Margitok időtlen köszöntése – Vértesaljai László elmélkedései egy sírfeliratról

 

Drága…., akarom köszönteni, de elakadok, amikor meglátom a lánykát, mire ő mosolyogva hozzáteszi: …gyöngy. Így igaz, Drágagyöngy ő, ahogy a nevét betűzöm a sírfeliratán,  Centumcellae-ben. Mennyei születésnapi felirata szerint nagyjából, „plusz-mínusz” tizenöt éves volt, amikor „Ura békéjében elszenderedett”. Ezt őrzik a márványba karcolt rusztikus latin betűk. Nagyjából – plusz-mínusz pár év – 260 tájt járunk, a Trajánusz császár emelte tirrén tengerparti portusban, azaz kikötővárosban, mely az adriai Classis és a Neapolis fölötti Misenum mellett az Impérium harmadik legnagyobb kikötője volt.

„A pápa mellett szolgáltam, mint most te…” – szól megint mosolyogva, és rögtön tudom, hogy arra a Corneliusra gondol, akit Gallus császár 252-ben száműzött Rómából és ide, Centumcellaebe küldte. „Irgalmas szívű episzkopusz volt – kezd mesélni –, hiszen visszafogadta a szentegyházba azokat a hittagadó bukottakat, akik a nagy üldöztetés során megtagadták a hitüket. Igaz, kemény penitenciát rótt rájuk, és várakozniuk is kellett. Engem is ő csiszolt – mondja megint mosolyogva –, és persze a nevével játszik: drágagyöngy. A víz a legkeményebb követ is megtöri, mint Cornelius elődjét” – és mondatlanul is Petrusra gondol, az Urbs elő episzkopuszára.

„Tudod – kérdem tőle –, milyen drága lett a te neved a későbbiekben?” Mosolyogva bólint és mesélni kezd, annak a nagy közösségnek a nevében, melyet a Comunio Sanctorumnak tart a szentegyház: „Először is az antióchiai Margarétára (Margit) gondolok, akinek apja a piszídai Antichiában pogány pap volt, de a kislánykát keresztény dajkája nevelte, és később hiába is próbálták hitétől eltéríteni, ő mindvégig kitartott, egészen a vértanúságig. Aztán ismerem „ittenről” a ti Margitotokat, a Nyulak-szigeti Margaritát” – és látom, biztosan kiismeri magát a szentek között. Alaquocue Mária-Margit nevét is ismeri – ebből pedig kitetszik, hogy a mi Centumcellae-i Margaritánk egészen up to date, napjainkig menően tájékozott.  Igaz, abban az Országban egy nap annyi, mint ezer esztendő…!

Még a gondolatomat is kitalálja, mert magától kezd szólni röviden tengerparti portusza további történetéről: „Erőssé tette a hitünket a római püspök jelenléte, hiszen összes papjával ide száműzték. Ötven évvel később már a városkánk harmada keresztény, s a mi helyi püspökünk – de ezt már latinul mondja – „Epictetus episcopus a Centumcellis” ott van a 314-es arlesi zsinat aláírói között. Viszontagságos idők jöttek, egymással küzdő ravennai bizánciak és ariánus hitű longobárdok, míg végül 740-ben III. Gergely pápa megerősítette a kikötő városfalait”.

Ekkor fölfénylik a szeme és lelkesen meséli: „Tudod, mi összetartozunk!” Látja a zavaromat, ezért folytatja: „A 800-as évek első fele csupa tragédia. Szaracén hajósok többször feldúlták a városunkat (még pontos számokat is említ 813 és 828), míg végül véglegesen bevették a kikötőt, amire az egész város elmenekült az Urbs-ba, a pápához. IV. Leó pontosan tudta, hogy Cornelius nevű elődjét mi, centumcelliek egykor befogadtuk, ezért 854-ben megépítette hát a véd-várfallal körülvett Leopolist, Leóvárost, és a mieinket odatelepítette, ahol most te is laksz. A helybéliek ennek nyomán, éppen a mi Centumcellae városunk nevéről, igaz, leegyszerűsítve azt, átkeresztelték Cencelle-nek, és a név búvópatakként máig él a nagyon öregek emlékezetében”.

Nem sürgetem, mert magától is mondja: „A szaracén uralom nem sokáig tartott, mert plusz-mínusz három-négy nemzedék múlva eleink visszatértek a régi városukba. Pontosan így hívták maguk között az ősi Centumcellae-t: Civitas Vetula, Öregváros, ami aztán a toszkán vulgáris latinban Civita veccla, majd Civitavecchia lett…., máig”.

Folytatná még, a Drágagyöngy, de nekem mennem kell vissza az én Cencellémbe. „Hát hová is kerültem én a mai vasárnap délután?” – kérdem magamtól hazafelé utazva a szakadó esőben. „Hazakerültél…!” – hallom ide Margarita hangját: „Ahogy mi Rómában otthon vagyunk, úgy ti, rómaiak – és pontosításként hozzáteszi – római katolikusok nálunk szintúgy otthon vagytok”. Esik az eső, homályosan látok…

A sírfelirat:

†Hc re†

quiescit

Marga

rita in p

ace que

bixit pl

mn an XV

A sírfelirat kipótolva a hiányzó betűkkel:

H(i)c re

quiescit

Marga

rita in p

ace qu(a)e

bixit pl(us)

m(i)n(us) an(nis) XV

Összeolvasva és kijavítva a b-v (bixit-vixit vagyis „élt”) görögös átírást:

Hic requiescit Margarita in pace quae vixit plus minus annis XV

Magyarul:

Itt nyugszik Margarita békében, aki nagyjából 15 évet élt

Vértesaljai László

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. február 03.