Magyar jezsuiták 1956-ban

Gloria Victis – Dicsőség a legyőzötteknek

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának alkalmából a Jezsuita Levéltár digitalizálta és online hozzáférhetővé tette a http://eleveltar.jezsuita.hu/ oldalon a Sectio II. Tartományfőnöki Levéltárának 1948–1957 közötti iratanyagát, amely nemcsak a magyar jezsuita rendtörténet, de az emigráns magyar katolikus egyház történetének is egyedülálló forrásanyaga. Ezen időszakról ír Mihalik Béla Vilmos, a Jezsuita Levéltár és Könyvtár igazgatója.

MAGYAR JEZSUITÁK 1956-BAN

A kommunista hatalomátvétel árnyékában az 1940-es évek végére egyértelművé vált, hogy a jelentős társadalmi ellenerőt képviselő egyházak az új rezsim útjában állnak. A római katolikus egyház elleni fellépések már szinte a háború végét követően megkezdődtek, de az igazi egyházellenes üldözés kezdete Mindszenty József hercegprímás 1948. december 26-i letartóztatásához kapcsolódik. A magyar jezsuiták már ekkor, római központi utasításra megkezdték a fiatal rendtagok külföldre szöktetésének előkészítését, de 1948 végén az akkori tartományfőnök, P. Borbély István is Nyugatra távozott. 1949 folyamán több hullámban összesen 68 fiatal rendtag ért át biztonságban az osztrák oldalra.[1] Ezzel a magyar provincia lényegében kettészakadt. A Magyarországon maradt rendtagokat az ún. Sectio I. fogta össze, míg a Nyugatra menekülteket a Sectio II. Mindkettő élén viceprovinciális állt, bár gyakran szerepelnek a forrásokban ők is provinciálisként (tartományfőnökként).

A későbbi események ismeretében elmondható, hogy a jezsuita elöljárók még éppen időben léptek. 1950 júniusában megkezdődött a szerzetesek deportálása, miután a kommunista hatalom felfüggesztette a további működési engedélyt. A jezsuiták esetében is megtörtént az egyes rendházak elfoglalása, az ott talált atyák kényszerlakhelyre költöztetése. Ilyen szempontból a budapesti rendház szerencsés helyzetben volt: a rendtartomány vezetői, a Curia tagjai közül többen nem tartózkodtak otthon a deportálás idején. Így a hivatalban lévő provinciális, P. Csávossy Elemér viszonylag szabadabban tudott intézkedni, és arra biztatta informális úton a már deportált rendtársait, hogy hagyják el a kényszerlakhelyeiket, mivel az a hír járta, hogy tovább szállítják őket a Szovjetunióba.

A püspöki kar ekkor még sikerrel lépett fel a szerzetespapság érdekében. 1950. szeptember 15-én elérték, hogy a diktatúra engedje szabadon a már deportált szerzeteseket. Csávossy Elemér tartományfőnök igyekezett a püspöki karnál is eljárni, és elérte, hogy a jezsuita szerzetesek egyházmegyei szolgálatba állhassanak, míg a testvérek pedig általában harangozói, sekrestyési feladatokat kaptak. Hasonló folyamat játszódott le más szerzetesrendek esetében is. Ráadásul miután az államhatalom követelte, hogy a püspökök tegyenek esküt, Csávossy sikerrel buzdította őket ellenállásra. Részben ez is okozta, hogy a jezsuita provinciálist 1951. május 7-én letartóztatták. A püspöki kar pedig 1951 nyarán rákényszerült az állammal való egyezségre. Ennek megfelelően el kellett bocsátaniuk az egyházmegyei szolgálatba átvett szerzetespapságot, 400 szerzetest tarthattak meg az egyházmegyés papság soraiban, és ebből mindössze 15 volt jezsuita.

