Murin András SJ szekszárdi útinaplója 1710-ből

A szerző, egy jezsuita szerzetes, Murin András útinaplóját teszi közzé bevezető tanulmány kíséretében. A napló értékét mindenekelőtt az adja, hogy a vizsgált régió, Tolna megye 17-18. századi forrásadottságai nagyon szegényesek, így ez a napló is egyedülálló a töröktől felszabadult Tolnára vonatkozó dokumentumok között. A jezsuiták 1703-ban kapták meg a szekszárdi apátság örökösödési jogát. Az apátság tényleges birtokosa, Mérey Mihály Rákóczi Ferenc híve lett, ezért 1709-ben a császári csapatok fogságába esett és elvesztette az apátságot. A jezsuiták 1710 elején birtokba vették Szekszárdot, erre a feladatra küldték P. Murint Tolnába. A szerzetes részletesen beszámol utazásáról Nagyszombatból Szekszárdra, illetve az ott töltött egy hónapról. Ír birtokigazgatási és lelkipásztori munkájukról, közben sok érdekes részletet mutat be a 300 évvel ezelőtti hétköznapok világából.

Szekszárd a jezsuiták birtokában

lebeny_templom_150A napló adatainak részletesebb ismertetése előtt érdemes megvizsgálnunk a jezsuiták szekszárdi jelenlétének hátterét és részleteit. A 16. századi egyházi változások következtében a monasztikus rendek kolostorai megszűntek Magyarországon, viszont fennmaradt az intézmények címe és birtokállománya. A reformáció századában ezeket a javakat (valláskülönbségtől függetlenül) világi birtokosok foglalták el, a 17. század elejétől kezdve viszont a megújuló katolikus egyház igyekezett felhasználni a javadalmakban rejlő jogi és anyagi erőt saját konszolidációja érdekében.

skalka_templom_150Ennek alapvetően két útja létezett: az egykori apátságok és prépostságok címeit és javait a királysági káptalanok kanonokjai kapták meg, akik a tisztség birtokában megpróbálták – már csak saját jól felfogott érdekükben is – visszaszerezni az egykori birtokokat. A török területen fekvő intézmények esetében ez nagyobb nehézségekbe ütközött ugyan, viszont a primer anyagi érdekeken túl itt a magyar egyház és rendiség hódoltsági pozícióinak őrzésében is részt vállaltak. A másik lehetőséget a katolikus restaurációban fontos szerepet játszó új egyházi intézményeknek, mindenekelőtt a jezsuita rendnek a megszűnt javadalmakkal való dotációja jelentette. Ennek a törekvésnek a jegyében kapták meg a jezsuiták többek között a mislyei, a turóci és a sági prépostság, illetve a lébényi, a pornói, a savniki és a szkalkai apátság javait. Különösen a rekatolizáció ügyét nagyon reálisan átgondoló, és a tradíciókkal ilyen esetekben keveset törődő Pázmány Péter tett sokat azért, hogy a monasztikus rendek birtokait a jezsuiták vegyék át, még ha törekvéseit nem is mindig koronázta siker.

Ennek a folyamatnak a részét képezték a szekszárdi apátság megszerzése érdekében kifejtett erőfeszítések is. Az apátság címét – a többi hódoltsági apátsághoz hasonlóan – a 17. század elejétől kezdve adományozta újra az uralkodó: első apátja Gerdák Pál esztergomi kanonok lett 1603-ban. Utódai: esztergomi, zágrábi és pozsonyi kanonokok, csornai és vasvári prépostok a környező javadalmak, mindenekelőtt a bátai apátság birtokosaihoz képest igencsak keveset tettek hódoltsági fekvőségeik védelme és adóztatása érdekében. Adataink tanúsága szerint a birtokjogi nyomozáson és a királyi védőlevél kieszközlésén túl aligha jutottak.

Az apátság restaurációja csak a török kiűzése után, Mérey Mihály apátságának negyedszázada (1693-1719) alatt kezdődött meg, akit 1693. október 11-én nevezett ki az uralkodó szekszárdi apáttá. A zalaegerszegi származású Mérey tanulmányait Pozsonyban és a bécsi Pázmáneumban végezte, 1677-ben szentelték pappá, ezt követően 1694-ig az esztergomi egyházmegye szolgálatában állt, először plébánosként, 1689-től pedig kanonokként is.

