és 125 millió nem katolikus szolgálatában. Hogy milyen szellemben történjék ez a szolgálat, azt a papok, szerzetesek és hívők képviselőinek összejövetele 1984-ben világosan megfogalmazta. A püspöki kar ennek az összejövetelnek javaslatait elfogadva, így határozta meg a japán egyház feladatát: „Mi, katolikusok, mindegyikünk egyenként és közösségileg is, misszionáriusok vagyunk. Azoknak,

akik még nem ismerik Krisztus jó hírét, és még nem veszik körül az Úr asztalát velünk együtt, mindenképpen meg akarjuk hirdetni hitünk örömét. Szeretnénk minél több embert elvezetni a keresztséghez, és velük együtt Jézus Krisztussal közreműködni az emberi nem megváltásáért.”

„Igaz, hogy a japán társadalomban és kultúrában láthatóak az evangélium csírái, de azért még sok az olyan ember Japánban, akiket igen nehéz helyzetbe kényszerítenek, elnyomnak, igazságtalanul megkülönböztetnek. Mi, katolikusok mindnyájan, ezekkel az emberekkel együtt akarjunk dolgozni azon, hogy az evangélium csírái szárba szökkenjenek és jó gyümölcsöt teremjenek a japán társadalom számára. Minden embert tisztelünk és fontosnak tartunk, és az evangélium szellemében velük közreműködve hozzá akarunk járulni a japán társadalom átalakításához. Ennek megvalósításához minden egyházmegyének és egyházközségnek missziós közösséggé kell fejlődnie, minden szerzetesrendnek, minden iskolának és intézménynek kézzelfoghatóan közre kell működnie ebben az evangelizációban.” Milyen jó lenne, ha az egyházban mindenütt ilyen közös elhatározás születne!”

Nekem különösen is tetszett ez a program, mert engem éppen ilyen vágyak vezettek Japánba.

A középiskolában is, és később az egyetemen is, mindig kerestem a kapcsolatot a kiszorítottakkal, az elfelejtettekkel, azokkal, akiknek különösen is nehéz az élet. Egy japán megkeresztelkedése elsősorban Isten kegyelmének a csodája. Az emberi szempontok a keresztényekkel való személyes kapcsolaton alapulnak. Legtöbbször az történik, hogy egy nem keresztény japán közelebbi kapcsolatba kerül egy kereszténnyel, akinek az élete megtetszik neki, mert észreveszi, hogy az különféle nehézségek ellenére is igazán boldog. Felébred benne a vágy, hogy ő is ilyenné legyen. Fiatal pap koromban még olyan volt a helyzet, hogy azt, aki kereszténnyé lett, a családból és bizonyos mértékben a társadalomból is kiközösítették, vagy legalábbis ferde szemmel néztek rá. Ahogy az évek múltak, egyre csökkent az előítélet a keresztényekkel szemben. Ennek fő oka a sok katolikus óvoda, közép- és felső iskola, valamint az egyház komoly szociális tevékenysége. A kis katolikus egyház valóban kiállt a szegények, elnyomottak és kisemmizettek mellett. Erre a becsületesen gondolkodó japánok felfigyeltek, és Japán jövőjét többen a keresztény alapelveken felépült társadalomban látták.

Az utolsó hét évben misszionáriusi életem külső körülményei nagyot változtak. Három éven át gondolkoztam, terveztem és imádkoztam, hogy hogyan tudnék közelebb kerülni Japán szegényeihez és kitaszítottjaihoz. Első próbálkozásom alkoholista nők intézetében vállalt lelki vezetői munka volt. Itt főleg a nehéz helyzetben lévő nőkkel foglalkozó AA-vezetők (AA =

Anonim Alkoholisták) támasza akartam lenni. Közöttük megtaláltam az alkoholisták szenvedéseivel és őszinte törekvéseivel együtt érző Krisztust, és észrevettem, hogy mennyi szeretettel gondoskodik a társadalom peremére szorult nőkről is. Világossá lett előttem, hogy csak azok az alkoholisták tudnak új éltet kezdeni, akik beismerik, hogy saját erejükből nem képesek talpra állni, és szükségük van a „Magasabb Erő” támogatására. ( A nem keresztény japánok így nevezték a természetfeletti erőt, Istent.) Láttam, hogy mennyire szükséges az alkoholistáknak a kisközösség, ahol megértésre találnak, elbeszélhetik örömeiket, fájdalmaikat és ahol erőt tudnak kapni az újrakezdéshez. Az Anonim Alkoholisták elfogadtak munkatársuknak, de tudatára ébredtem annak, hogy alkoholistákat csak kigyógyult alkoholisták tudnak igazán segíteni.

A szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösség iránti fiatalkori vágyam továbbra sem hagyott nyugodni. Más lehetőségeket kerestem. Vágyamat megosztottam hasonló gondolkozású jezsuita társaimmal. Egy spanyol és egy amerikai paptársammal nemsokára elhatároztuk, hogy kiköltözünk Tokió legszegényebb negyedébe. Elöljáróink elfogadták tervünket, és hatvanéves koromban új életet kezdtem társaimmal ott, ahol úgy gondoltuk, hogy legközelebb tudunk lenni a társadalom peremére szorultakhoz. Két jezsuita testvérem egyetemi tanárkodása mellett foglalkozott a környék szegényeivel, egyikük a külföldi munkásokat vette gondjaiba, a másik a környékbeli iskolásokat gyűjtötte össze és segítette tanulmányi előmenetelükben. Én a KÉK mozgalom irányításával párhuzamosan, fogyatékos gyerekek szüleivel és a gyűjtőfogház rabjaival foglalkoztam. Ezek voltak Japánban töltött utolsó éveim legszebb emlékei.

Egy nem keresztény szülő számára igen nagy tragédia, ha fogyatékos gyermeke születik. Japán a „szégyen-kultúra” országa. A legtöbb szülő megbélyegzőnek, szégyennek tekinti a fogyatékos gyereket. Rokonaik is mind azzal vádolják őket, hogy valami rosszat követtek el, és annak büntetéseként született ilyen gyerekük. Egyik fő törekvésem az volt, hogy meggyőzzem ezeket a szülőket arról, hogy nem minden szenvedés, büntetés, Jézus Krisztus szenvedése sem volt az. Próbáltam velük együtt felfedezni a fogyatékos gyerek értékét a család és a társadalom számára. Minden évben sikerült összehozni a különösen is érdeklődő szülőkből egy kisközösséget. Ezekkel eljutottunk addig, hogy értéket és értelmet találtak abban, hogy értelmi fogyatékos gyereket nevelnek. Sikerült felfedezniük, hogy ez mennyire fontos testvéreik, rokonaik és az egész társadalom számára. A gyakori közös megosztások közben igen sokat tanultam tőlük a szenvedés értelméről. Sokan a szülők és nevelők közül közelebb kerültek a kereszténységhez is. Néhány keresztelésre is sor került körükből.

Sok szép élményre tettem szert a gyűjtőfogház rabjai között is. Itt is kisközösségeket hoztam össze, akik ebédszünetüket áldozták fel hat-hat hónapon keresztül minden második héten azért, hogy értelmet találjanak a rácsok mögötti életben. A képzés végén sokan mondták: „Itt találtam meg az igazi szabadság értelmét. Tudom, miért vagyok itt, más életet fogok kezdeni.”

A rabokkal személyesen is sokat beszélgettem. Igazán őszinték voltak, már nem volt semmi titkolnivalójuk, még egymás előtt sem. őszinteségük, nyíltságuk közelebb hozta őket Istenhez.”

P. Nemes sok könyvet írt japánul, amelyekről így vallott: „Valamennyi könyvem csak összefoglalója az emberekkel kialakított kapcsolataim során több éven keresztül szerzett tapasztalataimnak. Foglalkoztam kis keresztény közösségekkel. Így kialakultak igazi mély szeretetkapcsolatok. A fiatalok azért jöttek össze, hogy együttesen keressenek életcélt maguknak, a házaspárok azért, hogy a kapcsolatukat elmélyítsék, voltak idősebbek, akik a nyugdíjba vonulás utáni életüket akarták megkönnyíteni. Sok előadást tartottam nekik, azokból hat vagy hét könyvem lett. Van egy könyvem a lelki vezetésről, amely úgy született meg, hogy Japán különböző részeiben gyakran tartottam egyhetes kurzusokat papoknak és szerzetesnőknek a lelki vezetésről. Az előadásaim szövegét dolgoztam át. Írtam olyan könyvet is, amelyben kérdések és gyakorlatok segítségével próbáltam módszert adni arra, hogy hogyan találhatja meg valaki az életében az isteni Gondviselést.”

