„Minden jól végződik majd” – Nemeshegyi Péter kilencvenöt éves

Nemeshegyi atyánál fiatalabb kilencvenöt évest nehéz lenne találni. Derűs, minden érdekli, és életének régmúlt eseményeiről éppúgy szívesen beszélget, mint a hitet vagy a világ sorsát érintő mai kérdésekről. Az isteni jóság, az irgalom csupa szív hirdetője.

– Születésnapja alkalmából szakéval, azaz japán rizsborral koccintunk. Örülnék, ha ez az ital Proust madeleine süteményéhez hasonlóan emlékek sorát indítaná el Péter atyában. Például a születésnapjaiét. Szívesen ünnepelte-e őket? Melyek voltak a legemlékezetesebbek?

– Kezdjük az elsővel, vagyis magával a születésem napjával. Egyetlen gyermeke voltam a szüleimnek, akik emiatt minden szeretetüket rám pazarolták. A születésnapom környékén mindig megkértem az édesanyámat, hogy mesélje el a születésem történetét. Szombaton jöttem a világra. Ő vasárnapi gyermeknek várt, de „siettem”, ezt mindig elmondta. Nehéz szülés volt, anyukámnak rettentően fájt közben a feje (agydaganata volt), ezért hol jobbra, hol balra csapkodta. Ettől úgy kikopott a haja, hogy utána le kellett vágni.

A gyermekkori születésnapjaim mind nagyszerűek voltak, mert olyankor minden körülöttem forgott. A kívánságom szerinti menüt állították össze, minden évben ugyanazt: húslevest cérnatésztával, rántott csirkecombot krumplipürével és uborkasalátával, desszertnek pedig csokoládés, égetett cukros gesztenyepüré-tortát. Az ajándékokra már nemigen emlékszem, de nem is azokon volt a hangsúly. Hanem azon, hogy fontos voltam azok számára, akik fontosak voltak nekem.

A muzsikát is otthon, a szüleim hatására szerettem meg. Édesapám gyönyörű zongorajátéka révén, ahogyan Chopint, Debussyt, Bartókot játszotta. Kisgyerekként a zongora mellé húztam a sámlit, és úgy hallgattam. Mozart derűje, könnyedsége, vidámsága, a zenéjéből áradó reményteljesség is óriási hatással volt rám: lelki rokonomnak éreztem, és valami titkos összeköttetést sejtettem meg kettőnk között. Mint később rájöttem, legalább egyvalami valóban közös bennünk: több mint kétszáz évvel korábban ő is január 27-én született.

Az első nevezetes felnőttkori születésnapom a harmincadik volt, amelyet némi szomorúsággal ünnepeltem, mert arra gondoltam, mostantól vége az ifjúságnak. Később nemegyszer megesett, hogy a rendtársaim megfeledkeztek a születésnapomról. Amikor senki nem gratulált, az elkedvetlenített kissé, de vigasztalásul mindig arra gondoltam: a Jóisten azért tudja, és megemlékezik róla. A hetvenedik születésnapom nevezetes volt, mivel akkor mentem nyugdíjba a tokiói Sophia Egyetemről, aznap búcsúztam az ottani, több évtizedes tanári működésemtől. Szerettem tanítani, és a hallgatók is kedvelték az előadásmódomat. Mivel a japánok nem gesztikulálnak, számukra meglepőek voltak az én nagy gesztusaim. El is nevezték őket „Nemeshegyi-tornának”. Nell-Breuning, a neves frankfurti szociológusprofesszor egyszer meghallgatta egy előadásomat, aztán odajött hozzám, hogy gratuláljon, e szavakkal: „Sajnos már alig hallok, ezért egyetlen szót sem értettem abból, amit mondott. De nagyon tetszettek a gesztusai!”

A teljes interjú a Magyar Kurír oldalán olvasható el.

Frissítve: 2018. január 29.