Szekszárdra való kinevezése után lemondott az érsekújvári plébániáról és teljes erejével az apátság újjáépítésének szentelte magát. Az első tíz év eredményei már önmagában is impozánsak, egyúttal jelzik a visszafoglalt országrész újjáépítésében rejlő, majd a szabadságharc által elakasztott lehetőségeket. Mindenekelőtt jogi úton igyekezett biztosítani az apátság birtokállományát. Összeállította az apátsághoz – szerinte – tartozó falvak és puszták jegyzékét, és igyekezett ezeket visszaszerezni a világi és egyházi birtokosaiktól. Az apátság középkori levéltárának pusztulása miatt alapvetően ‘földrajzi’ alapon tájékozódott, így számos közeli, de a középkorban nem Szekszárdhoz tartozó falura és pusztára is igényt tartott. A birtokperekkel egy időben jogait az Újszerzeményi Bizottság előtt is bizonyította. 1703. június 21-én az apátság 44 birtokára kapott királyi adománylevelet, ennek és a beiktatásnak köszönhetően immár az apátság uradalmának tényleges birtokosa lett.

A jogi csatározások mellett jelentős építőmunkát is végzett Szekszárdon és környékén. Egy 1703. augusztus 7-én kelt összeírás részletesen beszámol Méreynek az elmúlt tíz év alatt végzett tevékenységéről. Szekszárd 1693-ban teljesen romokban hevert, a szőlőknek még a helyét sem tudták. Mérey a hegy harmadát újratelepítette szőlővesszőkkel és gyümölcsfákkal, téglaégető kemencét építtetett, és a hegyről földalatti csöveken levezette a vizet a városba. A háborúk során elpusztult apáti rezidencia körfalait lebontatta, és az épületet alapjaitól felújíttatta, a földszinten és az emeleten négy-négy szobával és egy konyhával. A templom egy részét kápolnaként építtette újjá, boltozattal és toronnyal látta el, és egy elegáns új oltárt is állíttatott. Szekszárd mellett hat, korábban pusztává lett falut telepített be: Őcsényt, Fajszot, Palánkát, Janyát, Szerdahelyt és Grábócot.

nagyszombat_300Mérey buzgalmát nem törte meg, hogy az ő teljes birtokba lépésével szinte pontosan egy időben, 1703. június 4-én Lipót császár a jezsuita rend nagyszombati kollégiumának, közelebbről az egyetemnek adományozta a szekszárdi apátságot, annak a negyvenezer forintos (időközben kamataival együtt ötvenezer forintra növekedett) adósságnak a fejében, amellyel még II. Ferdinánd tartozott Pázmány Péternek, 1632. évi római követjárásának költségeiért. A császári kötelezvényt az érsek az általa alapított egyetemre hagyta, ennek beváltásával a jezsuiták egészen eddig a pillanatig vártak. Az adományozás feltétele természetesen a javadalom üresedése volt, így Mérey nyugodtan ülhetett a birtokában, hiszen azt legfeljebb halála után vehették át a jezsuiták.[1] Legalábbis 1703-ban ezt még mindenki így gondolta. Ezzel a donációval tehát elvileg mindenki jól járt: a kincstár letudta az adósságát, a jezsuiták Mérey munkájának eredményeként rövid időn belül egy jól jövedelmező javadalomba ülhettek bele, az apát pedig további törekvéseihez biztos támogatókat nyert a reménybeli utódai személyében.

