Összefér a zen a kereszténységgel?

Meditáció és/vagy elmélkedés: sokak számára provokatív témában hirdetett a Párbeszéd Háza augusztus 23-ra kerekasztal-beszélgetést, melyet csendmeditáció előz meg Niklaus Brantschen svájci jezsuita szerzetessel és zen-mesterrel. Szőnyi Szilárd kérdezte az est házigazdáját, Sajgó Szabolcs jezsuitát.

– A katolikus egyház nem vet el semmi olyan értéket a nagy világvallások gyakorlatából, melyet maga is szentnek és igaznak tart, ezért bátorítja híveit, hogy merítsenek más hagyományok imamódozataiból – olvassuk a Hittani Kongregáció 1989-es állásfoglalásában a keresztény meditációról. Amikor azonban a zen és a keresztény elmélkedés kapcsolata kerül szóba, sokan megkérdik: nem ördögtől való-e egy lapon emlegetni őket? Mi a hiteles katolikus tanítás a zennel kapcsolatban? Mit jelent egy buddhistának Krisztus elfogadása? Egy Jézus-tanítvány számára lehet-e segítség a zen útján Isten csendjébe merülni? Van-e helye a mai világban a kétezer éves, gazdag keleti és nyugati keresztény meditatív/szemlélődő hagyománynak?

– Ezen a téren nagy a káosz, sokféle megközelítés jut el a nyilvánossághoz, anélkül, hogy a hozzászólók tudnák, pontosan miről van szó. Azért szerveztük az eseményt, hogy az érdeklődők megismerhessék a hiteles egyházi álláspontot, többek közt Görföl Tibor római katolikus teológus, Baán István bizánci rítusú katolikus pap és Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát jóvoltából. Mivel a csendmeditáció egyre népszerűbb elmélyülési, illetve imaforma, be szeretnénk majd mutatni, hogyan illeszkedik ez a gyakorlat a kétezer éves keresztény hagyományba.

– A hívők úgy nyúljanak más forráshoz, hogy az ima keresztény értelemben vett felfogása ne sérüljön – figyelmeztet a fenti dokumentum, s megemlíti a buddhizmust, melynek meditációs módszereit sokan veszélyes, szinkretista módon vegyítik a katolikus elmélkedéssel. Meg lehet határozni, hol a határ?

– Attól függ, hogy pontosan mit értünk keresztény elmélkedésen és zen meditáción, hiszen sokféle, nem mindig megbízható értelmezés él a köztudatban. Az biztos, hogy a kettő hatott és hat egymásra, és ez lehet kölcsönösen gyarapító is, persze másként érvényesülve keresztények és nem keresztények esetében. Jézusban Isten maradandóan beletestesült a téridő világba. A föltámadásban Krisztus nem kilép belőle, hanem elkezdődik benne a téridő átalakulása. Ez a tény nyomot hagyott és hagy a buddhizmuson is. Szép példa erre a bhutáni királyi család egyik sarja, aki jezsuita iskolában tanult, majd – a családjától és az ország buddhista vezetőitől ha nehezen is, de végül megkapott engedéllyel – előbb megkeresztelkedett, majd jezsuita, sőt a dardzsilingi provinciánk vezetője lett. Amikor néhány éve találkoztam vele, részletesen elmondta: ahhoz, hogy kereszténnyé váljon, nem a buddhizmust kellett tagadnia, hanem Krisztust kellett magához ölelnie. Krisztus aztán átrendezte addigi értékeit, hangsúlyait. A kereszténység történetében is azt látjuk, hogy az egyház a világ valódi értékeinek megkeresztelésével gazdagította saját hagyományait.

– A közkeletű felfogás szerint a kereszténység személyes istenképével a buddhizmus elvont istensége, illetve valamiféle üresség áll szemben. Ez nem választja szét élesen a két vallás meditációs gyakorlatát?

– Nem itt húzódik az igazi határ. A személyes istenkép önmagában nem biztosíték arra, hogy egy imaforma beleilleszkedik a katolikus hagyományba, hiszen sokféle személyes istenkép van. Istent mi Krisztuson keresztül ismerjük és valljuk, ettől vagyunk keresztények. Aztán ez a hiteles istenismeretünk is csak töredékes. A személyről szóló felfogás is sok kérdést vet föl: az isteni személy különbözik az emberi személytől, akkor is, ha mindkettőt indokoltan ugyanazzal a szóval nevezzük. Továbbá a zen folyamatosan változik, hat rá a párbeszéd a keresztényekkel, más kultúrákkal. Jó értelemben izgalmas és Isten áldásával teli lehet a találkozás a különféle vallások között, ha a találkozás a keresztények részéről krisztusi módon történik. Isten mindenkiben és mindenben jelen van valamilyen módon, tőle elzárkózni nem krisztusi magatartás. A szeretetlen lelkület zár el Istennek másokban lakozó gazdagságától.

– Lehet valaki egyszerre katolikus és zen-mester?

– Vannak rá példák. Az 1990-ben elhunyt H. M. Enomiya-Lassalle német jezsuita például Japánban és Európában évtizedeken át misszionáriusként és zen-mesterként tevékenykedett, sőt buddhista kolostorban élt. Tette mindezt annak a pápai buzdításnak a szellemében, hogy a jezsuiták menjenek a perifériára, és keressék a közös pontokat más vallásokkal, kultúrákkal. Mostani alkalmunkon a róla elnevezett svájci lelkiségi központ vezetője, Niklaus Brantschen jezsuita zen-mester fog csendmeditációt tartani.

Niklaus Brantschen SJ

– Minden nyitottságuk ellenére még a jószándékú érdeklődők közül sem mindenki érti, hogyan lehet a két hagyományt összeegyeztetni. Mi lehet a recept?

– Az életben annyi mindent nehéz összeegyeztetni, minden hívő és nem hívő rengeteg ellentmondást hordoz magában. Nem a bűnre és a zavarodottságainkra gondolok csak. Mit tudunk kezdeni azzal, hogy Isten egy és mégis három, vagy hogy Krisztus egyszerre Isten és ember? A kérdés ettől még jogos, ahogy Lasalle is megvallotta: nem tudta minden tekintetben összehangolni kereszténységét a zennel; de nem is biztos, hogy ez kötelező feladat. A másik oldalról viszont Brantschen arról tett tanúságot, hogy amikor hitbeli kételyei támadtak, majd megismerkedett a zennel, váratlan ajándékként mélyebben megismerte és megszerette Krisztust.  Nagy tanulság ez: mivel kisebb-nagyobb hibáink vagy más okok miatt látható egyházunk nem mindenki számára tud otthont nyújtani, sokan kerülő úton, egy másik hagyomány fényében ismerik fel esetleg a maguk teljességében a katolikus értékeket.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. augusztus 16.