Magyar jezsuiták nyomában a Távol-Keleten

A magyar jezsuita rendtartomány elöljárója, Vízi Elemér decemberben a Távol-Keleten járt. Vietnámban találkozott a nálunk élő rendtagok szüleivel is, a Fülöp-szigeteken pedig részt vett az egykori magyar misszionáriusok emléknapján. Szőnyi Szilárd interjújából megtudjuk, hogy egy helyi provinciális Isten után miért a kommunistáknak hálás a hivatásokért, és mit tanulhatunk a távol-keleti keresztényektől.

­

Évek óta a magyar rendtartomány vendégszeretetét élvezi két fiatal vietnámi jezsuita. Az ő jelenlétüknek köze van ahhoz, hogy most felkerested az országukat?

Vietnámi rendtársaink azzal a szándékkal jöttek hozzánk, hogy amennyiben meg tudják tanulni a nyelvünket és képesek alkalmazkodni, itt maradnak és a rendtartományunk tagjaivá válnak. A múlt század második felében pedig magyar jezsuiták is szolgáltak Vietnámban, miután a kommunista hatalomátvétel után kiutasították őket Kínából. Nemeshegyi Péter atya is átjárt Japánból tanítani. Így adott volt a kapcsolat a két rendtartomány között. Már korábban gondoltam arra, milyen jó volna megismerni vietnámi társaim hátterét, azt a közeget, ahonnan érkeztek, hogy miközben az előmenetelüket kísérjük, jobban érthessem őket. Tavaly decemberben aztán a provinciálisi iskolán találkoztam a helyi rendtartomány vezetőjével, és hívott, látogassak el hozzájuk. A decembert javasolta, mondván, akkor van náluk a papszentelés, ekkor tartják a provinciatalálkozót, és így az ünnepség jó alkalom megismerni a vietnámi jezsuitákat.

A közel százmilliós Vietnámban közel hétmillió a katolikus. Ezen belül mekkora közösséget tesznek ki a jezsuiták?

A térségben Indonézia után Vietnámé a második leggyorsabban növekvő rendtartomány. Európai embernek minden képzeletet felülmúló számú, 120 jelöltjük van, most pedig hat jezsuitát szenteltek pappá. Mivel azonban infrastruktúrájuk szűkös, nem tudnak mindenkit azonnal felvenni. Ezért az érdeklődőt arra kérik, először menjen egyetemre, s ezen, jelölti szakasznak nevezett idő alatt kis közösségekben élnek; ezeket a csoportokat egy jezsuita kíséri, és így készülnek a belépésre. Diploma után elkezdik a prenoviciátust, mely felkészülést jelent az újoncidőre: bevezetést kapnak a lelkiségünkbe, nyelveket tanulnak. A kétéves noviciátus elvégzése után pedig, még a filozófiai tanulmányok előtt, egy év juniorátus következik, amikor elmélyítik, illetve pótolják az esetleges kulturális, nyelvi és műveltségi hiányosságokat.

Mi lehet az oka a sok hivatásnak?

Én is ezt kérdeztem a korábbi provinciálistól, amikor Magyarországon járt. Azt felelte, elsősorban Istennek hálás ezért, másodsorban pedig a kommunistáknak. Az ugyanis, hogy évtizedeken át üldözték az egyházat, hozzájárult a katolikus önazonosság megerősödéséhez, amint az üldözések, elnyomás idején történni szokott.

Ilyen szempontból Vietnám Magyarország melyik korábbi évtizedében járhat?

Talán a nyolcvanas évek valamelyik szakaszában. Az egyháznak már van bizonyos mozgástere, és a megszabott keretek között viszonylag szabadon élhet, de azon túl már nem terjeszkedhet.

Folyamatos kiszolgáltatottság van jelen: a jezsuitáknak – mint minden egyházi intézménynek – nem lehetnek saját telkeik, területeik, képzési központjukat is csak használatba kapták, és az állam bármikor elveheti. Intézményt sem működtethetnek – két éve nagy előrelépés volt, hogy létrehozhatták első lelkigyakorlatos házukat.