P. Nemes hosszú évekig nem látogatta meg Magyarországot. Teljesen azonosulni akart a japánokkal. Úgy gondolta, hogy misszionáriusként le kell mondania régi hazája iránti kötődéséről. A rendszerváltozás után mégis meglátogatta Magyarországot, és onnan visszatérve azt mondta, hogy mégis jó dolog a régi hazánk iránti szeretetet ápolni. Mikor 1993-ban újra ellátogatott Magyarországra, felkérte Bálint Lajos, gyulafehérvári érsek, hogy legyen a gyulafehérvári szeminárium lelki vezetője. Isten színe előtt megfontolta ezt a kérést, és arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten azt akarja tőle, hogy hagyja el kedves Japánját, és segítsen az erdélyi kispapok nevelésében. Az erdélyi munka befejezése után már nem tért vissza Japánba, mert úgy érezte, hogy az újrainduló magyar rendtartomány felépítésében kell segédkeznie. P. Nemes Ödön 2011. augusztus 19-én, pénteken hajnalban hunyt el a budapesti Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetben.

P. Bihari Zoltán a Romániához tartozó Láposbányán született 1926. április 3-án. 1946-ban lépett be a budai Manrézába. Kikerült külföldre, Chieriben és a louvain-i magyar skolasztikátusban végezte a filozófiát. Kérte, hogy Kínába, a támingi magyar misszióba küldjék, de minthogy ekkor már kezdték kiutasítani Kínából a külföldi hithirdetőket és lehetetlenné vált a beutazás, kérte, hogy Japánba mehessen, az utazásáról így számolt be: „[1952] szeptember 28-án, napsütéses vasárnapi délelőtt indultam el Lőwenből. Brüsszelből, a Gare du Midi-ről induló párizsi gyors, mintha tudta volna, milyen sietős az ügy, oly sebes iramodásnak eredt, hogy Párizsig meg sem állott. Hétfőn reggel mindjárt elmentem az utazási irodába. Egy kis komplikált telefonálás után megtudták, hogy a KLM-nek pénteken éjfél után 2 órakor induló gépén Rómától kezdve három üres hely van még. Természetesen az egyiket azonnal lefoglaltattam. S ezzel a Róma-Tokió út biztosítva volt, de a probléma másik fele még fennállt: hogyan juthatnék el minél előbb Rómába? A tisztviselő ismét lapoz mindenfajta nagy könyveket, tele jelzésekkel, majd telefonál jobbra-balra, és negyedóra múlva bejelenti, hogy ma este 6-kor érkezik egy gép New Yorkból, azon van egyetlen üres hely, és kérdezi, hogy lefoglaltatom-e? Segíts Allah, de ne ilyen nagyon villámlik agyamban a gondolat. Attól féltem, hogy valami akadály jön közbe. Azt válaszoltam, hogy várjanak egy kissé, mert tudom, hogy el tudok-e készülni este hatig, vagy sem. „Mi nem várunk: azé a hely, aki előbb jön.” Mivel a hivatalos idő már elmúlt, én is elmentem és ők becsukták a boltot. Ebéd után azonnal visszamentem és lefoglaltattam a helyet. A startolásnál a motorok felbúgtak, és észre sem vettem, hogy mát a levegőben vagyunk. A gép kétszer megkerülte Párizst, hogy az utasok gyönyörködjenek a kivilágított nagy világvárosban. Csupa fénytenger volt. Az Alpok fölött szélviharba kerültünk, a gép elég komoly ingásba jött. Nekem tetszett, mert már régen hintáztam. Genfben félórát állt gépünk, aztán folytattuk utunkat. Sajnos az Alpokból csak annyit láttam, amennyit a holdvilágnál jó magasból látni lehet. Egyet sem ismertem meg a hegyekből. Ellenben nagy megindultsággal szemléltem Torinót, a Maddalena forgó fényét, Chieritaz egész ismert és nekem annyira kedves környéket, amelyet egyszerre láttam. Genovától kezdve pontosan a tengerpart felett repültünk. Róma nagy ködben volt, ezért meg kellett kerülnie a gépnek többször a várost és nagyon lassan ereszkedett csak le. A repülőtéren a digók nehézséget emeltek az útlevelem ellen (nem volt rajta a reingresso), de mikor mondtam, hogy négy nap múlva továbbállok, elengedtek.

