200 éve hunyt el a magyar mezőgazdaságtan jezsuita megalapítója.
Mitterrpacher Lajos Bellyén (ma Belje, Horvátország) született 1734. augusztus 25-én, német eredetű nemesi családban. Apja, Mitterpacher Ignác, a római szent birodalom lovagja, aki a királyi Magyarország nemesi jogaival és kiváltságaival is élhetett. Szavojai Jenő (1663– 1736) herceg bellyei uradalmának kormányzója és a kiváló hadvezér mindenkori bizalmasa. Lajos 15 éves korában veszítette el édesapját. Anyja, Lenz Johanna férje halála után 36 évig három fiának, Lajosnak, Józsefnek és Dánielnek élt. Az özvegy és gyermekei 1752. június 19-én kaptak magyar nemességet.
A testvérek közül: Mitterpacher József (1739–1788) a jezsuiták pécsi iskolájában tanult. 1753. október 14-én belépett a jezsuita rendbe, majd tanulmányai végeztével tanárként működött. 1766-ban, Grazban szentelték pappá. 1768 és 1773 között a bécsi Theresianum kormányzója volt. A rend feloszlatása (1773) után a nagyszombati, majd budai, illetőleg onnan Pestre helyezett tudományegyetem bölcsészeti karán a matematika (1773–1774), majd a matematikus-, illetőleg mérnökképzés fejlesztése érdekében felállított felsőbb matematika tanszék tanára volt haláláig. 1776-1777 között a bölcsészeti kar dékánja, 1780-1781 között az egyetem rektora volt. 1785-ben részt vett a bölcsészettudományi kar keretében létrehozott Mérnöki Intézet (Institutum Geometrico-Practicum) megszervezésében és egyik legfontosabb tárgyának, a felsőbb matézisnek (matheseos sublimioris, a fizikának) és a felsőbb mennyiségtannak az előadója volt. Kéziratban maradt munkáját utóda, Pasquich János adta ki. 1784. január 18-án kelt végrendeletében 200 forintot hagyományozott a pesti egyetem bölcseleti karára, hogy kamatai szegény beteg katolikus hallgatók segélyezését szolgálják. A másik öccse, Mitterpacher Dániel Antal (1745–1823) Pécsett és Nagyszombatban tanult. 1762. június 1-jétől a római Collegium Germanicum-Hungaricum növendéke lett, 1767. április 27-én szentelték pappá. 1769 és 1771 között Szakadáton, 1771 és 1773 között Magyarszéken volt plébános. 1773-tól pécsi kanonok lett. A pécsi egyházkerületi elemi iskolák felügyeletét is ellátta. Majd 1780-tól cikádori apát lett. 1785-től II. József egyházügyi reformjai keretében, a Helytartótanács hivatali átszervezésekor a klérust képviselő egyetlen tagként a már Mária Terézia idejében kitűnt,„előítéletektől mentes” Mitterpacher Dánielt nevezte ki. Munkáját az újonnan átszervezett és a bécsi mintájára működő egyházi bizottságban (Commissio ecclesiastica) is végezte, majd a Hétszemélyes Tábla tagja lett. A császári és királyi valóságos tanácsosi címet viselte. 1790-tól skutari választott püspöke volt.
Mitterpacher Lajos a pécsi jezsuita gimnáziumban tanult, ahol Pray György(1723–1801) a jeles jezsuita történetíró is tanította. Tehetségével és szorgalmával kitűnt iskolatársai közül, és tizenöt évesen elvégezte a középiskolát, majd utána, 1749. október 14-én, Trencsénben belépett a jezsuita rendbe. A noviciátus után, 1752-ben Szakolcára (ma Skalica, Szlovákia) került, 1753-ban, Nagyszombatban megismételte és tovább tágította a humántanulmányait, ekkor kiváló tanárra talált Weiss Xavér Ferenc (1717–1785) csillagász személyében.