Az így elbocsátott szerzetesek, köztük a jezsuiták is, fizikai munkára kényszerültek. A jezsuita atyák mindenféle munkakörben helyezkedtek el: fűtőtől a kísérleti egér gondozóig igen változatos volt a „lehetőségük”. Jellemző volt azonban, hogy a szakmunkások gyorsan befogadták őket, ami viszont egy egészen különleges helyzetet teremtett a „munkás-pasztorációra”. A munkások gyakran kérdezték a papokat vallási kérdésekről, akik ezzel a lehetőséggel élve igyekeztek a munkásság hitéletét fellendíteni. Ennek persze a szerzetesek gyakori elbocsátása lett a vége. A jezsuita atyák emellett gyakran a kimerítő napi munka végén a Magyarországon maradt fiatal rendtagok, a skolasztikusok oktatásával foglalkoztak esténként. Részben ez is eredményezhette, hogy bár a szétszóratás, a világi környezetbe való kényszerítés nem volt előnyös az egyházi életre, a jezsuitáknál mégis viszonylag alacsony volt a papság soraiból való elbocsátás iránti kérelem.

Ezt segítette, hogy az új tartományfőnök, Pálos Antal összeállított egy belső szabályzatot. Eszerint mindenki igyekezzen havi egyszer találkozni az elöljárójával. A jövedelemmel rendelkezők adják be keresetük egy részét a Curia költségvetésébe, amelyből a skolasztikusok ellátását, a betegek és idősek támogatását kívánták megoldani. A 60 év feletti rendtagok többsége ekkorra már a Pannonhalmán megnyílt Papi Szociális Otthonban élt. Pálos tevékenysége természetesen szemet szúrt az államhatóságoknak, és 1954. június 30-án letartóztatták a rend illegális összetartásáért. Épp Balatonszabadiban tartott lelkigyakorlatot fiataloknak, egyik előadása közben fogták le és hurcolták el. Előbb Dorogra szállítottak kényszermunkára, majd innen került Budapestre a fogházba, a korábbi két elöljáró, Tüll Alajos és Csávossy Elemér mellé.

Pálos lefogása után igyekeztek az új szervezeti kereteket úgy kialakítani, hogy az rejtve maradjon a titkosszolgálat és az államrendőrség elől. Ezért az új provinciális személyét titokban kívánták tartani, ő alá tartoztak a kijelölt főelöljárók. Petruch Antal felügyelte a pátereket, Kollár Ferenc a skolasztikusokat, míg Süle Géza a testvéreket. Ő alájuk tartoztak a kerületi superiorok, a rendtagok rajtuk keresztül kommunikálhattak a főelöljárókkal, akik a viceprovinciálissal kapcsolatban álltak. A Nyugatra menekült Sectio II-ben is csak az ottani viceprovinciális és tanácsadói, a konzultorok ismerhették a Sectio I. vezetőjét.

Mindez nem akadályozta meg a Sectio I. elleni újabb fellépést. 1955. augusztus 23-án újabb letartóztatási hullámban vettek őrizetbe több rendtagok. Az oka ennek a Szentszéknek és a jezsuitáknak a békepapsággal és a békepapi gyűlésekkel való szembehelyezkedése volt.[2] 1954 őszétől P. Tamás János volt a titkos viceprovinciális, és a rendőrség próbálta őt felkutatni, az 1955 nyár végi letartóztatások is részben ehhez kapcsolódtak. Ezért 1955. szeptember 1-jén P. Tamás önként jelentkezett, 1956 februárjában tíz évre ítélték. Bár letartóztatása előtt egy levélben kinevezte utódját Bálint József személyében, azonban ez az irat elveszett, így 1955 őszétől az egyetlen szabadon maradt konzultor, Kollár Ferenc vette át a Sectio I. irányítását, amit Rómából is megerősítettek.[3]