P. Müller Szepivel voltunk a P. Generálisnál. Én a legjobb benyomással távoztam tőle. Igazi atya. Főleg Japánról beszélgettünk. Nem exhortált, hanem kérdezett és én feleltem. Voltunk Castel Gandolfóban is nyilvános audiencián a Szentatyánál. Számomra igen nagy élmény volt. Nem felejtem el soha! Rómából péntek hajnali 2-kor indultam. Pontosan napkeleti irányban repültünk. Másnap este hét óra körül megérkeztünk Jokoszuka fölé, majd Jokohama fényében gyönyörködtünk és végül a hatalmas kiterjedésű Tokióban. A parttól kissé távolabb repült a gép, vagy nagyon jól lehetett látni a tengerben tükröződő várost. Olyan fényes és nagy volt, hogy engem elfogott a félelem: mi lesz velem a nagy pogány tengerben… A kiszállásnál a japánoknak sok bajuk akadt az én papírjaimmal. Nem igen értették, hogy lehet magyar menekültnek olasz úti dokumentuma és Belgiumban szerzett japán vízuma. Kb. félórát disputáltak pro és kontra, összejöttek valami nyolcan, hogy eldöntsék, beléphetek-e Japánba vagy sem. Sokáig hallgattam, hadd beszéljék ki magukat. Kérdéseikre a lehető legrövidebben válaszoltam. De amikor már sok idő telt el és még ugyanott voltunk, mint a kezdeteknél, akkor mondtam, hogy írják fel címemet, és ha valamit nem értenek, akkor majd lesz idő tisztázni, de nekem most sietnem kell. Különben is „missionary work” címen be lehet jönni Japánba. Erre elengedtek.

Így érkeztem meg október 5-én vasárnap este Tokióba. Itt találkoztam P. Litványival, aki már nagyon várt. Sokat beszélgettem vele, azóta is, többször találkoztunk. Másnap megnéztem szegényes egyetemünket, majd ebéd után kivonatoztunk a P. Miniszterrel Jokoszukába. Egy nap pihenés, utána kezdem az igen kemény murit. De erről máskor. Elég tudni, hogy nagyon jól érzem magam. Haza kerültem.”

Azonnal nagy buzgósággal neki kezdett a nyelvtanuláshoz. Mint általában a magyaroknak, úgy P. Biharinak is nagynyelvtehetsége volt. Így a sok európai nyelven kívül, melyeket már előbb elsajátított, megtanult kiválóan japánul is bár a szokásos két év helyett csak egy évet töltött a nyelviskolában, mert onnan hamarosan Hirosimába küldték, ahol akkoriban szükség volt egy skolasztikusra, aki ha keveset is, de tudott németül. 1955 tavaszán Tokióban kezdte meg a teológiát és itt szentelték pappá, 1958. március 18-án. 1959és 1960 között ugyancsak Japánban elvégezte a harmadik probációt, utána, mint operárius elkerült a kóbei Rokkó plébániára, ahol három éven át működött. De P. Bihari igazi eleme nem a lekötött plébániai lelkipásztorkodás volt. Ezt felismerték elöljárói, 1963-ban a Sophia Egyetemre küldték tanárnak. P.Biharit mindig érdekelte a japán mentalitás mélyebb megértése. Ezért egy évi előkészület után letette a felvételi vizsgát japán legjobb egyetemének, az állami Tokió Egyetemnek japán irodalmi szakán, először három évig az alsó szakon, utána pedig a felső szakon végezte tanulmányait és megszerezte japán irodalomból a Master of Arts fokozatot. A tanulmányi ideje alatt meglátogatta P. Biharit egy magyar jezsuita rendtársa, P. Rab Pál, aki ezeket írta látogatásáról: „Annál több alkalmam volt beszélgetni P. Biharival, aki a tokiói nemzeti egyetemen a japán irodalmat tanulja már negyedik éve. Éppen vizsgára készült és sürgősen írta a dolgozatát japán betűkkel, melyek csodálatos keverékei a kínai karaktereknek és a japán kiejtéses írásnak. A szobája zsúfolásig van könyvekkel, a falát éppen frissen kínai ecsettel írt nagy kínai karakterek borítják. Kérdezem tőle: hogy gondolja azt atyám, hogy maga a külföldi akar japánoknak japán irodalmat tanítani. Mi külföldiek 20-30 év múlva sem jutunk el a japán kultúra olyan mély ismeretére, hogy igazán szakértők lehetnénk. Elnevette magát és nem vette rossz néven a kérdésemet. Nem vagyok olyan naiv, mondta, hogy azt gondoljam, hogy az igazi japán irodalomban igazán szakértő lehetek, de Japán manapság és már előbb is nagyon sokat fordított a világirodalomból. Ebben a szakban, azt hiszem, utolérhetem a japánokat, jobban ismervén az európai kultúrát és tehetek valamit. Elismertem, hogy ebben igaza van.”

