Megejtő példa az evangéliumi szegénységre egy olasz kisváros peremén

Azt hiszem, úgy nagyjából tudtam, mi az, és azt is, mi az én feladatom benne, magam számára és másoknak. Most zavarban vagyok, mert profi szakemberek annyit beszélnek ma a szakszerű szegénységről, hogy én idétlen hályogkovács módjára szinte ellehetetlenülök…

….mígnem a napokban a calabriai Cosenzában, a város tehéntrágyás peremén meglátogattam egy jezsuita közösséget. Vagyis ketten vannak, egy hetvenes atya és egy ötvenes testvér. A ’70 évek végén az atya megvett egy szétdűlő parasztházat, rendbe hozta a pici tehénistálló szénapadlását és kápolnává alakította, a nagyobb kocsiszínt egyszerű vendégházzá pofozta. Pino atya szótárában nem használatos a povertà (szegénység) kifejezés. Hiszen ők maguk testesítik meg, derűsen, huncut mosollyal.

Nincs szociális programjuk. Kenyeret sem osztanak semmiféle sarkon. Az emberek Cosenzából és a távolabbi Calabriából mégis kijárnak hozzájuk. Leülnek a konyhában egy öreg lócára, megesznek egy-egy szelet házikenyeret Pino atyával és Alessandro testvérrel, akik feltétként rá saját készítésű fügelekvárjukat kenik. Műanyag flakonos ásványvizük sincs. Nagy csuporból adnak mégis inni… Aztán a fagerendás, szalmaillatú kápolnában a páter elkezdi nekik felolvasni a Máté-evangéliumot.

Mert ezért jönnek ki az emberek. Nem is csak a szegények, vagyis hát mindenki szegény, mert az Úr eledelére éhesek mindahányan.  

Honlapjuk nincs, s nincs a házban számítógép sem. Hogyan tudnak rólatok? – kérdem őket. Értik, persze, a kérdésemet, de csendben várnak. „Az az Isten dolga!” – mondja később a páter. Talán beszélnek róluk, s szájról szájra adják a hírt, mint Jézus korában…

Én is így hallottam felőlük. Valaki mesélt róluk, én pedig elmentem. A calabriai Cosenza tehéntrágyás peremére.

Most azt hiszem, megint tudok valamit. 

Frissítve: 2019. szeptember 02.