Az együttműködés az apát és a rend között valóban jól indult. Mérey 1703 nyarán két levélben is tájékoztatta az apátság helyzetéről a Bécsben működő páter Hevenesi Gábort, aki történeti kutatásainál és gyakorlati tevékenységénél fogva a legjobban ismerte a magyarországi egyházi javadalmak helyzetét. Büszkén állította, hogy az apátság második alapítójának tekinti magát: amikor elnyerte a javadalmat, egyetlen faluja sem volt, és a fejét sem tudta hová lehajtani; mostanra pedig olyan rezidenciát építtetett magának, amely különb, mint amilyenben a váci vagy főleg a pécsi püspökök laknak. Hét faluját (Szekszárdot, Őcsényt, Újpalánkot vagyis Szentmiklóst, Garábot, Szerdahelyt, Janyát és Fajszot) betelepítette, van még ugyanennyi lakatlan pusztája, amelyekből még vagy negyven lenne, ha nem bitorolnák mások. Különösen a kalocsai érsekre panaszkodott, aki nemcsak számos pusztáját, hanem a vizafogóit is elfoglalta, sőt a fajszi prédiálisoktól is tizedet követelt. Becslése szerint munkája eredményeképpen az apátság immár nem negyvenezer, hanem akár nyolcvan-százezer forintot is megért, az éves jövedelme két-háromezer forintra rúgott. Hasonlóan kedvező értékelést adott Mérey munkájáról és az apátság helyzetéről Hevenesinek Zongor János is. Szerinte a három-négyezer forintos jövedelem akár hatezer forintra is felmenne, ha a pusztákat megfelelően művelnék; a puszták, a halászó helyek és a tizedek visszaszerzésében pedig segíteni kell Méreyt a kalocsai érsek és a pécsi püspök ellenében. A hosszú távú tervekre utal, hogy Zongor szerint az építkezéseket Méreynek is egy későbbi jezsuita rezidencia igényeivel összehangolva kell folytatnia.

A kiegyensúlyozott helyzetet a Rákóczi-szabadságharc, különösképpen pedig Mérey politikai döntése forgatta fel. Az apát ugyanis azon kevés magyar főpapok közé tartozott, akik a fejedelem ügye mellé álltak. Aktív szerepet vállalt az ónodi országgyűlésen, és rendszeresen megfordul Rákóczi közvetlen környezetében. Így nem csoda, hogy rövidesen kegyvesztett lett az udvarnál, és 1709. július 30-án Csábrágon Franz Ferdinand Kuckländer császári tábornok katonái foglyul ejtették. Mérey számára a fogság a megaláztatáson túl jelentős anyagi veszteséggel is járt: kölcsönadott pénzeit adósai nem adták vissza, Kuckländer ellátási költséget számoltatott fel magának, nagyszombati házát és ingóságait pedig kanonoktársai foglalták el. A legnagyobb kár azonban a szekszárdi apátság elvesztésével érte. A felségárulás miatt ugyanis jogi értelemben képtelenné vált a javadalom betöltésére, így az a törvényes utódra, a nagyszombati egyetemre szállt. A jezsuiták, jelesül Hevenesi páter azonnal intézkedtek, és megelőzendő egy új birtokos színrelépését, kérték beiktatásukat a szekszárdi apátság tényleges birtokába. A Magyar Kamara 1710. január 14-én utasította a budai kamarai adminisztráció inspektorát a nagyszombati egyetem introductiójára, de a jogi aktusra csak egy évvel később, 1711. március 22-én került sor. Ezzel – röpke másfél évig legalábbis – a jezsuiták kezére került a szekszárdi apátság.

Utazás Nagyszombatból Szekszárdra

Az apátság megszerzésének csupán egyik része volt a jogi háttér rendezése, a tényleges birtokbavételt a helyszínen kellett biztosítani. Ennek érdekében 1710. január 11-én a nagyszombati kollégium rektora két jezsuitát: Murin András pátert és Foser György segítőtestvért egy világi munkatársuk, Maurer András kíséretében indított útnak Szekszárdra, hogy tegyék meg az első lépéseket.

gyetva_2_300A kis csapat vezetője, Murin András egyike a magyar katolikus megújulás névtelen közkatonáinak, akiről – ha ez a napló bukkan fel – valószínűleg soha senki egyetlen sort sem írt volna. 1674-ben született a Zólyom megyei Gyetván, és bár magát magyarnak vallotta, anyanyelve és a latin mellett jól tudott szlovákul is. Ez a település jelentette a gyöngyösi ferencesek és jezsuiták működésének északi végpontját, így nem véletlen, hogy a mátraaljai mezőváros jezsuita gimnáziumába ment tanulni, és ott is lépett be a rend tagjai közé 1694-ben.