P. Bihari úgy belejött a tanulásba, hogy azt folytatni kívánta, az elöljárói beleegyezésével elment Amerikába, ahol négy éven keresztül a Harvard-egyetemen végzett összehasonlító irodalmi és kulturális tanulmányokat. 1975 februárjában tért vissza ismét Tokióba, a Sophia Egyetem kultúra-összehasonlítói karán működött, mint a filozófia és világnézettan tanára. Ezen az egy karon, angol nyelven folyt a tanítás; a diákok pedig, külföldön nevelkedett japánokon kívül, a világminden nemzetségéhez tartozó fiatalok. P. Bihari órái rendkívül érdekesek és szemléletesek voltak, diákjai nagyon szerették közvetlen, emberi személyisége és a diákok ügyei iránti személyes érdeklődése miatt. Sok órája volt, de emellett talált időt arra, hogy testi-lelki segítségre szoruló embernek segítsen nagy önfeláldozással. Így rengeteg barátra tett szert.

P. Horváth Sándor 1924. március 28-án született Budapesten. 1943-ban lépett be a manrézai noviciátusba. 1949-ben külföldre került. A németországi Bürenben magisztereskedett, utána pedig Írországban végezte a teológiát, ahol 1954-ben pappá is szentelték. 1955-ben érkezett Japánba, miután elvégezte a szokásos kétéves nyelviskolát 1958-ban miniszterként, elküldték a kóbei Rokko középiskolába. 1960-ig tartózkodott ott és volt alkalma a diákokkal is foglalkozni. Többeket megkeresztelt, akiknek egyike pap, később a tokiói papnevelde igazgatója lett. P. Horváth nemsokára lekerült a nyugat-japáni jezsuita missziós kerületbe. 1960 és 1961 között káplán Tokuyamában, 1961 és 1970 között pedig plébános Hikosimában. 1972-ben került P. Horváth a nyugat-japáni Cuvanó városkába. Ebben a városban szenvedett a múlt század hatvanas éveiben több mint 250 keresztény, akiket hitük miatt hurcoltak el Nagaszaki környékéről. Cuvanóban zárták börtönbe őket és kínozták minden elképzelhető módon, hogy hithagyásra kényszerítsék. Több mint harmincan belehaltak a kínzásokba és a rossz bánásmódba. Végül is az európai keresztények tiltakozására a japán kormány megadta a vallásszabadságot, az életben maradottak visszatérhettek szülőföldjükre. A Cuvanóban hitükért életüket adó vértanúknak emlékére épült, egy kis kápolna, szenvedésük helyén. Ez az Otome-tógénak nevezett hágó neves búcsújáróhely lett. Cuvanó egyébként is igen szép kis város, melyet évente kb. egy millió turista látogat.

Itt működött P. Horváth 1972-től 1974-ig mint káplán, majd 1974-től haláláig, mint plébános. Kevés volt a helybéli hyvője, de a nagy misszionáriusi szíve megnyílt egész Japán felé. Végtelenül szerette vértanúit. Télen-nyáron, minden nap a fél napot a kis kápolnájuk mellett töltötte, fogadta az állandóan érkező turistákat és zarándokokat. Lelkes szavai felelevenítették mindenki előtt az itt történteket. Fáradhatatlan volt a búcsújáróhely fejlesztésében. Kiépített egy ösvényt, mely a kápolnától a vértanúk sírjához vezet. Keresztúti szobrokat állíttatott melléje; a vértanuk szenvedésének epizódjait ábrázoló üvegablakokkal díszítette a kápolnát; felállíttatott egy Mária-szobrot és egy börtönketrecbe zárt első vértanúszobrát; parkolóhelyet készíttetett az autók számára. Felállított a kápolnában két dobozt, amibe a látogatók beledobhatták cédulára írt kérő és hálaadó imáikat. Hatalmas kötetekbe fűzve álltak ezek az imák a plébánia könyvespolcain és P. Horváth mosolygó szeretettel olvasgatta nem-keresztény látogatóinak gyermekded fohászait.