Az 1948 végén Nyugatra távozó P. Borbély István provinciális igyekezett az elmenekült rendtagokat összefogni. Rövid ideig Innsbruckban, majd Chieriben építette ki a központot, ide érkezett a menekülő szegedi főiskola is. 1949. december 3-án immár hivatalosan is a Sectio II. viceprovinciálisának nevezték ki P. Reisz Elemért. Ezzel a római Curia is a helyzethez igazodva elfogadta a magyar provincia két részre szakadását. P. Reisz is eleinte Chieriből irányította a külföldi magyar jezsuitákat, de 1950-ben a kanadai Hamiltonba tette át székhelyét. Egészen 1955-ig itt volt a nyugati magyar viceprovincia központja, amikor az új viceprovinciális, P. Varga Andor kinevezésével az Egyesült Államokbeli Fordham egyetem mellett került kialakításra a menekült magyar rendtartomány Curiája.[4] Már ezekben az években komoly felkészülés zajlott a magyar jezsuiták részéről a hazatérésre. Ezt támogatta a rendi vezetés is, így a fiatal magyar rendtagoknak továbbra is a lehető legmagasabb és legteljesebb képzést biztosították.

Ezt a reményt éltette az 1956-ban kirobbant forradalom és szabadságharc. Az 1950-es évek elején bebörtönzött provinciálisok és rendtagok többsége ’56 szabadságának napjaiban kiszabadult fogságából. P. Anton Pinsker osztrák provinciális 1956. október 31-én kelt levelében örömét és nagyrabecsülését fejezte ki a magyar nép hősies küzdelmét illetően, és maga is úgy nyilatkozott P. Varga Andor viceprovinciálisnak, hogy ha minden így folytatódik, hamarosan ismét otthon lehetnek és hozzáláthatnak a provincia újbóli felépítésének.[5] A szovjet csapatok bevonulásával azonban ezek a remények is szertefoszlottak. Varga érezhető csalódottsággal írt Pinskernek: „Sajnos örömünk a győzelem felett túl korai volt. A helyzet reménytelennek tűnik, és az ENSZ és Amerika semmi többet nem kíván tenni, mint protestál.”[6] Az osztrák provinciális megrendülten válaszolt a magyar viceprovinciálisnak: „Október 30-a este minden olyan nagyszerűnek tűnt, s most oly váratlanul játszódott le a borzalmas tragédia. Mindezt a legmélyebb megindultsággal éltük meg. Reménykedünk és imádkozunk, hogy mégis jó vége legyen.”[7]

A köztes napok azonban az egész ország számára egy szabad, lélegzetvételnyi időt adtak. Ebben néhány jezsuita is aktívan kivette részét. A forradalom idején skolasztikus Eördögh András visszaemlékezésében hosszan beszélt ezekről a napokról.[8] Ő a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Főiskolán dolgozott, és Rózsa Elemér atyával együtt a főiskola egyik teherautójával. Betegeket, sérülteket szállítottak, P. Rózsa atya szükség esetén a betegek szentségével is ellátta a sebesülteket. A Nemzeti Múzeum közelében kapcsolódtak be a forradalomba, segítették a harcolókat. Itt hallották például, hogy a Ferenc körúton egy orosz tank felhajtott a járdára, de alatta egy nyilvános WC volt, és a tank alatt a járda az eltűnt a közmosdóban… Rózsa páter a Ráday utca környékén egy halott, 14-15 éves forma fiút oldozott fel, majd mivel ott heves lövöldözés tört ki, átmentek a budai oldalra, ahol a Széna téren vettek fel sebesültet. A Móricz Zsigmond körtéren egy hasonló kis csapattal találkoztak: Havas Géza, Glattfelder Gyula csanádi püspök titkára és egy ápolónővér segítette a sebesülteket.