Sajátos módon azonban ez is hozzájárul a hivatások ébredéséhez. Mivel intézmények fenntartása nem veszi el az energiájukat, minden figyelmüket a lelkipásztorkodásnak szentelhetik: templomokban, közösségekben szolgálnak, lelkigyakorlatokat tartanak, így közel vannak azokhoz, akik fogékonyak lehetnek a szerzetesi létre. Ebbe a szolgálatba a képzésben lévő jezsuiták is bekapcsolódnak, s könnyen elérik a hozzájuk hasonló korúakat.

Vietnámban a hívők elsöprő része az ősi népi vallásosság vagy a buddhizmus követője. Hogyan, milyen inkulturációs folyamatokon keresztül vert gyökeret a katolikus hit?

A helyi egyház a római rítust követi, a liturgikus ruházat is olyan, mint a miénk, így ezen a téren nincs különbség. Mivel azonban az ázsiai népek különösképpen tisztelik az őseiket, és a jezsuita misszionáriusok alkalmazkodtak a helyi kultúrához, átvették az ősök emlékére füstöléssel végzett áldozatot. A XVII. századtól sok vitára adott ez okot: a gyakorlatot először betiltották, majd újra engedélyezték. Ma sok ázsiai országban, így Vietnámban is gyakori, hogy a szentmisén az oltár előtt három füstölőpálcika ég az ősök tiszteletére. Szép szokás ez annak kifejezésére, hogy az elhunyt felmenők az élőkkel egyetemben az egyház részét alkotják.

Amikor a lutheránus Dániában jártam, meglepve tapasztaltam, hogy a nagyvárosok katolikus templomaiban a hívők nagy része ázsiai bevándorló, azon belül is főként vietnámi, de más protestáns országokban is tapasztalni ezt. Mit hoznak ők magukkal, és mivel gazdagítathatják a nyugati kereszténységet?

Valóban, Vietnámból hatalmas számban rajzanak ki hívők és lelkipásztorok, köztük jezsuiták a világ minden részébe, csakúgy, mint egykor a hazai rendtársaink tették. Mára fordult a kocka: most ők érkeznek hozzánk misszióba, és ezzel valamit visszahoznak abból, amit Európa adott más földrészeknek, vagyis visszaadják az élő hitet. Azt látom, hogy az ázsiai népekben nagyfokú harmónia és tisztelet él a másik ember iránt, erőteljes a közösségi összetartozás és identitás.

Egy európai számára például teljesen kaotikus módon közlekednek autóval – szinte hihetetlen, hogy nem ütköznek minduntalan össze –, olyat viszont nem tapasztalni, hogy valakire rákiabálnának vagy akár csak türelmetlenek volnának egymással. Hozzátartozik persze, hogy a harag, a düh náluk a gyengeség jele; akkor vagy erős, ha nem mutatod ki az indulataidat, és erőteljesebb érzelmeidet a harmónia megőrzése érdekében féken tartod.

Bármi legyen is a magatartásuk mögött, ez az alapvető tisztelet olyan érték, amivel gazdagíthatják a kultúránkat. Emellett a mi nyugati, szekularizált, pluralista világunkba megtermékenyítő erővel hozzák magukkal az üldözött egyház frissességét, a hit megélésének természetességét. És már maga az ittlétük személyes tanúságtétel az evangélium mellett. Mindig megérint, amikor belegondolok, hogy két, Magyarországon élő rendtársunk is képes volt maga mögött hagyni a népét, kultúráját, nyelvét, étkezési szokásait, a hazai ízeket, és eljönni egy másik világba – mindezt azért, mert Krisztus szeretete magával ragadta őket.

Sőt részben még a nevüket is magyarosították: míg korábban mindkettejük Joseph volt, nemrég Phamdinh Ngoc és Tran Van Ngu egyaránt Józsefre változtatta keresztnevét.