nagyszombat_jezsuita_templomGráci filozófiai tanulmányok után Nagyszombatban, Pozsonyban és Gyöngyösön tanárkodott, majd szintén Nagyszombatban elvégezte a teológiát. Kiváló tehetsége miatt 1710-ben a kassai jezsuita főiskolára küldték etikát tanítani, de a szabadságharc miatt Nagyszombatban kellett maradnia. Egyébként nem is bánta annyira, hiszen rendtársai szerint tudása ellenére (vagy tán éppen azért) nagyon szerény ember volt, és jobban szeretett alsó fokú iskolában gyerekeket tanítani, mint egyetemi katedráról előadni. A szünidőkben, míg mások a kollégium vidéki házában pihentek, ő inkább a szegényházba járt hittant oktatni a nincstelenek gyerekeinek. Nekrológiumának szerzője szerint az étkezésben és a ruházkodásban különösen is igénytelen volt, továbbá lelkesen készített feljegyzéseket a későbbiekben hasznosnak tűnő dolgokról, de takarékossági okokból kis cédulákra jegyzetelt – erről mi is meggyőződhetünk, ha naplóját kézbe vesszük.

Murin és két társa augusztus 11-én, 11 óra tájban indultak el Nagyszombatból, és 19-én este 8-ra érkeztek Szekszárdra. A nyolcnapos utazás során alkalmuk volt megismerkedni a háború utáni ország nem éppen komfortos útviszonyaival. A gyenge lábakon álló közbiztonság és a váratlan veszélyek miatt inkább társaságban utaztak: hol a nádori tanácskozásra igyekvő nemesek konvojához csatlakoztak, máskor győri vargákkal álltak össze, és általában igyekeztek fegyveres kíséretet szerezni maguk mellé. Az út északi részén kihasználták a rend fejlett infrastruktúráját: Modorban, Récsén, Pozsonyban és Győrben saját házaikban szálltak meg, útjuk délebbi szakaszán pedig, ahol a jezsuitáknak nem voltak ingatlanai, magánházaknál aludtak. Olykor vendéglátásban is volt részük más egyházi személyek részéről: Magyaróvárott a kapucinus barátok fogadták őket szeretettel. A mintegy 350 kilométeres utat nagyjából 30-50 kilométeres szakaszokban tették meg, az utolsó nap viszont jól belehúztak, és majdnem 90 kilométert hagytak maguk mögött.

bences1_400Győrig viszonylag ismert terepen mozogtak, utána viszont meglehetősen elpusztult vidéken vezetett az útjuk: Mór, Székesfehérvár, Tác, Káloz, Simontornya voltak az út fontosabb állomásai. Az időjárással sem volt szerencséjük: szinte végig viharos szélben és hóesésben kellett menniük. A kocsijuk viszont jól bírta a nehéz terepet: míg útitársaik egymás után akadtak el, ők viszonylag folyamatosan haladtak előre az óriási kátyúk ellenére, bár olykor Foser testvér térdig járt a sárban, hogy szilárdabb utat találjon a kocsinak. A páter elégedetten nyugtázta, amikor egy káromkodó huszár – nyilván Isten büntetéseként – lovastul együtt derékig merült el a sártengerben. A török kiűzése utáni dunántúli tájra annyira jellemző veszélyeket: a kóborló rablókat és rácokat sikeresen elkerülték, kurucokkal pedig, Simontornya császári kézre kerülése után hónapokkal, már nem is nagyon találkozhattak. Murin finom rezdülésekre is érzékeny érdeklődését a napló számos bejegyzése tanúsítja. A mai olvasó is elmosolyodik, amikor a Dunán való átkelésükről olvas: a páter figyelmét egy elszabadult, kocsis és utas nélküli kocsi, vagy éppen a hajósok által az evezőlapátok segítségével partra segített, jégtáblán vacogó veréb kötötte le.