A közvetlen harci események mellett a jezsuiták igyekeztek feltérképezni a provincia újjáépítésének lehetőségeit. Pár nappal később Eördögh András és András Imre elmentek a zugligeti Manrézába, amelyet a rendtől 1950-ben vettek el, és a határőrségnek adták, azután próbáltak volna érdeklődni, hogy visszakapják-e. Szintén ezekben a napokban nagy erőkkel láttak hozzá A Szív újrakiadásához. Ehhez a politikai engedélyt Eördögh András hozta el a Parlamentből, bár 40 ezer példányra kapott engedélyt, de csak tízezret tudtak kinyomtatni. De még ebből is sikerült Nyugatra is néhány példányt eljuttatni. Október 31-én Budapestre hozták Vácról a kiszabadult P. Csávossy Elemér korábbi provinciálist, P. Petruch Antalt és P. Kerkai Györgyöt. P. Csávossyt egy körtéri lakásban helyezték el, ami november 3-án belövést kapott, az idős atya épp a lakás másik végében tartózkodott, ahová a szentmiséhez ment vízért. Mivel a forradalom bukásával a rendi tanulmányok újjászervezésére nem volt esély, Pálos Antal javaslatára november közepén Eördögh András és András Imre is elhagyták az országot.[9]

Az ELTE-n matematika-fizika szakos, szintén jezsuita skolasztikus Boór János már az első napoktól kezdve részt vett a forradalmi eseményekben. A Központi Szemináriumban megalakult a Papi Forradalmi Tanács, amelynek a fentebb már említett Mócsy Imre jezsuita atya is tagja volt. Az ő indíttatásukra az egyetemisták összeállítottak egy jelentést Mindszenty József hercegprímás tájékoztatására az értelmiség törekvéseiről. Ennek főbb pontjai visszaköszöntek a bíboros-érsek november 3-i híres rádióbeszédében is. Ugyanezen a napon Boór János többedmagával, köztük például a későbbi jezsuita provinciálissal, az akkor kispap Nemesszeghy Ervinnel, a Papi Forradalmi Tanács utasítására egy kényes akció teljesítésére vállalkozott. Pasaréten elfoglalták az Állami Egyházügyi Hivatal épületét, amelyet a II. kerületi tanácstól az egyetemi egyházközség számára megszereztek és lefoglaltak. A Hivatal aktái között megtalálták a püspöki karról készült jelentéseket, de még a saját magukra vonatkozó feljegyzéseket is. Ezeknek egy kisebb részét a budai Várba, a prímási palotába szállították át.[10] Boór János szerepe nem maradt rejtve, a rendőrség a forradalom bukása után próbálta elkapni, de 1956 Karácsonyára már ő is Ausztriában volt.[11]

Ahogy Boór és Eördögh visszaemlékezéséből is látható, a forradalom bukása után számos fiatal jezsuita menekült át Ausztriába. Az osztrák provinciális, P. Anton Pinsker szoros összeköttetésben volt a magyar elöljárókkal és közös erőfeszítéssel igyekeztek helyet találni tanulmányaik folytatására a menekült magyar rendtagoknak. Ugyanakkor ez a levelezés nemcsak a hazájukat elhagyni kényszerülő jezsuitákról, hanem általában a Nyugat felé menekülő több százezer magyar áradatáról is megrázó képet fest. A szovjet bevonulás után egy héttel P. Pinsker tájékoztatása szerint még teljesen átmeneti volt az állapot Magyarországon. Az új magyar kormánynak semmi befolyása nem volt, a szovjetek is csak ott tudtak intézkedni, ahol katonáik jelen voltak. Ha egy településről kivonultak, ott a helyiek rögtön ismét saját kézbe vették sorsukat. Az orosz katonák egyelőre a civileket sem tartóztatták fel különösebben. A határ mentén még sok helyen magyar szabadságharcosok tartották állásaikat, akik szintén akadálytalanul engedték át a menekülő magyarokat.[12] Ennek ellenére az első napokban még egyáltalán nem érkeztek Ausztriába magyar jezsuiták, amit P. Varga Andor viceprovinciális is csodálkozva vett tudomásul, főleg azok esetében, akik épp csak kiszabadultak a diktatúra börtöneiből, és a forradalom bukásával ismét fogság várt rájuk.[13] Az osztrák provinciális végül menekülő egyetemistáktól tudta meg, hogy P. Tüll Alajos betegen kórházban feküdt, P. Csávossy hollétéről pedig nem tudtak, így azt gondolták, hogy rokonoknál lehet – mint fentebb láttuk, őt egy Móricz Zsigmond körtéri lakásban helyezték el a forradalom napjaiban, amíg az belövést nem kapott.[14]

