A magyar jezsuita, aki beszél kínaiul – interjú András Attila SJ-vel tajvani élményeiről

András Attila SJ, a magyar jezsuita rendtartomány ökonómusa, azaz gazdasági felelőse 2001 és 2003 között Tajvanon tanult, a Fuzsen Katolikus Egyetem nyelvi központjában. Bár missziós elképzelései nem úgy és ott valósultak meg, ahogy és ahol tervezte, végül folytatni tudta a nagy elődök munkáját, hiszen kiemelkedő szerepe volt abban, hogy az elmúlt tíz évben számos magyar és kínai középiskolás fiatal ismerhette meg egymás kultúráját. Szilágyi Diána interjúja a M.I.N.D. 2022. őszi számából.

– Mi késztetett arra, hogy filozófiai tanulmányaid befejeztével Tajvanra indulj misszióba?

– Erdélyből többen azért léptünk be a jezsuita rendbe, mert megismertük a Japánból hazatért Nemes Ödönt, és rajta keresztül a Jézus Társasága missziós tevékenységét. Később, a noviciátus alatt több missziós atyával is találkoztam, és őket hallgatva mindig azt éreztem: ez nem hétköznapi dolog, ekkora nehézségeket nem vállalnak pusztán kalandvágyból az emberek. Elkezdett érdekelni az az istenkapcsolat, ami ennek a mozgatórugója. Erre a bennem ébredező kíváncsiságra rezonált az akkori generálisunk, Peter Hans Kolvenbach atyának a Társasághoz írt levele, amiben arra biztatott bennünket, hogy aki hívást érez, foglalkoztatja a misszió gondolata, annak itt a lehetőség, mert „China is the priority of priorities”. Ez újabb lökést adott, ekkor jelentkeztem a missziós munkára. Az első két évben kínai nyelvet kellett tanulnunk, amire Tajpejben volt lehetőség, mert ugyan a kétezres évektől már érezhető volt egyfajta nyitás Tajvan és Kína között, a szárazföldi Kínába akkor még nem mehettünk be. Így kerültem Tajvanra.

 – Jártál a szigeten másfelé is?

– Elsősorban azokat a területeket kerestem fel, ahol egykor magyar jezsuiták működtek. Ellátogattam Hszincsuba is, ahol találkozhattam a már nagyon idős Jaschkó Istvánnal. Jaschkó atya zseniális dolgot hozott létre abban a távoli országban, talán ezért is volt annyira lenyűgöző számomra a végtelen szerénysége. Amikor a misszionáriusoknak el kellett menniük a szárazföldi Kínából, roppant nehéz helyzetbe került mindenki. Aki tehette, hazament a saját rendtartományába. Aki nem, az reménykedett, hogy valamikor visszatérhet Kínába, és folytathatja a munkáját. Azt hiszem, Jaschkó atya azok közé tartozott, akik úgy fogták fel, hogy a szárazföldön most nem lehet tovább dolgozni, de szükség, nehézség Tajvan szigetén is van, hát akkor itt kell tevékenykedni, mégpedig azt, amire lehetőség nyílik. A magyarok józan paraszti ésszel gondolkodtak, nem várakoztak, hanem felismerték, mi a teendő, és munkához láttak.

Fotó: Pásztor Péter

– Jaschkó Istvánról nagyon szépen emlékeznek meg az általa alapított intézmények honlapjain.

– István atya munkásságának jelentőségét úgy lehet igazán megérteni, ha felidézzük, hogy Tajvanon az ötvenes években még nem volt kiépített szociális ellátórendszer. Akkoriban a fogyatékossággal élő kisgyermekeket a családjuk szó szerint úgy kezelte, mintha kiskutyák lennének, kitették az utcára és a sorsukra hagyták őket. Ezek a kitaszított gyerekek annyira megérintették őt, hogy lakhatást és emberhez méltó körülményeket akart biztosítani nekik. Európai és kanadai mintára olyan rendszert épített ki, amit később az állam is átvett. Amit Jaschkó atya létrehozott, az maga a tettekre váltott kereszténység. Addig hiányzott az ottani mentalitásból az a gondolat, hogy bármilyennek született is valaki, azért nem kell kilökni a társadalom perifériájára. Ma több mint huszonöt ilyen intézmény működik Tajvanon, és gyönyörű látni, ahogy harminc-negyven év alatt a társadalom hozzáállása megváltozott. Lehet, hogy az emberek nagy része ettől nem lett kereszténnyé, de valami finomodott bennük. Az emberi kapcsolataik biztosan fejlődtek, és ezen keresztül minden bizonnyal a transzcendenshez való viszonyuk is formálódott.