a_budai_szentharomsag_ter_jezsuita_epuletei_250Bár Győrben még kétséges volt: a vízen Buda irányába vagy a szárazföldön Székesfehérvár felé mennek-e tovább, ők az induló konvoj miatt a fehérvári utat választották. Fennmaradt viszont egy későbbi, dátum nélküli, feltehetőleg 1711 elejéről származó úti elszámolás, amely egy másik útvonalról tanúskodik. A nagyszombati rektor a Szekszárdra induló jezsuitáknak 100 forintot adott, ebből az utasok (az egyikük páter Huszár János, a másikuk – bár neve neve nincsen feljegyezve – Foser lehetett) 40 forint 25 dénárt költöttek el. Az útvonal Újváron, Esztergomon, Budán, Ercsin, Földváron és Pakson keresztül vezetett Szekszárdra. A költségek leginkább a szállást, az élelmet és a takarmányt fedezték, bár Budán a jezsuiták köpölyöztették is magukat a fürdőben. Szekszárdon a legjelentősebb kiadást a beiktatást végző hivatalnok tiszteletdíja jelentette (8 forint), emellett a simontornyai, tolnai és fehérvári utazások, a kocsik rendszeres javítása emésztette még a pénzkeretüket. Érdekes, hogy 50 dénárt adományként juttattak a grábóci szerb szerzeteseknek, őket nyilván az apátság szerb alattvalóinak gondozásáért honorálták.

Tolna megye 300 évvel ezelőtt egy jezsuita szemével

Amikor 1710. január 19-én, este nyolckor a három utas belépett a szekszárdi apátsági ház kapuján, meglehetősen siralmas kép tárult eléjük. A város és a falvak lakossága a kurucok érkezése után fél évvel elszéledt – 1704 őszén az Alföldre, majd Gömörbe, Rozsnyóra és környékére települtek át. Mintegy öt hónapja tért vissza néhány lakó Szekszárdra és a szomszédos Őcsénybe, a többi falu továbbra is lakatlan maradt, a földeket és a szőlőket senki sem művelte. A város és a rezidencia még 1704-ben leégett, az apát házának csupán a három alsó szobája felett volt boltozat, a többi fedetlenül állt. Az épületbe mezővárosi családok költöztek be, ami nem is csoda, hiszen ezen kívül leginkább csak veremlakásokban lakhattak: a kunyhóknak az ajtajuk, az ablakuk és a kéményük is ugyanaz a nyílás volt – ez a nyomorúság még Murint is meglepte. A templom megmenekült a tűztől, de felszereléseit a lakók a költözéskor egy nagy ládában Rozsnyóra vitték. A környéken egyetlen pap sem volt, a jezsuita páter viszont liturgikus kellékek híján egy ideig még a szentségeket sem tudta kiszolgáltatni. A szekszárdiak értesültek az apát fogságáról és javainak elkobzásáról: úgy tudták, hogy ellensége lépett az örökébe. A gazdatisztjük meghalt, utóda Kalocsára ment át; az Alfölddel a pestis miatt nem volt kapcsolatuk – az ott élő szekszárdiak közül a ragály mintegy nyolcvanat elragadott.

decsA legfontosabb teendőt egyrészt a szekszárdiak és az őcsényiek meggyőzése jelentette, hogy valóban a jezsuiták a jog szerinti uraik; másrészt pedig a vármegye és a helyi katonai igazgatás előtt kellett igazolni birtokjogukat. A kettős feladathoz a jogi dokumentációt és a szóbeli eligazítást Pozsonyban, páter Velenczei Mártontól kapták meg. Ennek jegyében Murin január 20-án magához hivatta a bírót és néhány szekszárdi lakost, és felvilágosította őket a történtekről: a jezsuiták örökösödési jogáról, Mérey fogságáról (ami felett tiszta szívből sajnálkozott), és az ebből fakadó kötelezettségeikről. Ugyanezt közölte Foser az őcsényiekkel is. A jobbágyok készségesnek mutatkoztak ugyan, de még hetekig kellett győzködni őket, hogy legalább a konyhára valót megadják és a legfontosabb épületjavításokat és szállítást elvégezzék. Különösen az őcsényiek vonakodtak szolgálni a jezsuitáknak, mondván: ‘szolgáljanak azért a szekszárdiak az ő misés papjaiknak, mi a mi misétlenünknek eleget teszünk.’ Ennek megfelelően fehér kenyér helyett csak köleskenyeret adtak; nem hoztak tüzelőt, ezért három napig nem tudtak fűteni; a jezsuiták emberét kizárták a Sárvizen átkelő csónakról, és a kapuhoz sem faragták ki a deszkákat. Így aztán a jezsuiták nemcsak szigorúan megfeddték őket, hanem a bírót is elzárták, és csak a tüzelő érkezésekor engedték haza. A szigorúság – amint ezt Murin többször, nem kis elégtétellel megállapította – meghozta gyümölcsét: a következő napokban nemcsak a rezidencia kapuja és nádteteje készült el, hanem konyhájukra is érkezett zöldség és húsféle is.