Az első magiszteri éveiben, a soproni jezsuita gimnáziumban latint tanított. Rövid tanárkodás után, két évre Bécsbe küldték a matematika alaposabb elsajátítására, Karl Scherffer (1716–1783) vezetése mellett mélyülhetett el a matematika csodálatos világában. Elöljárói felismerték tehetségét, és nagylelkűen támogatták az ifjú szerzetest. Az itt szerzett tudást később nagyszerűen kamatoztatta természettudományi kutatásaiban. 1758-ban, a következő magiszteri évében, győri jezsuita gimnáziumban retorikát tanított és a Mária-kongregáció vezetője volt. 1759-től újból Bécsben, a Pazmaneumban teológiát tanult és teológiai doktorátust szerzett, utána rövid ideig az intézet rektora volt, 1761-ben szentelték pappá, utolsó fogadalmát 1768-ban tette le Bécsben, majd Batthyány Lajos herceg nevelője lett. Egyidejűleg, 1762-ben kinevezték a Mária Terézia által alapított, bécsi Theresianumba hitoktatónak. Az iskolában a hittan mellett, filozófiát és latin nyelvet, majd később a mezőgazdaságtant is oktatott, 1774-ig. Az itteni tevékenysége folyamán az agrártudománnyal életre szólóan eljegyezte magát. Az iskolában az egyik, később leghíresebb tanítványa, Festetich György(1755–1819) gróf, a keszthelyi Georgikon megalapítója volt, aki az alapos mezőgazdasági ismereteit, tudományos szinten a neves jezsuita tanárától kapta.
Mitterpacher Lajos tudományos tevékenységét nemzetközi szinten is elismerték, először az alsó-ausztriai gazdasági egyesület, majd a bolognai akadémia tagjának választották, a pesti egyetem bölcsészeti karától pedig a szenior rangot kapta.
Az agrárismeretek terjedését nemcsak alapos és lebilincselő előadásaival segítette, hanem tankönyvekkel is; középiskolásoknak éppen úgy írt tankönyveket, mint az egyetemi hallgatóknak. Sokoldalú, széleskörű irodalmi munkásságot fejtett ki, oktatói, oktatásszervezői tevékenységéhez szervesen kapcsolódott szakírói munkássága. Nagyváthy Jánost (1755–1819) és Pethe Ferencet (1763–1832) megelőzve a magyarországi agrártudományok létrehozója volt. Tankönyveiben határozottan az elavult ugarolás ellen és a terményváltó gazdálkodás bevezetése mellett foglalt állást. Önálló kiadványként megjelent munkáinak száma félszáz, fontosabb műveit, tankönyveit, amiket általában latinul írt, több nyelvre – német, olasz, magyar, cseh, horvát, szerb, szlovák, román – is lefordították, közülük nem egy több kiadást is megért, több műve azonban csak kéziratban található a Magyar Nemzeti Múzeumban. Oktatói munkájában és szakíró tevékenységében egyaránt jól kamatoztatta ismereteit, amit nem utolsó sorban nyelvtudásának – a magyaron kívül tudott latinul, görögül, németül, franciául, olaszul és angolul – köszönhetett.
II. József uralkodásának idején azonban az „oeconomica ruralis” tanszéket megszüntették. A Helytartótanács 1785 őszén hozott határozata kimondta, hogy a megszüntetendő tanszék tananyagát, a jövőben az általános természetrajz és a technológiai oktatás keretei közé kell beállítani. A tanszék nélkül maradt tantárgy, és az utóbbi stúdiumok oktatását is természetszerűleg Mitterpacher Lajos végezte. A mezőgazdaságtan ettől kezdve a központi papnevelde és a Mérnöki Intézet utolsó éves hallgatóinak kötelező, a bölcsészkari hallgatóknak pedig fakultatív tantárgya lett. Így mezőgazdasági tárgyakat oktatott az 1784/85-ös tanévben, a bölcsészeti kar keretében felállított Mérnöki Intézetben (Institutum Geometrico-Practicum). Változást az 1790-91. évi országgyűlésen alkotott törvények hoztak, a „Ratio educationis” érvényét megerősítették, a tanszéket azonban csak az 1806. évi, módosított második„Ratio educationis” állította vissza. A tanszék visszaállításával a bölcsészkaron is kötelezővé tették a mezőgazdaságtan hallgatását, a professzor mellé tanársegédet neveztek ki. 1795-ben, Pállfy Miklós gróf javasolta, hogy az állatorvosképzést Bécsbe helyezzék. Ezt az orvosi kar Tolnay Sándor és Mitterpacher Lajos javaslatára elutasította. Ezáltal Tolnay – Mitterpacher segítségével – megmentette a Pesti Egyetem Orvosi Karának állatgyógyászati tanszékét és állatgyógyintézetet.