– Volt lehetőséged Maron József atyával is beszélgetni?

– Igen. Ő is Jaschkó atyához hasonlóan gondolkodó, tettre kész misszionárius volt, bár más adottságokkal, tanulmányi háttérrel. Miután Pekingben befejezte a matematika szakot, Tajvanra kerülve középiskolában kezdett tanítani. Sokféle hangszeren is játszott – trombitált, dobolt –; amikor meglátogattam, kürtök és furulyák is voltak nála, és ezeket mind megmutatta. Amíg nem volt professzionális zenetanár az iskolában, addig ő szervezett, vezetett egy kis zenekart a gyerekeknek. Emellett volt egy kis nyomdája, mindenféle eszköze, volt például kötő- és vágógépe is – szép, régi darabok. Az összes munkafolyamatot egyedül csinálta. Szigetszerte az általa készített füzetecskéket és énekeskönyveket használták a szentmiséken minden keresztény templomban. Amikor találkoztunk, már bőven túl volt a nyolcvan esztendőn, de az az energia, ami benne volt, és az a lelkesedés… öröm volt ránézni! Örökmozgó volt, nem csak fizikailag, szellemileg is. A hosszú távollétben magyarul sem felejtett el. Kereste ugyan a szavakat, beletelt néhány órába, mire folyékonyan tudott magyarul beszélni, de amikor népdalokat énekeltünk, a szövegük azonnal az eszébe jutott. Maron és Jaschkó atya is egyfajta archaikus, háború előtti magyar nyelvet beszéltek, régi ízekkel, amit ma már nem lehet újságban olvasni, vagy hallani, ha bekapcsolod a televíziót. Érdekes volt, hogy milyen örömmel tudtak mesélni a múltról. Missziós munkájuk alatt nagyon megszerették a kínaiakat. Azzal együtt, hogy látták a gyengeségeiket, tisztelték őket, mert szorgos, dolgos nép a kínai. Minden rájuk szánt idő és energia megtérült, mert roppant kreatív és tenni vágyó emberek.

– Te megfogalmaztad már magadnak, mit tanultál ebben a miénktől látszólag nagyon eltérő kultúrában?

– A kínai kultúrával való ismerkedés és a kínai nyelv tanulása alázatra tanított. Ezt megerősítette Zsoldos Imre verbita atya is, akivel sokszor találkoztam az egyetemen, illetve Maron és Jaschkó atya is. Nagyon más világgal álltam szemben, egy több ezer éves, tiszteletre méltó kultúrával, amelynek óriási értékei vannak, például a természethez való viszonyulás, az erős családközpontúság, a rokoni szálak összefogása, az ősök tisztelete, a harmóniára törekvés… és hát a nyelv. A kínai nyelv tanulása során sosem érzed magad annyira biztonságban, hogy azt mondd, most már tudod. A magyar ábécé negyvennégy betűjét összerakva mindent el tudsz olvasni, még akkor is, ha nem pontosan érted. A kínai nem ilyen. Ötvenezer írásjegy ismert, amiből egy egyetemi tanár, ha nagyon művelt, valamivel több mint tízezret használ. Ahhoz, hogy valaki képes legyen folyamatosan elmélyült szellemi munkát végezni az egyetemen, az idejének harmada azzal telik, hogy tanulja a kínai karaktereket. Most nem csak a külföldiekről beszélek, a kínaiakra ez ugyanúgy érvényes. Nagy alázattal kell az embernek megközelítenie ezt a nyelvet, másképp nem lehet. Ha bibliai képet akarnék hozni, akkor Mózes és az égő csipkebokor jut eszembe. Húzd le a sarudat, úgy gyere közelebb, de ha távol maradsz, az is rendben van… Ebben a küzdelemben erőt adott, amikor hallottam, hogy még Zsoldos Imre is, aki pedig több európai nyelvet beszélt, verseket írt, azt mondta, hogy „a kínai nyelvet nem lehet megtanulni annyira, hogy biztonságban érezzem magam!” Ez felszabadított!

– Milyen szintre jutottál a nyelvvel két év alatt?