A jezsuiták a szekszárdi uradalomban kezdettől fogva tiszteletben tartották a korábbi feltételeket, és a parasztoktól csak a Mérey számára teljesített szolgáltatásokat várták el. A pátert az érkezése utáni második napon tájékoztatta a kocsisa, hogy a szekszárdiak nem úrbéres, hanem szerződéses jobbágyok, akik csak taksával és tizeddel tartoznak a földesúrnak. Murin még 1710 tavaszán tájékozódott az apát Kalocsára távozott munkatársaitól a ‘szegény újonnan megszállott szekszárdi lakosok’ adóiról. A nagyszombati rektornak a szekszárdiakkal kötött kontraktusa a Mérey által meghatározott feltételek szerint szabályozta a parasztok kötelezettségeit. A beköltözők három évig nem fizettek árendát, utána pedig az egésztelkes gazdák öt forintot, a kisebbek arányosan kevesebbet adtak. A termények és az állatok után kezdettől fogva tizeddel tartoztak, az apátságban tartózkodó jezsuiták számára szükség szerint ‘gazdálkodniuk’ kellett; a pusztákat viszont szabadon használhatták, a makkoltatás után dézsmát sem kellett adniuk. A csapszék és a mészárszék Szent Mihály napjától Szent György napjáig a parasztoké, azon túl az uraságé volt; a büntetéspénzek harmada a helységet, kétharmada az uraságot illette. Szabadon elköltözhettek, ingatlanaikat eladhatták, de a távozás előtt el kellett számolniuk a földesúrral. A jezsuiták még prédikátor meghívását sem ellenezték, de a lelkész csak a könyörgést végezhette, szentségeket nem szolgáltathatott ki.

A hódoltság utáni zavaros határviszonyokat mutatja a decsi orvhalászokkal való vita. A bátai apátsághoz tartozó sárközi falu jobbágyai a Szekszárd melletti Újpalánk halászó helyein is kivetették hálóikat, de Foser testvér rájött a turpisságra, és lefülelte őket. A decsiek viszont az egész éjszakai fogást eltagadták. A jezsuitákat sem kellett félteni: másnap ismét kimentek a fokra, és miután a halászok után nyomokat (kialudt tűzhelyt, Decs irányába vezető szán-nyomokat a jégen) találtak, végigkutatták a bokrokat és megtalálták a gallyakkal elrejtett pontyokat és csukákat, összesen 25 szép példányt.

halaszatPersze nemcsak a parasztok nézték rossz szemmel a jezsuiták törekvéseit: a császári tisztek, a kamarai hivatalnokok és a vármegyei hatóságok is megpróbáltak akadályokat gördíteni a rend megtelepedése elé. Székesfehérvárott Giuseppe Antonio Palliati hadbiztos – egyébként a szekszárdi borok nagy tisztelője – maga is próbálkozott a javadalom megszerzésével. Simontornya katonai parancsnoka, miután Murint magához rendelte, az apátság ügyével érdemben nem foglalkozott, de a jezsuiták birtokhalmozására azért volt néhány gúnyos megjegyzése – a jelenlevő két ferences nem kis derültségére. Tolna vármegye alispánja, a harcias Broderich András pedig azért neheztelt rájuk, mert a vármegye megkerülésével vették birtokba a javadalmat. Bár Murin higgadt érvelésére alábbhagyott a dühöngéssel, de teljesen azért nem enyhült meg: a továbbiakban is elzárkózott a páterekkel való együttműködéstől. A jogi háttér biztosításában és az esetleges pályázók (mint például Johann Anton Pilati olmützi kanonok, későbbi szentgotthárdi apát) távoltartásában a rendi elöljárók: Venner Jakab nagyszombati rektor, Hevenesi és az ügy helyi ‘felelőse’, Papanek Márton pécsi házfőnök voltak a segítségére.

simontornya_var_250A szabadságharc utolsó esztendejében Szekszárdon működő jezsuiták már viszonylag biztonságos körülmények között élhettek. Bár Murin naplójából olykor előbukkan a félelem a rácoktól és a rablóktól, igazából ezeket inkább már csak hírből ismerték. A napló írásának ideje alatt kurucokkal sem igen találkozhattak, hiszen Simontornya 1709. augusztus 28-i kapitulációja és a kurucok 1710 nyári, utolsó dunántúli akciója között a magyar csapatok a Duna túloldalán tartózkodtak. A kurucok ténykedéséről Murin rendszeresen tudósít, beszámol Duna menti csapatmozgásaikról, a svéd – lengyel segédcsapatok jászsági időzéséről, és Rákóczi csapatainak kátai táborozásáról.