A város közepén levő templomban mindig szólt a szalagra vett szentének. Itt osztogatta P. Horváth nászutas újházasok számára az áldást, akár keresztények voltak, akár nem. Évente több százezer emberrel került így P. Horváth kapcsolatba. Mindenkire nagy benyomást tett a egyszerű őszintesége, emberszeretete, jósaga, huncut mosolya, meleg baráti szíve. Nem csoda, hogy sok tízezer levelet kapott, az sem csoda, hogy nem egy látogató az itt szerzett élmények hatására határozta el magát arra, hogy megkeresztelkedjék. P. Horváth egészsége már több év óta nem volt rendben. Orvosi rendeletre állandóan szedett orvosságot, hogy vérkeringését rendben tartsa. 1987. március 30-án elment a jezsuiták szokott havi összejövetelére, Jamagucsiba. Állva kellett utaznia egy tömött vonaton és nehézcsomagot cipelt, hogy megajándékozzon valakit az általa termelt veteményekkel. Rosszul érezte magát, mikor megérkezett, de mégis elment megáldoztatni egy jamagucsii kórházban fekvő beteg hívőjét. Utána a hívő rokonainak autójába szállt, hogy visszatérjen Cuvanóba. Az autóban lett rosszul. Még el tudták vinni a cuvanói kórházba és ott állt meg a szíve 1987. március 31-én.

Béky Gellért Üllőn született 1924. június 5-én, tízedik gyermekként. A helyi elemi iskolába járt, majd Budapesten a Szent László gimnáziumban érettségizett. Tanulmányai alatt a jezsuita vezetésű Mária Kongregáció aktív tagja lesz, ahol főleg P. Tornyos Gyula SJ volt rá meghatározó hatással. Ebben az időben – a sok betegséggel küzdő gyerek – orvosi tanulmányokra is készült.

Érettségi után – 1943. augusztus 14-én – belépett a jezsuita rendbe. Filozófiai tanulmányait a szegedi jezsuita főiskolán licenciátussal végezte 1948-ban. A rendek erőszakos feloszlatása idején külföldre szökött: 1948 és 1951 között a rendi képzés keretében egy év magisztériumot töltött St. Blaisenben nevelőként és két évet Münchenben az ifjúsági Mária Kongregációban. A teológiát Hollandiában, Maastrichtban végezte, 1954. augusztus 23-án Lemmers püspök szentelte pappá Maastrichtban.

Missziós kérésére 1957-ben Japánba küldték elöljárói, ahol 1966-ig Hirosimában, a juniorátusban és noviciátusban működött, ahol latin és görög nyelvet tanított, illetve a Notre Dame egyetemen szentírástudományt és filozófiát. 1959 és 1960 között elvégezte a harmadik próbációt, 1960. augusztus 15-én letette ünnepélyes fogadalmait. 1966-tól 1968-ig Ausztriában, az innsbrucki egyetemen filozófiai doktorátust szerzett. Doktori dolgozata, amelyet a taoizmusról írt, megjelent könyvformájában németül. 1968 és 1991 között Kobéban, majd 1995-ig Oszakában tanított az egyetemen teológiát, lelkiségtörténetet, nyugati kultúrát, vezette az egyetemi könyvtárat, illetve betöltötte a dékáni széket. Professzori működése idején is sok lelkigyakorlatokat adott és egyéb pasztorális munkákat végzett. 1991 és 1997 között Hirosimában a lelkigyakorlatos házat vezette. Nagy beleérzéssel tette magáévá a japán kultúrát, és mélyen átélte a távol-keleti emberek lelkivilágát.

P. Béky igazi költői természet volt. Szép verseket írt, a szeme meglátta a szépet és a jót, mindezt kitűnő magyar és japán stílusban. Így nem csoda, hogy a szép iránt olyan fogékony japánok nagyon megszerették. Egyetemi tanárságának befejezésével, Béky atyát elöljárói Magyarországra küldték, ahol betegségékkel küzdve, pár évi lelkipásztori szolgálatban eltöltött év után, főként lelkigyakorlatokat adott, közben könyveit írta.

