Miért hord karikagyűrűt egy jezsuita? Kajtor Domonkos SJ az elköteleződésről

Kajtor Domonkos SJ szeptember óta Miskolcon, a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium és Kollégium­ban szolgál magiszterként. A magisztérium a jezsuita képzés része, amikor a fiatal szerzetes filozófiai tanulmányai után 2­-3 évig a rendtartomány valamelyik apostoli művében végez gyakorlati lelkipász­tori munkát. Lássuk, mit takar ez a sok diák által csak Doma bá’­nak hívott rendtag esetében. Szelenge Judit interjúja.

– Négy feladatod van Miskolcon: hittantanár, pályaorientációs tanácsadó, iskolalelkészségi tag, hivatásgondozó. De pontosan mit csinálsz?
– Hittant tanítok a 11-12. évfolyamosoknak, de most ősszel főleg a Covid miatt egy csomót helyettesítettem, úgyhogy volt lehetőségem megismerni szinte mindenki mást is. Az iskolalelkészség tagjaként részt veszek a lelkigyakorlatok, lelkinapok, reggeli imák, examenek szervezésében, a Parázs ifjúsági csoport életében. De lelkészségi munkámban a legnagyobb hangsúly a kollégistákon van. Ők a hét öt napján az iskolában vannak éjjel-nappal, és még több lelki támogatást igényelnek, mint a bejáró diákok. Ott vagyok mellettük a kollégiumokban; elérhetnek lelki beszélgetésekre, esti imákat vezetek nekik, miközben, ha arról van szó, örömmel beszállok közéjük játszani, viccelődni vagy csak dumálni egy jót.

– Hogy néz ki egy esti ima?
– Az esti ima a kollégiumi élet kötelező része, de nem szeretném, hogy a diákok pusztán olyan programnak érezzék, amin muszáj részt venniük. Napi 7-9 órát ülnek a padban, mi pedig a fejüket tömjük a katedráról – nem akarom, hogy ugyanez az élményük legyen az imában is. Az a célom, hogy kizökkenjenek az iskolai keretből, például nem állok ki eléjük, hanem közöttük ülök le. Csendben vagyok velük, így keressük Istent. Leülök az Oltáriszentség elé, aztán lejönnek a diákok, és együtt imádkozunk. A csendben tanulunk imádkozni: van, hogy neveket mondunk, akikért fohászkodunk, de olyan is előfordul, hogy Mustó Pétert olvasok nekik, néhány mondatot, ami után csendben maradunk. Tudom, hogy igényük van erre. A fiatalok, akármilyen lármásak és elevenek, vágynak a csendre és a mélységre. Amikor befejezzük, még 20-25 kolis ott marad kápolnában egy darabig, és tovább imádkoznak.

– Az iskolában már szinte fogalommá vált, hogy „megyek Doma bá’­hoz”. Ez mit jelent?
– Be lehet jelentkezni hozzám lelki beszélgetésre délután és esténként. A kollégiumi beszélgetőszobában ülök, oda jönnek hozzám a diákok. Hálás vagyok azért a bizalomért is, amit a nevelőktől kapok. Ők adnak teret arra, hogy ilyen formában a kolisok mellett lehessek. A kolisok számára pedig könnyebbség, hogy nem nevelőként, hanem fiatal jezsuitaként vagyok jelen, „csak úgy”. Bármikor beszélgetésbe lehet elegyedni velem. Megkérdezik, milyen egy napom, milyen az életem, majd ők mesélnek magukról, és kérdeznek szinte mindenről.

Azt hiszem, már nem tudnak olyan kérdést feltenni, amivel zavarba lehetne hozni.

Közben a bejáró diákok között is egyre többen vannak, akik lyukasóráikban beszélgetésre jönnek hozzám.

– Mi nyomja a kamaszok lelkét?
– Erre jó volt újra rácsodálkoznom: az, amit nem tudnak kimondani, amiről nem képesek mesélni másoknak. Amikor teret és lehetőséget kapnak, hogy kimondhassák valakinek, már nem nyomja úgy a lelküket. Pedig nem mindig tudok tenni értük, csak hallgatom őket. Egy ilyen beszélgetés után ugyanúgy megmaradnak például a családi problémák, kívül talán ugyanúgy történik minden tovább, de bennük valami megváltozik. Viszont ha nem tudják kimondani a problémájukat, az ott ragad.

– Tanácsot is szoktál adni?
– Változó. A lelki beszélgetések során nem sokat kell mondanom, persze ez attól is függ, hogy mivel jönnek, de általában csöndben hallgatok, akár órákig – egy gyerekre fél, legfeljebb egy óra jut. Az istenkapcsolatomban központi helyen vannak ezek az alkalmak. A beszélgetések elején magamban imádkozom értük, aztán már csak figyelek. Némelyik beszélgetés számomra igazi csoda, ahogy ott, a szemem előtt felnő valaki, rájön dolgokra, miközben kimondja azt, ami a szívét nyomta. Eldöntöttem, hogy ezeket az apró csodákat mélyen meg szeretném élni. Nekem ezekben a csodákban Isten van jelen. Előfordul, hogy valaki bejön, nem is tudja pontosan, miért. Mondom neki, hogy ülhetünk csendben is, de aztán tíz perc múlva már mesél, mesél és felszabadul.