A magyar jezsuiták érkezésének kezdeti elmaradása azért is volt aggodalomkeltő a már Nyugaton lévők számára, mert az osztrák provinciális tájékoztatása szerint az oroszok napról-napra jobban lezárták az osztrák-magyar határt. A civil lakosság óriási számban menekült, napok leforgása alatt ezrek és ezrek árasztották el Ausztriát, november 20-a körül már 60 ezer menekült tartózkodott a szomszédos országban. Az oroszok ráadásul ekkor már lőttek a menekülőkre, akik között a jezsuiták közül elsőként Cser-Palkovits István november 22-e körül ért át a határon. P. Pinsker kérte Varga Andort, hogy a jezsuita atya maradjon egyelőre Bécsbe, mert az óriási magyar menekülthullám lelki gondozásában csupán a bécsi Pázmáneumban tartózkodó 10-12 magyar papra számíthattak.[15]

Cser-Palkovits után pár nappal, november 25-én vasárnap ért Bécsbe az első nagyobb csoport magyar jezsuita, összesen heten. Tőlük és más menekülőktől is tudták, hogy hamarosan újabb fiatal rendtagok érkeznek majd az osztrák fővárosba. Az érkező magyar jezsuitáktól értesültek arról is, hogy a Sectio I. vezetői a rendtagok egyéni döntésére bízták, hogy a forradalom bukását követően maradnak-e az országban, vagy Nyugatra távoznak. P. Pinsker és az osztrák elöljárók igyekeztek felkészülni az újabb érkezőkre. Mivel Bécset teljesen ellepték a magyar menekültek és a jezsuita rendházban sem volt már szabad hely, így a fiatal, még tanuló magyar jezsuitákat továbbküldték St. Andräba és Pullachba, míg a már felszentelt rendtagokat igyekeztek Bécsben tartani, hogy a menekültek lelkipásztori ellátásában és a szervezésben segítségükre legyenek.[16] Az osztrák és magyar elöljárók körültekintően próbáltak együttműködni, hogy Bécsben elegendő magyar pap maradjon a menekültek segítésére, de közben a jezsuita rendház túlterheltsége is oldható legyen. Ráadásul közben máshonnan, pl. Svájcból is érkezett kérés a magyar jezsuitákhoz, hogy az odaérkező menekültek ellátásában segítsenek.[17] Természetesen az is szempont volt, hogy az egyetlen menekülési útvonalként szóba jöhető Ausztriára hárult a legnagyobb teher, december elején már napi négyezer menekült érkezett az osztrák oldalra. P. Pinsker osztrák provinciális karácsony előtt maga is átment Sopronba két alkalommal is, hogy saját szemével lássa a helyzetet. Ekkor Sopronban még átmeneti állapotok fogadták: orosz katonákat nem látott, a magyar katonák barátságosak voltak. A pályaudvaron a szovjet címer nélküli magyar zászló volt kihelyezve, és egy hatalmas németnyelvű táblát is látott, amelyen az osztrákoknak mondtak köszönetet segítségükért.[18]