A Japánban működő magyar jezsuita misszionáriusok között a legtöbb sikert P. Nemeshegyi Péter SJ érte. 1923. január 27-én született, Budapesten, egy nem gyakorló, de hívő és imádkozó családba. Unitárius édesanyja kifejezetten segítette a katolikus nevelését.15 évesen cserkészkedni kezdett a Regnum Marianumban, ahol lelki otthonra is talált, miután édesanyja meghalt. A középiskolai tanulmányait Budapesten a Fasori Evangélikus Gimnáziumban végezte. Ezután a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen jogtudományi diplomát, majd doktorátust szerzett. Kezdetben banktisztviselőként dolgozott, de egyre inkább egyházi, illetve cserkészközösségek vezetésére érzett hivatást. Miután azonban édesapja is elhunyt, 21 évesen, 1944-ben jelentkezett a jezsuita noviciátusba, ugyanis lelki vezetője a szerzetes papságot ajánlotta neki az egyházmegyés szolgálat helyett. A hűvösvölgyi Manrézában kezdte meg rendi képzését. Filozófiai tanulmányait Szegeden végezte. A negyvenes évek végén egyre jobban erősödött az egyházüldözés Magyarországon, ezért elöljárói javaslatára külföldre szökött, hogy be tudja fejezni a tanulmányait. Először az ausztriai Innsbruckba került, itt fejezte be filozófiai tanulmányait; innen Rómába ment, ahol 1952-ben pappá szentelték, a Pápai Gergely Egyetemen teológiai doktorátust szerzett. A terciát 1953 és1954 között végezte a walesi Saint Beuno’s kollégiumban. Majd kérésére a rend általános rendfőnöke Japánba küldte misszionáriusnak.

1956-ban,  ötvennapnyi hajóút után megérkezett Japánba, ahol 1993-ig a tokiói Sophia Egyetem teológiai karán tanított, és több ízben a teológiai kar dékánjaként működött. Valamint Vietnamban, Koreában és a Fülöp-szigeteken is szolgált. 1962-ben átírták a japán provinciába. Gazdag teológiai munkát végzett magyar, japán, angol és német nyelven, előadásokat és lelkigyakorlatokat tartott Japán-szerte. Sokat tett a katolikus tanítás inkulturációjáért, valamint a japán teológiai és liturgikus nyelv kialakításáért. Felügyelte a Szentírás és az egyházatyák műveinek japán fordításait, közel két tucat könyvet és számtalan tanulmányt írt japánul, 1969 és 1974 között a Nemzetközi Teológiai Bizottság VI. Pál pápa által kinevezett tagja volt, s ugyancsak kivette részét a Japán Keresztény Tudós Társaság és a Japán Cusanus Társaság munkájában. Útjára indította útjára a helyi katolikus lexikonsorozatot, japán nyelvű teológiai folyóiratot szerkesztett.

A jezsuiták általános rendfőnöke aztán 1993-ban Magyarországra küldte – miként maga fogalmazta: „misszióba”, hogy segítsen a katolikus egyház újraépítésében. Tanított az Apor Vilmos Tanítóképző Főiskolán, Zsámbékon, majd Vácott, a Szegedi Hittudományi Főiskolán, a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán és a Károli Gáspár Református Egyetemen. Szülőhazájában ugyancsak számos lelkigyakorlatot, előadást tartott, és idehaza is több könyve jelent meg. A kereszténység értékeinek hiteles felmutatásáért, példamutató missziós tevékenységéért, a magyar-japán kapcsolatok elmélyítésért, nemzedékeket nevelő és oktató lelkipásztori munkájáért 2019. március 12-én a Magyar Érdemrend Tiszti keresztje kitüntetést kapta. 2020. június 13-án, a szentségekkel megerősítve a Farkas Edit szeretetotthonban hunyt el életének 97. évében.

A japán missziójáról így vallott: „A háború után Japánban összeomlott az előző ideológia. A katolikus egyház úgy vélte, nagy megtérési hullám veszi kezdetét. Egyébként az első ember, aki Japánban kiejtette Jézus nevét, Xavéri Szent Ferenc jezsuita volt a XVI. század közepén. Megnyitotta a kaput Japán felé, ahol virágzó kereszténység született. Ezt később borzasztó üldöztetés követte. A második világháború után az új, demokratikus alkotmány vallásszabadságot biztosított Japánban. A levegőben volt, amit később a második vatikáni zsinat megfogalmazott, s engem is vonzott: a többi nagy vallási kultúrával nem veszekedni kell, hanem párbeszédet folytatni. A kereszténységet bele kell testesíteni a nem európai kultúrákba.

