Miért épp Kádár János villáját kapta meg a dobogókői Manréza? Interjú Sajgó Szabolcs SJ-vel

Sajgó Szabolcs SJ a hetvenes években egyházmegyés papként kezdte Magyarországon, majd – akkori szóval – disszidált. Először Belgiumba ment, onnan pedig jezsuitának Kanadába. A rendszerváltás ismét itthon, az épp harminc éve újjáalakuló rendtartomány ügyes-bajos dolgainak intézése közepette találta. Interjú nagy idők nagy tanújával.

Majdnem egy évet töltöttél Belgiumban, mielőtt 1982-ben beálltál jezsuitának. Hogyan indult ottani életed, és mit csináltál ez idő alatt?

A megérkezéskor menekültstátuszért folyamodtam. Az eljárás során elég volt arról a hátrányos megkülönböztetésről beszélni, amit akkoriban sok hívő átélt Magyarországon; fölkínáltak egy rövidített utat, de nem akar-tam könnyítést azért, mert pap vagyok. Át akartam élni azt, amin mindenki más átmegy. Gyakran eszembe jutnak akkori tapasztalataim, különösen a Jezsuita Menekültszolgálat rendi felelőseként. A leuveni katolikus egyetem Muzslay István SJ vezette kollégiumában laktam, vallásfilozófia órákra jártam, szabadidőmet pedig a trappistáknál töltöttem, hogy megismerjem őket. Amikor aztán letelt az élethivatásomról szóló döntés előtti fél év várako-zási idő, amit még Magyarországon szabtam magamnak, elmentem tíz napra a luxemburgi bencés monostorba imádkozni. Mit ad Isten, ott találtam Jálics Ferenc jezsuita atyát egy csoport fiatallal. Átbeszéltem vele a hivatásomat, és máig tartó barátság kezdődött köztünk.

Az ő személyén kívül mi fogott még meg a rendben?

Kamaszként ateista lettem. Tizenhét évesen aztán volt egy mély belső tapasztalatom, amitől megváltozott az életem. Arra gondoltam, ha olyan a világ, amilyennek megtapasztaltam, akkor erről beszélnem kell másoknak.

Már a szemináriumi évek alatt foglalkoztatott a szerzetesség és a misszió. Magyarországon akkor csak kifejezett tanítórendek létezhettek, de az az élet nem vonzott. Szent Ignác élete viszont megfogott. Az ignáci lelkiség rugalmassága, hogy mindenkinek a saját értékeit kell megtalálni és abban növekedni, szolgálni – ezt a magaménak éreztem.

A jezsuita létet Kanadában kezdted, ugyanis ott volt az 1950-ben kettészakadt magyar rendtartomány külföldi, Sectio II.-ként ismert részének noviciátusa. Milyen volt az a világ?

Az emigráció talán már akkor is legnagyobb plébániáján, Torontóban 4-5 magyar jezsuita működött. Kanadában létezett még másik hat, magyar jezsuiták által vezetett egyházközség, így erős támogatottságunk volt a hívek körében. A Nemesszeghy Ervin SJ vezetésével működő noviciátusban többen voltak a Délvidékről, az anyaországból, egyvalaki pedig már az emigrációban született, Clevelandben. Én 1982. július 31-én érkeztem Brüsszelből Torontóba, pár órával a Japánból érkező Nemeshegyi Péter SJ atya előtt, akinek valamiért órákig kellett várakoznia éjjel a reptéren. Amikor rátaláltunk, egy padon üldögélt csukott szemmel, mosolyogva. Kérdeztem, nem bosszantotta-e a helyzet. „Dehogy! Kaptam időt imádkozni!” Ez egész szerzetesi próbaidőmre megadta az alapot.

Mi volt az első feladatod jezsuitaként, és mi 1990 után, az idehaza újjáalakuló rendben?

A Szív újság és egyéb rendi kiadványok felelőse lettem, lelkigyakorlatokat vezettem, 1990-ben pedig A Szív hazatelepítése miatt tértem vissza.

Miután disszidáltál, mikor látogattál haza először?

1988 augusztusában, s akkor még a lakiteleki ellenzéki találkozóra menet a régi dolgok jöttek szembe: sűrűn igazoltató rendőrök, félelem, bizonytalanság. 

Az emigrált és az itthoni magyar jezsuiták 1990-ben egyesültek. Mennyire volt más a két világ?

Az itthoniak hagyományosabb egyházban éltek, hátrányos megkülönböztetést, esetenként üldözést szenvedve. Fontos fejlemény volt, hogy az egyház a nyolcvanas évek elején lelkigyakorlatos házat nyithatott Leányfalun, s Lékai László bíboros a jezsuitákat igyekezett bevonni a vezetésébe. Ezért vezetőképzés okán/ürügyén Rómába küldött hivatalosan nem létező jezsuitákat, akik a tanulási idő alatt igyekeztek bejárni a világot. 1989 nyarán volt egy nagy találkozónk Münchenben, ott kezdtük megtervezni, ki mit fog csinálni. 