Mitterpacher a legszélesebb körben fejtette ki a természetrajzi elveket. Nemcsak a természettudományban, hanem az agrár- és a műszaki tudományokban is, a mezőgazdaságot tudománynak tekintette, amelyben törvényszerűségek érvényesülnek, és amelyben figyelembe kell venni más, rokon tudományok eredményeit is.
A mezőgazdaságtan egész rendszerét az „Elementa rei rusticae” című háromkötetes nagy munkájában fejtette ki. A mű, egyetemi előadásainak részletes kidolgozása volt. A tankönyvszerű monográfiát eredetileg két kötetre tervezte, azok a pesti egyetemre kerülése után mindjárt (1777-ben és 1779-ben) meg is jelentek. A termékek feldolgozásával az egyes speciális ágazatokkal kapcsolatos kérdések azonban idővel újabb kötet megjelentetését tették szükségessé, ezért készítette el az 1790-es évek elejére, és 1794-ben kiadta az „Elementa” harmadik kötetét „Technologia Oeconomica” címmel.
Az „Elementa” első kötete a földműveléssel kapcsolatos növénytermesztés egyes kérdéseit tárgyalja. Elmélyült növénybonc- és állattani fejtegetésekkel alapozta meg a növénytermesztés legfontosabb tudnivalóit. A növénymorfológiai áttekintésben részletesen szólt az egyes növények növekedéséről és táplálkozásáról, bemutatta a fontosabb növénybetegségeket, leírta az egyes növényfélék elterjedését és elterjedtségét. Külön fejezeteket szentel az ún. növényi egyedfejlődés és szerveződés, másfelől a termékenyítés és szaporítás kérdéseinek. A mezőgazdasági növények bemutatása kapcsán hangoztatta a fajták megismerésének fontosságát, ezért is fordított megkülönböztetett figyelmet a fajták rendszerezésére. Ezt a munkát, Magyarországon elsőként végezte el. A búzának pl. hat különböző fajtáját írta le. Közülük az egyiknek, a közönséges búzának (Triticum commune) négy fajtáját-változatát (varietas) ismertette, méghozzá magyar nevükön megemlítve őket (őszi kalásztalan, őszi kalászos, tavaszi kalásztalan, tavaszi kalászos). Munkájában a termelés egymást váltó szakaszai szerint haladva rendszerezte a tudnivalókat. Előbb a talajművelés egyes fázisait, eszközeit és a különböző eljárási formákat mutatja be. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a talaj rendszeres javítása és jó megművelése egyik igen fontos feltétele a biztonságos termelésnek, amely elősegítheti a hozamok növelését is. Behatóan foglalkozott a növényi és állati eredetű kártevőkkel, az ellenük való védekezés módozataival. Ismertette az aratás, betakarítás és a cséplés körül adódó legfontosabb teendőket, kitért a gabonatárolás és eltarthatóság egyes kérdéseire. A szántó földi gazdálkodás mellett fontos helyet biztosított munkájában az állattenyésztéssel szorosabb kapcsolatban álló rétművelésnek.
Minthogy a kertészkedés, a kertészeti kultúrák termesztése a XVIII. századi Magyarországon viszonylag kezdetleges fokon állt, ezért is szentelt a szerző könyvében külön fejezetet a kertészetnek. Noha nagy elődje a szintén jezsuita tudós Lippay János (1606-1666), az első magyar nyelvű kertészeti munka szerzője, a Posoni kertcímű fő művében három részben ismertette a legfontosabb kertészeti tudnivalókat: az első kötet, a Virágos kert 1664-ben Nagyszombaton, a második,. a Veteményes kert ugyanabban az évben, Bécsben, míg a harmadik,. a Gyümölcsös kert a szerző halála után, 1667-ben szintén Bécsben jelent meg. A könyvet egybekötve, táblák nélkül Streibig Gergely János1753-ban Győrött újra kiadta. Mitterpacher Lajos a kertészet tárgykörét szintén három nagyobb részre osztotta: külön ismertette az ún. konyhakerti növények vagy zöldségfélék termesztését, külön írt a virágkertészetről, közöttük természetszerűleg a dísznövényekről is, végül külön-külön és igen részletesen tárgyalta a gyümölcskertészet hasznos és fontos tudnivalóit. Bemutatta a különböző gyümölcsfafélék jellegzetességeit és a korszerű oltási eljárásokat.