Azzal a szándékkal mentem Japánba, hogy szeretni fogom őket. Jóban lettem velük, nem tekintettek kellemetlen külföldinek. Szorgalmasak, udvariasak, előzékenyek, van bennük valami gyermekdedség, örülnek a kis dolgoknak is. Szeretik a szépet, rendkívül esztétikusak: ott minden szép, az emberek, a ruhájuk, a természet, a tenger, a fák, a virágok.

Hivatalos főfoglalkozásom az volt, hogy a Sophia Egyetemen a teológia tanára voltam. Ezt az egyetemet X. Pius parancsára a jezsuiták alapították 1911-ben. Japánba érkezésemkor állították föl a hittudományi kart, mint államilag és egyházilag elismert ,,facultas theologica’”-t.

Nekem azonnal meg kellett kezdenem a tanítást, mégpedig, az akkor egyházi előírások szerint latinul. A hallgatók mind kispapok voltak: jezsuiták, köztük sok külföldi és válogatott egyházmegyei szeminaristák. Szegény japánoknak kín volt a latin, de hát hol volt még akkor a II. vatikáni zsinat nyitása a kultúrák felé! A misszionálás még európaiasítást, sőt, latinosítást jelentett. Én mindenesetre teljes erővel megkezdtem a japán nyelv tanulását. Megkerültem a nyelviskolát. A papneveldében a japánoktól tanultam beszélni a napi élet során. Jól ment, mert a japán nyelv szerkezete nagyon hasonlít a magyaréhoz. A Japánban működő valamennyi magyar misszionáriusnak az volt a híre, hogy jól beszélik a nyelvet, és gondolkodásmódjuk, beszédmódjuk megfelel a japánokénak. ők nem szeretik az összetett mondatokat, az elvont fogalmakat, a logikai levezetéseket. Képekben és érzelmeikkel gondolkodnak. Nem szívlelik a bonyolultságot, a pátoszt. Szeretnek nagyokat nevetni. Nagyon fontos az empátia. Ezért igyekeztem mindig benső kapcsolatban lenni hallgatóimmal, és ez legtöbbször sikerült.

Amikor a II. vatikáni zsinat nyomán át lehetett térni mindenben a helyi nyelvre, természetesen japánul tanítottam a teológia legkülönbözőbb tárgyait: a dogmatikus traktátusokat, a teológia történetét, a fundamentális teológiát, a patrisztikát stb. A zsinat nyomán megnyitottuk a teológiai kart laikusok számára is. Egyre több szerzetes- és apácarend küldte növendékeit hozzánk, úgyhogy szép és értékes munkát lehetett végezni. A licenciátusi és doktorátusi dolgozatok vezetése is örömömre szolgált. Közel negyven évig tanítottam az egyetemen, aminek jelenleg 11 ezer hallgatója van, többségük nem keresztény. Sokat gondolkodtam, hogy tudnám a kereszténységgel megismertetni a japán fiatalokat. Aztán támadt egy ötletem. Mozart istenhívő volt és csodálatos zenét írt. A róla tartott előadásaimnak például olyan sikere volt, hogy közel ezren jelentkeztek rá, és mivel nem fértek el a teremben, mindig sorsot húztak egymás között. A jól sikerült dolgozatok legszebb részeit elraktam, ebből később könyv is született Japán fiatalok Mozart-élményei címmel. Az egész országot bejártam, előadásokat tartottam nem keresztények számára is. Próbáltam úgy beszélni Istenről, ahogy a japánok gondolkodnak. Nagyon szeretik a természeti képeket és a hasonlatokat. Különféle igehirdető könyveimnek beszédes címeket adtam, például Pitypang, Pacsirta, Hóvirág, Szivárvány. Nekem óriási élmény volt, hogy a szeretet vallásáról beszélhettem nekik. Négyszáz felnőttet kereszteltem meg, ami nem nagy szám, de számomra nagyon fontosak ezek az emberek. Ma is levelezek velük, nyáron meglátogattam őket.

A szerzetes leginkább a japánok csodálatos esztétikai érzékét, hihetetlen lelki nyugalmát dicséri. Számukra nagyon fontosak az érzelmek, a gyönyörű természeti értékek. Nagyfokú udvariasságukat és a néha elég szélsőséges időjárást már nehezebb volt megszokni.”

Bikfalvi Géza

Frissítve: 2021. január 13.