Az év végével egyre inkább kezdett lezárulni az osztrák-magyar határ. A magyar rendőrség már mélységi ellenőrzéseket tartott, akik nem tudtak hihető indokot előadni, hogy miért utaznak a határ közelébe, azokat rövid időre őrizetbe vették, majd hazavitték. Így például két magyar skolasztikust Sárváron tartóztattak fel a rendőrök december legvégén.[19] Varga Andor kérte P. Pinskert, hogy próbáljon kapcsolatba lépni a Magyarországon maradt rendtagokkal, de a decemberi kísérlet nem volt sikeres. P. Pinsker aggodalma is egyre inkább nőtt, amint a magyar viceprovinciálisnak írta, igyekeznek kapcsolatba lépni Budapesttel, de nagyon körültekintően kell eljárniuk, nehogy az ott maradt rendtagokra nézve ez súlyosabb következményekkel járjon.[20] Az osztrák provinciális félelme csak tovább nőtt, amikor értesült P. Pálos Antal ismételt letartóztatásáról.[21] Ugyanis a határ hermetikus lezárásával és a levélcenzúra működésével egyidejűleg a Bécs és Budapest közötti kapcsolattartás is lényegében megszakadt. P. Pálos még a forradalom napjaiban, majd azt követően is levelet írt és egyéb dokumentumokat is küldött P. Pinskernek, de ezeket nem érkeztek meg Bécsbe. Pinsker attól félt, hogy épp ezeknek a rendőrséghez kerülése szolgáltatott okot P. Pálos ismételt letartóztatásához.[22]

Az utolsó, akinek a határon való sikeres átjutásáról Pinsker hírt adhatott, Marosfalvy László volt, aki február 15-én ért Bécsbe.[23] Ezt követően a határ már lényegében lezárult. Az osztrák provinciális március végén még a locsmándi (Lutzmannsburg) plébánoson keresztül próbált volna kapcsolatba lépni a magyarországi rendtagokkal, hogy a skolasztikusok szökését szervező Rozmán Jánosról hírekhez jusson. Azonban a plébános értesítette, hogy a határt már nagyon szigorúan őrzik, a korábbi kapcsolattartás teljességgel lehetetlen.[24]

Az 1950-es évek elejének egyházüldözésének terrorja alól az 1956-os forradalom néhány hétnyi megszabadulást, levegővételnyi időt hozott. A forradalomban egyes magyar jezsuiták aktívan, tevőlegesen vettek részt, és úgy tűnt, hogy talán lesz lehetőség a provincia életének zavartalan folytatására. Ezt a reményt mutatta és erősítette A Szív újság 1956-os ismételt megjelenése is. A forradalom és szabadságharc bukása azonban 1989-ig meghatározta a magyar jezsuita rendtartomány életét is. Az 1949-ben létrejövő két részre szakadás a rendszerváltozásig állandósult, a Magyarországon maradt Sectio I. tagjainak 1956 után újabb, hosszú ideig tartó üldöztetéssel kellett szembenézniük. Az utolsó magyar jezsuita 1972-ben szabadult a kommunista diktatúra börtönéből.

A külföldön élő magyar jezsuitákat összetartó Sectio II. tagjai igyekeztek a magyar rendtartomány örökségét az emigrációban is folytatni. Az 1956-ban külföldre menekülő magyar jezsuiták meghatározó alakjai lettek nemcsak az emigrációnak, hanem majd az 1990-ben újjászerveződő magyar rendtartománynak is. A Sectio II. emellett hatalmas erőfeszítéseket tett a világban szétszórtan élő emigráns magyar közösség pasztorálásáért is. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának alkalmából ezért a Jezsuita Levéltár digitalizálta és online hozzáférhetővé tette a http://eleveltar.jezsuita.hu/ oldalon a Sectio II. Tartományfőnöki Levéltárának 1948–1957 közötti iratanyagát, amely nemcsak a magyar jezsuita rendtörténet, de az emigráns magyar katolikus egyház történetének is egyedülálló forrásanyaga.

Mihalik Béla Vilmos    
a Jezsuita Levéltár és Könyvtár igazgatója

 

[1] Mihalik Béla Vilmos: Az Arlberg-expressz hálókocsija. A magyar jezsuiták külföldre szökése (1948–1956), Újkor.hu – A velünk élő történelem (http://ujkor.hu/horizont/arlberg_expressz; utolsó letöltés: 2016. október 26.)