Művének második kötetében előbb a növényvilág tárgykörébe tartozó szőlőtermeléssel és erdőműveléssel kapcsolatos kérdéseket tárgyalta. Különösen sokat foglalkozott a szőlészet egyes kérdéseivel. A szőlő eredetéről szólva, az erdei szőlőt tekintette az összes kerti-hegyi szőlők anyjának. Akárcsak a szántóföldi növényeknél tette, itt is számba vette, leírta és rendszerezte a szőlőfajtákat. Sajátos azonban, hogy amíg a növénykultúrákat alapos biológiai és morfológiai elemzéssel vezette be, addig az állattenyésztéssel foglalkozó fejezetek elől hiányzik az élettani és az anatómiai áttekintés. Ezzel szemben jelentős helyet kapott könyvében az egyik legfontosabb állattörténeti folyamat: a domesztikáció kérdése. A háziasítás bemutatásánál elsősorban Buffon természetrajzi megállapításaira támaszkodva, elvetette az egyházi kreáció-tan szemléletét. A háziállatok egyes fajait és fajtáit a hasznossági szempontok alapján rendszerezte és részletesen leírta a különböző etnikumok egy-egy jellegzetes állatát. Külön fejezetben ismertetette a baromfikat, a hangsúlyt a tyúkra és a libára helyezve. Végül, a halászat és a madarászat mellett nem feledkezett meg a méhészet és a selyemhernyó-tenyésztés bemutatásáról sem.
Harmadik kötete, mint a cím is mutatja, a mezőgazdasági termékek feldolgozásáról, az ipari növények termesztéséről, és a korban jellegzetes agráriparokról szólt. Ennek keretében részletesen tárgyalta a termelés és felhasználás, a kenyérsütés, a dohánytermelés és -szárítás, a borászat (mustkészítés, bortárolás, fejtés), a pálinkafőzés, a szappanfőzés, a méznyerés és a viaszkészítés eljárásait, a technológiai tudnivalókat.
Fő művén kívül számos tanulmányban, kiadványban foglalkozott az agrártudományok egy-egy részterületével, egy-egy speciális növénykultúrával: a szőlőműveléssel, bor-, pálinka- és ecetkészítéssel, a len- és kendertermeléssel, a selyemhernyó tenyésztéssel stb. (A len és a kender műveléséről való oktatás a mezei embernek hasznára. Bécs, 1789., A szederjfa és selyembogár neveléséről való oktatás. Buda, 1805., Oktatás a pamuktermesztésről.Buda., 1810., Rövid oktatás a’ szölö miveléséröl és bor, pálinka, és etzet készittetéséröl, mellyet Chaptal, Rozier, Parmentier és Dussieux frantzia irók utmutatása szerént készitett Mitterpacher Lajos apátur. Buda, 1818.) és a technológia egyik-másik területével.
Amikor tanítványa, Nagyváthy János művét, a„Szorgalmatos Mezei Gazdá”-t kiadta, a munka előszavában kellő tisztelettel adózott a neves professzornak. „Könyvemben – írta – kiváltképpen való haszonnal éltem tekintetes tisztelendő Mitterpacher Lajos Uramnak a Mezei-gazdaság megbecsülhetetlen Királyi Tanítójának mind kinyomtatott könyveivel, mind a közönséges tanítások alkalmatosságával tett Jegyzéseivel.”
Az agrártudományok első módszeres összefoglalása, mintegy az agrárismeretek első enciklopédiája fűződik Mitterpacher Lajos nevéhez. Az 1799-ben megjelent „Compendium historiae naturalis” című könyve az első hazai kiadású egyetemi természetrajzi tankönyv. A mű végén egy ásványtani rész is helyet kapott. Latin, magyar és német tárgymutatót is tartalmazott. Okkal nevezték őt a magyar Columellának. Élete legnagyobb részében jó egészségnek örvendett, csak „mikor középkorú úr lett”, kezdett el betegeskedni. Betegségei közül leginkább a sok ülés miatti aranyere volt a legkellemetlenebb, utolsó évében testét azonban a „dysenteria hepatica”, azaz a „Hippokrates fekete betegsége” (morbus niger Hippocratis, valószínűleg a vérhas egyik fajtája) gyengítette el. Pesten halt meg 1814. május 24-én, halálával megszűnt a mezőgazdaság oktatása az egyetemen.