A rendtartomány magyarországi része, a Sectio I. provinciálisa, Morlin Imre SJ itt fogalmazta meg, hogy olyan helyzetben vagyunk, mint a Duna a Szentendrei-sziget körül: a sziget tetején a folyó kettéválik, utána egyesül, s újra egy lesz. Az összefolyáskor kialakulnak örvények, de aztán a sodrás lecsendesedik.

Végül hivatalosan mikor jöttél haza?

1989-ben a rendi vezetés azt javasolta, várjak még egy-két évet. Azt válaszoltam, hogy most kell bekapcsolódni az új indulásba, nem lenne jó várni. Másodszor már a budapesti szerkesztőség felállításának szándékával jöttem 1989 júniusában Nagy Imre újratemetésére, hivatalos meghívással. A sok külföldi díszvendég egyikeként a Hősök terén, majd a temetőben érzékeltem közvetlen közelről a változásokat. Harmadik jövetelem már a hazatelepedés volt 1990 január elején. A Nyugati pályaudvarnál lakott Morlin Imre SJ akkori provinciális. Január 17-én költöztettem át a Mária utcába, s ekkor a lelkemre kötötte:

„Szabolcs, írd be a naptáradba, hogy a magyar jezsuita provinciális a mai napon tér vissza oda, ahonnan elűzték negyven éve.”

Az ő lakása lett A Szív szerkesztősége. A nyomdával bajban voltunk, mert az elfogadható ár több mint tízszereséért akarták vállalni a munkát. Végül a költségeket mindenféle trükkel leszorítottam, így a 30 ezer példányban megjelenő lap egy példányát 24 forintért lehetett megvenni. Két év múlva költöztettem át a szerkesztőséget és kiadóhivatalt a Sodrás utcába, ahová nemsokára megérkezett Ausztriából a Távlatok folyóirat és Rómából Szabó Ferenc SJ. A torontói szerkesztőséget egy évig megtartottam, hátha mégse sikerül olyan jól az a rendszerváltás. Az Európán kívüli rendeléseket ott nyomtattuk és postáztuk az októberi, taxisblokádnak nevezett események utáni konszolidációig.

A jezsuiták új intézményei közül a Szent Ignác szakkollégium története a rendszerváltozásig nyúlik vissza. Hogy kerültél az élére?

A kollégium elődjét Forrai Tamásék 1989-ben alapították Budapesten. A kollégium szervezését a Szent Márton Alapítvány kezdte 1990-ben. Forrai Tamás, a főszervező jelentkezett jezsuitának, és kereste, melyik rendnek adhatná át az alakuló intézményt. Nem vállalta senki, aztán Morlin Imre SJ-től kapta a tippet: „A Sajgó most jött haza, kérdezd meg őt!” Gondoltam, aludni és misézni valahol fogok, délután-este mehetek a kollégiumba, reggel pedig vissza a szerkesztőségbe. Elvállaltam. 

Te kezdtél először foglalkozni a Szentjánosbogárral is. Hogy talált meg a közösség?

Mindjárt 1990 januárjában bekopogott hozzám Dunakesziről a pár évvel korábban alakult helyi gyerekklub. Hasonlóan gondolkodtunk, így A Szív gyermek- és ifjúsági rovatát átkereszteltem Szentjánosbogárnak, és meghívtam a bogaras szülőket rovatszerkesztőnek. A lap által egy jó helyi kezdeményezés országossá válhatott. Fél év alatt olyan sok fiatallal kerültem levelezésbe az egész országból, hogy nem bírtam egyedül, ezért a rovat interaktív részét a Jankovics házaspárnak adtam át. Hamarosan elkezdtük szervezni a gyerekek számára az országos A Szív Szentjánosbogár nyári lelki napjait. Az első 1991-ben háromnapos tábor volt, a második már ötnapos, mindkettő Dunakeszin. Regnumi, cserkész- és taizéi múltam, valamint a jezsuita spiritualitás sokat segített, amikor kidolgoztuk a szentjánosbogaras táborokat és pedagógiát. Káplánként több településen működtem a hetvenes években, mindenhol jó kapcsolatom maradt, A Szívvel is állandóan terjesztőúton voltam. Így a harmadik bogártábort már nem a dunakeszi bölcsőben, hanem Szécsényben tartottuk. A táborok száma hamarosan évi tízre emelkedett, és kétszáz körüli településen jártunk már legalább egyszer. Megöregedvén pár éve adtam át a közösség lelki vezetését Koronkai Zoltán SJ rendtársamnak.

Az új kezdeményezések mellett 1990-ben az volt a kérdés, mi legyen a régi jezsuita intézményekkel. Mi alapján dőlt el egyiknek-másiknak a sorsa?