A misszionáriusoknál szokás, hogy nevüket a helyiekéhez igazítják. Például a Kínában szolgáló magyar jezsuitáknak volt kínai nevük is. A vietnámiak általában a keresztnevüket használják Európában, mert a nevük kiejtése nagyon nehéz. A vietnámi nyelv különösen bonyolult, és azt érzékelem, hogy mi még két-három év alatt sem voltunk képesek megtanulni jól kiejteni a nevüket. Egy szónak például náluk hat hangalakja, tónusa van, és mindegyik mást jelent. Nem tudom, szegények mi mindent hallhatnak tőlünk, amikor a nevükön próbáljuk szólítani őket. Úgy gondoltam, az inkulturáció szép velejárója lehet, ha keresztnevüket új otthonuk nyelvén használjuk. Egyébként ezt az ő kérésük is volt. Igaz, mindkettőjüknek József a neve, de majd csak eligazodunk…

A Távol-Keleten különösen sok magyar jezsuita szolgált. Hogyan kerültek oda ilyen nagy számban?

Miután 1909-ben létrejött a magyar rendtartomány, a húszas években a provincia vezetése jelezte, hogy szeretnének missziós területet, és a kínai Tamingot kapták erre a célra. Az évek során több mint negyvenen utaztak oda, a legtöbbjük még képzésben lévő jezsuita volt, ott tanultak, majd éveken keresztül tevékenykedtek nagy elhivatottsággal. A helyzet érdekessége, hogy akik ott léptek be a jezsuiták közé – köztük egy későbbi kínai bíboros –, a mi provinciánk tagjai lettek. Amikor aztán az ötvenes évek elején a rendet kiutasították Kínából, szétszóródtak a távol-keleti térségben. Vietnámban három jezsuita szolgált, köztük két testvér, egyikük Gömöri Pál, akire az őt ismerők máig szeretettel emlékeznek. A másik kettő, Kráhl József, valamint Herhold Árpád testvér a papi szemináriumban dolgozott Da Lat-ban; ide járt tanítani Nemeshegyi Péter atya is. A kínai magyar misszió felszámolása után a Fülöp-szigetekre is érkezett három magyar testvér, és Manilában készítették elő a jezsuita képzés központját. Miután tavaly ismét megnyílt az ottani külképviseletünk, Bencze József nagykövet szívügyének érezte, hogy felkutassa az országban a magyar gyökereket, és így derült ki számára, hogy Manilában a Xavéri Szent Ferencről elnevezett iskolában honfitársaink ­– Kaufmann József és az említett Kráhl József – is dolgoztak, sőt az 1956-ban kínai gyerekek számára létrejött intézmény egyik alapítója a szintén magyar jezsuita Papilla Lajos volt. A nagykövetség meghívott, hogy vegyek részt a róluk szóló megemlékezésen, mely alkalmon Bencze József elmesélte: az a Bencze István testvér, aki faipari mérnök és híres fafaragó volt, s szintén Kínából érkezett ide, nagyapjának a fivére volt. Tőle származnak a budapesti Jézus Szíve-templomunk faragott gyóntatószékei és pár faragott asztal a rendházainkban.

Szintén meglepő volt tapasztalni, ahogyan az iskolában népszerűsítik Kaszap Istvánt mint példaképet. A megemlékezés nagyon felemelő volt, részt vett rajta a pápai nuncius, az egykori diákok pedig nagyszerűen felidézték megemlékezéseikben az ott szolgált atyák egyéniségét. Örömmel nyugtáztam a magyar rendtársak hatásos munkáját.

A nagykövetség emléktáblát is készített, melyet akkor lepleztünk le, és amelyet az iskola könyvtárában helyeztek el. Másnap a nagykövetség munkatársaival és helyi jezsuitákkal a temetőben meglátogattuk a magyar jezsuiták sírjait, és elszórtuk a budapesti Jézus Szíve templomunktól, az Úti Boldogasszony-kegykép közeléből vitt földet. Hálás köszönettel tartozunk nagykövet úrnak és munkatársainak a felemelő megemlékezésért.

E pár nap alatt mennyire sikerült megismerned a helyi jezsuitákat?