Schmidt János György – a gyakorlati matematika professzora és a filozófiai fakultás doktora – 1814. november 17-én mondott búcsúbeszédében, amelyben, „tellyesítette a’ Pesti Királyi Universitás azon halotti tiszteletet, mellyet boldogult Fő Tisztelendő Mitteipacher Lajos Urnák, a’ Mezei Gazdaság, a’ közönséges természeti História, ‘s a Technológia tanítójának emlékezetére rendelt. Tek. és Tudós Schmidt M. volt az Orator, a’ ki a’ megholt eránt valótiszteletből tulajdon személyét is felszánta, hogy ezen szomorú pompát maga gyengélkedő egésségében is öregbíthesse. Ditsőségesen is végezte, mert a’ tudományának bővsége, az érdemek eránt való magas érzése, ‘s a’ válogatott férfias ékesen szóllása a’ Hallgatókat a’meg-holt eránt való bámulásra, az Orator eránt igaz tiszteletre gerjesztették.”
1814-ben így búcsúzott tőle az egyik korabeli újság: „Halálát nemzeti gyászként sirathatjuk; kiterjedt tudása, ernyedetlen szorgalma és áldott tevékenysége pótolhatatlan.” A pécsi rokoni kapcsolatokkal rendelkező Mitterpacher Lajos könyvtára, elhunyta után a pécsi püspöki könyvtár állományába került. Schmidt „Memóriám immortalis viri Ludovici Mitterpacher” című kiadványa, amelyet a magyar királyi tudományegyetem félévi ünnepségén olvasott fel, 1830-ban jelent meg. Ebben az írásban felsorolta Mitterpacher műveit, azokat is, amely nem jelentek meg nyomtatásban. A tudós műveiről így ír: „Ezekben az írásokban semmi erkölcstelen, gyűlöletes, szégyellni való, homályos nem fordul elő. Minden, ami benne van az élet hasznosságára, a polgári élet és az erkölcs formálására, a vallás fejlesztésére irányul. (…) Az elsősorban latinul való írások rendelkeznek a régi korszakok súlyával és tömörségével, de átfénylik rajtuk valamiféle természetes bája és kedvessége a tiszta beszédnek, amellyel a régi természetrajzi írók stílusának szépségét másolja. Én tanúsítom nektek ifjak, hogy amit a leghasznosabb tudománynak ezekből a kis művekből kiolvastok, ezeket a magvakat szórjátok szét és akarjátok, hogy gyümölcsöt teremjenek nem csupán a számotokra, hanem az egész haza számára. És amidőn a dolgok természetét szemlélitek, elméteket emeljétek fel a természet teremtőjéhez, és miután megismertétek a legnagyobb és legjobb Istennek a szépségét és fenségét a műveiben, támasszatok magatokban nagyobb és helyesebb vágyat, hogy egyszer majd meglássátok őt, és törekedjetek arra, hogy életeteket e vágynak megfelelően alakítsátok ki.”
Kései életrajz írója, a neves pécsi jezsuita tanár, Pinzger Ferenc (1872–1941) pedig így összegezte a neves előd életét és munkásságát: „Munkálkodásával oly érdemeket szerzett, amelyeket az utókornak is el kell ismernie. Megmutatta, hogy a tudomány nem holt tőke, hanem a nép javára és jólétének emelésére is szolgálhat.”
1962-ben, a Városligetben, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnál mellszobrot állítottak tiszteletére, amely Takács Ferenc alkotása.
Mitterpacher Lajost nemcsak a magyar tudományos élet, hanem az osztrák és a horvát tudomány is számon tartja. Ausztriában, Ludwig Mitterpacher néven, mint jeles jezsuita tudóst tisztelik, aki a tudományos munkájának másik vonulatában, a földrajztan és a geológia tudományában alkotott maradandó értékeket, elsősorban a hegységek kialakulása és szerkezeti felosztásának a kutatásában. Valamint a tudományos munkáinak nagy része latinul és németül elsősorban Bécsben jelentek meg. Horvátországban pedig, Ljudevit Mitterbacher néven, a születési helye okán horvát tudósnak tekintik.
Magyarországon igencsak sajnálatos módon, mivel a tudományos működése és az oktatói munkája már nagyobb részt a jezsuita rend feloszlatása utáni időszakra esik, a tudományos kutatás és értékelés elfeledkezik a jezsuita mivoltáról, pedig élete végéig – sajnos néhány hónap híján nem érte meg a Jézus Társasága visszaállítását – lélekben mindig jezsuita maradt.
Bikfalvi Géza