1991-ben megjelent a törvény a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről. A visszaigényléssel engem bízott meg a provinciális. Keveset tudtunk elérni, hiszen abban az időben sokan akartak kisebb-nagyobb vagyonra szert tenni, akár a törvény ellenére. Több ingatlant valamilyen helyi jó célra akartunk biztosítani, sikertelenül – például Dunakeszin a Szentjánosbogaraknak vagy Kalocsán a volt gimnáziumunknak. De volt, amit sikerült: egyik volt ingatlanunk Kaposváron az egyházmegyéé lett, egy másik Nagykapornakon pedig a helyi önkormányzat idősotthonaként működik.

Ma ott csak a temető őrzi az emlékünket 22 jezsuita sírral. Az egyik fejfa különös feliratát hadd említsem: „Anonymus SJ.” Így: Anonymus….

Nagy fejtörést jelenthetett az iskolák kérdése.

Valóban, főleg, hogy a hazatértek között több tanár vagy professzor akadt. Egy időben az egész Társaságban a Sectio II. rendelkezett arányaiban a legtöbb magasan képzett rendtaggal. Ennek egyik oka Varga Andor SJ provinciális bölcsessége volt: a nincstelen Sectio II.-be kimenekült magyar rendtagok taníttatását éveken át olyan rendtartományokkal fizettette, amelyeknek szükségük volt képzett jezsuitákra. Egyes provinciákban, például az argentinok, a chileiek vagy a kanadaiak máig hálásak a magyaroknak, hogy nagyszerű jezsuitákat kaptak „szinte ingyen”. Miután a Miskolcra tervezett gimnázium tervétől a bencések visszaléptek, Seregély István egri érsek Nemesszeghy SJ Ervin provinciálist kérlelte, hogy a jezsuiták vállalják el az épülő gimnázium vezetését. Sok rendtag nem tartotta reálisnak a vállalást, de amikor megszületett a pozitív döntés, mindenki felzárkózott mögéje: ha már belevágunk, akkor legyen jó iskola. A volt kalocsai és pécsi gimnáziumunk folytatásának tervét ezzel feladtuk. 

A jezsuiták lelkigyakorlatos házát, a zugligeti Manrézát nem sikerült visszaszerezni, mivel évtizedekig fegyveres testületek székeltek benne – ma a Nemzeti Nyomozó Iroda főhadiszállása. A rend ennek fejében kapta meg a később hasonló névre keresztelt, sokáig általad vezetett dobogókői ingatlanegyüttest. Hogyan lett a jezsuitáké pont Kádár János egykori villája?

1993 januárjában megkeresett Antall József miniszterelnök személyi titkára, akit én eskettem és aki tudta, hogy a volt Manréza sorsáról tárgyalok. Figyelmembe ajánlotta a gazdát kereső egykori pártvagyont
Dobogókőn. Felmentem megnézni a Kádár-villát, a kormányőrségi épületet és a pártüdülőt, majd elindultak a tárgyalások, és csereingatlanként  júniusban megkaptuk a komplexumot.

Életem legnehezebb éve kezdődött: minden hajnalban felmentem Dobogókőre, délig ott voltam, utána siettem a szerkesztőségbe, este pedig vissza a kispesti Szent Ignác kollégiumba.

1994-ben átadtam A Szív felelősségét Nemeshegyi Péter SJ atyának, a kollégiumét pedig Vértesaljai László SJ-nek. A Manréza négy épülete 15
évig összetartozott, a lelki és a konferenciaközpont szükség szerint segítette ki egymást. Például a működés első évében a Hit és Fény 220 fős, Jean Vanier vezette egyhetes lelkigyakorlatára még a szomszédos belügyminisztériumi üdülő színházterme is lelki célt szolgált, vagy 1996-ban a Nemzetközi Pax Romana konferenciájára és közgyűlésére 52 országból érkezett 170 fő még a Nimród szálló sok szobáját is belakta. A hazai és nemzetközi ökumenikus találkozók között kimagaslik a lutheránus-katolikus nemzetközi teológus vegyesbizottság egyhetes elvonulása Walter Kasper bíborossal. A kortárs kultúrával való párbeszédet jól jelzi a Manréza Galéria közel ötven képzőművészeti kiállítása, a vallásközi párbeszédet az Együttműködő Vallások Kezdeményezése (URI) világszervezetnek dobogókői konferenciája. 2008-ban új időszak kezdődött a Manréza életében. Torontóban hirtelen nagy szükség lett egy magyar jezsuita plébánosra, és a provinciális javaslatára kanadai állampolgárként természetesen vállaltam a küldetést. Így a 35. Általános Rendgyűlésről, ahol a provincia küldöttje voltam, szinte egyenesen a Szent Εrzsébet plébániára indultam. De az már egy másik történet.

Az interjú rövidebb változata a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. Az egész újság letölthető erről a linkről.

Frissítve: 2020. szeptember 24.