Igyekeztem minél többekkel megismerkedni, és a sok találkozó egyikén a helyi, manilai noviciátusba is eljutottam. Nagyon rokonszenves képzési modellt ismerhettem meg itt. Bár a helyi, a kínai, a japán, a szingapúri és a maláj novíciusok egy épületben, közösen készülnek a hivatásukra, az egyes provinciákból egy-egy ember kíséri a hozzájuk tartozó embereket, vele végzik például a nagy lelkigyakorlatot is. Az, hogy a fiatalok együtt, de a nemzeti sajátosságokat megtartva vesznek részt a képzésben, nagyon megragadott; úgy látom, ez Európában is követhető példa lehet.

Miközben a Fülöp-szigeteken az egyház nincs kitéve olyan elnyomásnak, mint Vietnámban, kihívásból itt is van elég. Nemrég például a sok áldozatot követelő drogháború apropóján Rodrigo Duterte elnök odáig ment, hogy kijelentette: a katolikus püspökök „mihaszna bolondok”, akiket le kellene lőni.

Mindennek háttereként tudni kell, hogy a fülöp-szigeteki egyház rendkívül szétszakadt társadalomban él, tele kirívó gazdagsággal és nyomorral, s különleges hivatásának tekinti, hogy minél inkább segítsen az ínséget szenvedőkön.

Én is itt értettem meg a maga mélységében, hogy a szociális kérdésekkel való őszinte szembenézés nélkül nem lehet hitelesen hirdetni az evangéliumot. Azzal pedig, hogy az egyház kiáll a szegények és üldözöttek mellett, óhatatlanul összeütközésbe kerül a helyi kormánnyal. Azt például, hogy a drogellenes állami fellépés jegyében 2016 óta húszezer embert gyilkoltak meg, köztük ötezret rendőrök, az egyház nyilván nem nézheti tétlenül.

Az idézett kijelentés akkor hangzott el Duterte elnök szájából, amikor a püspöki kar elnöke szóvá tette, hogy ez nem eljárás, ehelyett prevencióra, a szenvedélybetegek szakszerű kezelésére volna szükség. A helyiek ismerik az államfő szabadszájúságát, az egyház nem reagál az ilyen kijelentéseire, hogy ne erősítsék fel őket, de ezeknek a szavaknak nyilván van veszélyük. Mindezen visszásságok ellenére az egyházat itt valóban nem üldözik, sőt a világ egyik legnagyobb katolikus országaként nagyon is hitélettel teli.

Miután visszajöttél, azt mondtad munkatársaidnak: a párás, sokszor fullasztó melegből azért is jó volt hazaérkezni, hogy az ember jobban megbecsülje, milyen kellemes éghajlati övezetben élhet. Megjárva a perifériákat, mit hoztál még magaddal?

Vietnámból mindenképpen az élő hitet, mely kovászként kinövi a struktúrákat, a Fülöp-szigetekről pedig főként az egyház szociális elkötelezettségét. Aztán magammal hoztam Vietnámból annak a tapasztalatnak az élményét, hogy az ottani jezsuiták mennyire komolyan veszik a közösségi megkülönböztetést, vagyis azt, hogy egy-egy döntést miként lehet együtt kiérlelve, minél több szempontra figyelve meghozni. Ez nekem is szívügyem, miközben látom, hogy bizonyos sürgető kérdésekben minderre természetesen nincs idő. Ezzel együtt jó volt látni, hogyan készítik fel a fiatal rendtársakat arra, hogy egy-egy helyzetben a helyes önismeretből kiindulva találhassák meg az együttműködést Isten Lelkével.

Végül magammal hoztam a két vietnámi rendtársunk szüleivel való találkozás szépségét. Nagyon megható volt hallani, amint mindkét édesapa egymástól függetlenül azt mondta nekem: „Atya, ő az én szeretett fiam, kérem, hogy vigyázzanak rá!”

Amikor pedig megkérdeztem, miként élik meg, hogy a gyerekük ilyen messzire került, egyaránt azt mondták: mivel nyugodt szívvel odaadták őket Istennek, semmilyen rossz érzés nincs bennük, sőt örülnek, hogy a hivatásuknak élhetnek. Olyan jó volt látni, ahogy a szülők szerető apaként aggódásukat fejezik ki fiuk sorsa iránt, keresztény emberként ugyanakkor az Istenre való teljes ráhagyatkozás lelkületéről tesznek szép tanúságot.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2019. január 18.