[2] Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltára, I.5.a, A Sectio II. Tartományfőnöki Levéltára, A Magyar Jezsuita Provincia Története, Fejér József iratai, Beszámoló a Jézustársasága államilag feloszlatott Magyar Provinciájának helyzetéről. A beszámoló valamikor 1955 őszén készült. A Nyugatra menekült Fejér József iratai között fennmaradt iraton szereplő feljegyzés szerint a dokumentum összeállítója P. R. volt, amely mögött a Sectio I. viceprovinciálisát Páter Reisz Elemért sejthetjük. Az iraton szereplő további kéziratos feljegyzés szerint a példányt P. Ladányi László küldte el P. Lischerong Gáspárnak, aki a Kínából Tajvanra menekült magyar jezsuita misszionáriusok elöljárója volt.

[3] Miklósházy Attila SJ: Magyar jezsuiták a nagyvilágban. A magyar jezsuita rendtartomány külföldi részlegének (Sectio II) vázlatos története, 1949 – 1989 – (2009). (Anima Una Könyvek, 16.) Torontó-Budapest, 2009. 43.

[4] Miklósházy A.: i. m. 42–43.

[5] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 38. Bécs, 1956. október 31. Anton Pinsker Varga Andornak. Ugyanezen a napon Pinsker egy külön gratuláló táviratot is küldött Vargának, hangsúlyozva a magyar nép hősies és bátor küzdelmét, vö.: uo., nr. 37.

[6] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 40. [Fordham], 1956. november 9. Varga Andor Anton Pinskernek: „Leider war unsere Freude über den Sieg zu früh. Die Lage sheint [sic!] jetzt hoffnungslos und die UNO und Amerika willen nicht mehr tun, als protestieren.”

[7] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 41. Bécs, 1956. november 12. Anton Pinsker Varga Andornak: „In der Nacht des 30. Okt., hatte alles so herrlich ausgesehen und nun hat sich die furchtbare Tragödie so unerwartet abgespielt. Wir haben das alles mit tiefster Ergriffenheit miterlebt. Hoffen und beten wir, dass es doch noch zu einem guten Ende kommt.”

[8] Magyar jezsuiták vallomásai IV. Szerk.: Szabó Ferenc SJ. (Anima Una Könyvek, 15.) 105–116.

[9] Pinsker osztrák provinciális tájékoztatása szerint Eördögh és András december elején már St. Andräban volt: JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 48. Bécs, 1956. december 3.

[10] Beszélgetés Boór Jánossal, in Vigilia 1992/8. 611–612.

[11] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 52. Bécs, 1956. december 11. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[12] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 41. Bécs, november 11. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[13] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 42. New York, 1956. november 17. Varga Andor Anton Pinskernek.

[14] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 44. Bécs, 1956. november 23. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[15] Uo.

[16] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 45. Bécs, 1956. november 26. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[17] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 48. Bécs, 1956. december 3. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[18] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 57. Bécs, 1956. december 24. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[19] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 62. Bécs, 1956. január 7. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[20] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 61. Bécs, 1957. január 2. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[21] Pálost 1957. január 9-én tartóztatták le ismét, és csak 1963-ban szabadult ismét, vö.: Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története 1945–1965. Budapest, 2011. 114–115.

[22] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 69. Bécs, 1957. február 4. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[23] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 73. Freinberg, 1957. február 23. Anton Pinsker Varga Andorhoz.

[24] JTMRL, I.5.a., Sectio II. Tartományfőnökség Levéltára, Ausztria, nr. 83. Bécs, 1957. április 1. Anton Pinsker Varga Andorhoz. Ekkor Rozmán már őrizetben volt, épp a szökést előkészítő tevékenysége miatt: Bánkuti G.: i. m. 173.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. október 23.