– Az iskolában létrejött egy négytagú pályaorientációs csapat. Te ebben is részt veszel. Mi a fel­adatod?
– A csapat a 11-12. évfolyammal foglalkozik. A nevelési igazgatóhelyettes, az iskolapszichológus és a továbbtanulás szakmai és technikai kérdéseire szakosodott kolléga mellett én a pályaválasztás emberi oldalával foglalkozom. Vagyis beszélgetek. Miközben a diák elmeséli, hogyan áll a jövőhöz, mivel szeretne foglalkozni, mi érdekli, akár olyasmi is kiderülhet, hogy szülői elvárásnak próbál megfelelni, vagy éppen ő állított maga elé elvárást, amit kényszerítőnek érez. Az ilyesmit jó felismerni. A szabadságra biztatom őket.

A beszélgetést nem érdemes azzal kezdeni, hogy válassz egyetemet és szakot, fiam, inkább azt érdemes kérdezni: mi lelkesít, motivál, mi ad neked életet.

A cél az, hogy a fiatal saját magát találja meg, s ne csak szakot válasszon egy bizonyos egyetemen, hanem életpályát.

– Azt mondják, a mai fiatalok sokkal később érnek meg arra, hogy elkötelezzék magukat valami mellett. Nem túl fiatalok a végzős gimnazisták ahhoz, hogy a jövőjükről döntsenek?
– Vannak bőven, akik tudják, mivel szeretnének tovább menni, de sokan még bizonytalanok vagy esetleg fogalmuk sincs, hogy merre induljanak el. Számukra különösen hasznosak a csoportfoglalkozások, a tesztek, melyekkel fejleszthetik önismeretüket, feltérképezhetik a személyiségtípusukat. Ezekre a találkozókra azok is eljönnek, akik úgy érzik, biztosak benne, hol akarnak továbbtanulni, életkorukból adódóan ugyanakkor nagyon érdekli őket az önismeret. De igen, a mai fiatalokban nehezebben születik meg az elköteleződés, nemcsak a pályaválasztás, hanem az élet többi területén is. Viszont nekünk, felnőtteknek nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a mi gondolkodásmódunkkal próbáljuk megérteni az ő helyzetüket. Azt hiszem, az ő helyükben velünk sem lenne másképp. Sőt, továbbmegyek. Megkérdezzük-e magunktól, hogy valóban segítünk-e a fiataloknak a példánkkal, életmódunkkal, gondolkodásunkkal? Annak felelősségét, hogy a fiatalabb nemzedékek nehezebben tudnak elköteleződni, közösen hordozzuk.

– A negyedik feladatod így szól: hivatásgondozó. Ez azt jelentené, hogy azokkal a diákokkal foglalkozol, akik papok vagy szerzetesek, talán éppen jezsuiták szeretnének lenni?

– A hivatásgondozás újdonság a Jezsuban – még én is keresem, hogy milyen formát ölthet ez a feladat. Van, amikor érdeklődő diákokat viszek kisbusszal Budapestre a jezsuita nyílt estére. Délután indulunk, estére visszahozom őket. Ezek hasonlítanak a „Faggasd a papot!” – a „Szólj be a papnak!” helyi elnevezése – találkozóihoz, de itt talán még mélyebb beszélgetéseket lehet folytatni, kimondottan jezsuitákkal. De a hivatásgondozás ennél szélesebb körű feladat. Hivatás tág értelemben mindaz, amiben valaki ki tud teljesedni. Hiszem, hogy Isten valóban hív, az élet vár ránk, legyen az ember orvos, anya, mérnök, szerzetes, pap… Sőt van egy barátom, aki trolibuszvezető Budapesten, és ezt hivatásként éli meg, a munkája életet ad neki. Úgy gondolom, foglalkozni kell az elköteleződés- és hivatáskultúra erősítésével. Ezt sokféleképpen próbálom meghonosítani, még apró jelekkel is, például az ujjamon lévő karikagyűrűvel – belsejében egy gravírozott kereszttel –, amit az egyszerű örökfogadalmamra kaptam 2016 szeptemberében. Ezzel jelzem, hogy elköteleződtem Jézus iránt.

– Mit értesz pontosan hivatáskultúrán?
– A hivatásról nem nagyon tudunk jól beszélni, valahogy nincs benne a kultúránkban. Lehetne ezt a kultúrát mélyíteni, tudatosítani, és éppen azon töröm a fejem, hogy milyen módon kaphat ez teret a Jezsuban. A hivatásokról még csak-csak esik szó, de az egyházi hivatásról már nehezebben beszélnek a fiatalok. Szeretném, ha az iskolában nem volna furcsa vagy ciki, ha valakiben felmerül a papság, a szerzetesség, esetleg a jezsuitaság gondolata, hogy merjen és tudjon beszélni róla, ne görcsöljön miatta…

Meg szeretném mutatni a diákoknak, hogy mi, jezsuiták nem valami mennyei társaság vagyunk, hanem Jézusnak, Isten Fiának mint teljesen embernek a társai.

A nevünk is ezt mutatja: Jézus Társasága, nem pedig Krisztus Társasága. Erre vagyunk meghívva, a földi valóságban a saját valóságunkkal Isten társa lenni. Ebben nagy segítség, hogy korban még közel állok a diákokhoz. Nagyon boldog vagyok, hogy itt töltöm a magisztériumomat, szeretném kimaxolni a fiatalságom adta lehetőségeket. Bátyként vagyok a diákok mellett, sokan úgy is néznek rám. Segíteni szeretnék nekik, hogy egyre több – lásd: magis – élet szülessen meg bennük. Amikor valaki egyre nyitottabbá válik a saját valóságára, amin keresztül egyre közelebbről, egyre szabadabban találkozik Istennel, akkor élet születik benne. Élet Isten és ember között…

Az interjú eredetileg a magyar jezsuiták negyedéves lapja, a MIND 2020 téli számában jelent meg. Az újság ezen a linken elolvasható.

Frissítve: 2020. december 10.