A szélrózsa minden irányából érkeztek Tajvanra jezsuiták, hogy kínai misszionáriusnak tanuljanak

– A felsőfok első szintjéig jutottam el a háromból, amivel már el lehetett volna kezdeni a teológiai tanulmányokat. A nyelvi központban több mint kétszázan voltunk, és csak én meg egy korábbi magyar rendtársam, Rotaru Ferencértük el ezt a szintet. Erre büszke vagyok, de mi nagyon keményen tanultunk, mert az volt a célunk, hogy misszióba állunk. Az eltökéltség mellett az is segített, hogy nekünk, magyaroknak könnyebb kínait tanulni, mint a franciáknak vagy a spanyoloknak, hisz minden hangzó, ami van a magyarban, az létezik a kínaiban is. Nekünk könnyebb ráérezni az í, ú ő, ü, a ty, sz, cs hangzókra, mert beleszülettünk, és ez nagy előny. A tónusok viszont nekünk is trükkösek voltak, mert a kínaiban, ha máshova helyezzük a hangsúlyt, ugyanaz a szó már mást jelent, és ebből származhatnak bonyodalmak. Egyszer Európából nővérek látogattak meg minket, és rám jutott a feladat, hogy bemutassam őket. A shou-nyű azt jelenti, nővérek, a shvuéj-nyo pedig a bivaly. Sikerült összetéveszteni, és azt mondani, hogy itt vannak az európai bivalyok Németországból. Láttam, hogy mosolyognak körülöttem. Amikor leültem, mondták, hogy tudják, mit akartam mondani, noha a bivalyokat mutattam be. A nővérek szerencsére nem értették.

 – A szárazföldi misszió helyszínén, Támingban is jártál?

Andás Attilát a több ezer éves kínai kultúra alázatra tanította

– Oda kalandos úton jutottam el, és akkor ismét megtapasztalhattam, hogy az a fekete-fehér elképzelés, amit mi Európában a kínai „földfeletti” és „földalatti” egyházról gondolunk, mennyire nem állja meg a helyét. Sok segítséget kaptam az úton, mindkét részről, és úgy tapasztaltam, egymást is inkább támogatják, függetlenül a politikai rendszertől. A keresztények megosztottságának egyedüli haszonélvezője a politika. Megnéztem a támingi templomot – mely a Mária utcai Jézus Szíve-templomunkra hasonlít némiképp –, körbevezettek az egykori magyar jezsuita misszió helyszínein, és nagyon szívélyesen fogadtak a kalocsai nővérek is, akik persze már mind kínaiak. Támingban ma már nem élnek európaiak, de ha egy mégis az utcákon sétál, az emberek mosolyognak, roppant kedvesek. Ha pedig azt tapasztalják, hogy még kínaiul is megszólal, nem pedig elvárja tőlük, hogy ők beszéljenek angolul – egyébként szégyellik magukat, hogy ők nem tudnak –, akkor mindenüket odaadják. A hála egyik ilyen megnyilvánulása, hogy amikor bemész egy kis fogadóba, kérsz valamit, ami épp nincs, a vendéglátós átszalad az út túlsó felére, megveszi, és eléd teszi.

– Az ízületeid nem bírták a trópusi klímát, így hazajöttél, de a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnázium tanáraként útnak indítottál egy programot, ami lassan tíz éve működik. Mi motivált, amikor belefogtál?

– Akkor már öt éve létezett Budapesten a Konfuciusz Intézet, ami a kínai kultúrát és nyelvet szerette volna megismertetni a középiskolás gyerekekkel. Fölkerestem az akkori igazgatót, Hamar Imrét, aki most az ELTE rektorhelyettese, mert látszott, hogy az iskolánkban van húsz-harminc gyerek, akit ez érdekel. A jezsuita rend gondolkodásában benne van a nemzetköziség, és bennem is élt a vágy, hogy az európai kultúrán túlra is tágítsam a diákok gondolkodását, látásmódját. Amikor eljutok a gyerekekkel Kínába, mindig elmondom nekik, hogy sok mindent lehet olvasni erről az országról az újságokban, sok minden valószínűleg úgy is van, de sok minden nem. Nekünk itt most lehetőségünk van arra, hogy az Isten kínai arcából meglássunk valamit. És az Isten kínai arca is olyan, mint bármelyik más emberi arc: van, amikor mosolyog, máskor nagyon komoly, vagy épp sír. A szenvedők könnyeit pedig le kell törölni, függetlenül attól, hogy hol élnek. Fontos, hogy keresztényként mi így tudjunk hozzáállni egy másik kultúrához. Azt is tapasztaltam, hogy azzal, hogy a gyerekek kitekintést nyernek egy másfajta kultúra felé, a saját identitásukban is megerősödve jönnek haza. Ilyenkor elkezdenek a saját gyökereikre is másképp tekinteni, sok kérdés és témalehetőség fölvetődik, ami az utazás után is tovább gazdagítja őket.


További cikkek a kínai magyar jezsuita misszióról a M.I.N.D. 2022. őszi számában:

Frissítve: 2022. szeptember 13.