A gazdasági és jogi tevékenység mellett természetesen – egyedüli katolikus papként a környéken – lelkipásztori munkát is végzett: kiszolgáltatta a szentségeket és megpróbálkozott a térítéssel. A homogén református lakosság körében a jezsuiták igen csekély eredményeket értek el: egy 1711-re datált jegyzék szerint mindössze hét személyt sikerült áttéríteniük.[2] A gyónókról, áldozókról, a keresztelésnek és a betegek szentségének kiszolgáltatásáról naponta számszerű adatokat közöl, ennek fényében egyértelmű a birtokigazgatási tevékenység túlsúlya. A napi egy-két főnél ritkán keresték fel többen a rendházat, és ez a jezsuita beszámolók átlagosan nagyvonalú statisztikáival összehasonlítva bizony igencsak szerény eredménynek tűnik. Hosszú ideig felszerelés hiányában nem is tudott misézni, csupán az evangéliumot olvasta fel, prédikált és vezette a közös imát és éneket. A pedagógusi ambíciókkal megáldott Murin bevezette házukban a gyermekek hitoktatását, de ez csak addig működött, amíg elegendő tüzelőjük volt. A meleg szoba ugyanis vonzotta a fagyoskodó gyerekeket, amikor viszont ez a plusz szolgáltatás megszűnt, a kicsik is elmaradtak.

A misszió szerény, elsősorban a hitoktatást és az elemi szentségi pasztorációt megcélzó igényeit jelzi a Murin által Hevenesitől kért két hitoktatási segédlet, illetve az 1710 márciusában Szekszárdra vitt könyvek jegyzéke. A jegyzék által felsorolt tizenegy könyv egy missziós állomás legalapvetőbb oktatási, liturgikus, teológiai és lelki szükségleteinek kielégítésére volt alkalmas – ugyanakkor tudatos válogatást és naprakész tájékozódást jelez. Murin atya a magyar katolikus bibliafordításon és az esztergomi rituálén kívül három énekes könyvet, a Bécsből igényelt két munka mellett egy katekézist, három imádságos és meditációs könyvet, valamint két teológiai összefoglalást vitt magával. A nyomtatott könyvek mellé három üres anyakönyvet is csomagoltak a kereszteltek, házasultak és megholtak nyilvántartásához.

A nyomorgó és lassanként visszaszállingózó szekszárdiak körében fontos szociális tevékenységet is végeztek. Az éhező parasztokon sajátos módon igyekeztek segíteni: rávették a lakókat, hogy árulják el a távollevő földijeik által elásott élelem rejtekhelyét, majd az így előkerült tartalékokat szétosztották, pontosan számon tartva, ki mit kapott és mennyit kell visszaadnia. Érdekes, hogy a szekszárdiak igen nehezen álltak rá erre a megoldásra, inkább megőrizték szomszédaik titkát és éheztek.

andocs_2_200Murin figyelmét a napló vezetése közben továbbra sem csak az apátság körüli küzdelmek vagy a missziós eredmények kötötték le, hanem sok apró részletet is észrevett, amelyekkel igen érzékletesen jellemzi a korabeli tolnai valóságot. A hóviharok miatt az utazások mindig nagy nehézséget okoztak, többször kellett Pécs vagy Simontornya felé indulva visszafordulni, mivel olyan kevés lakott település akadt útközben, hogy az éjszakát az erdőben kellett volna töltenie. Utazásai során többször falvakban szállt meg, katolikus családoknál, akikkel sokat beszélgetett a hódoltsági emlékeikről. A Simontornya melletti Kisszékelyen az andocsi jezsuiták hódoltsági tevékenységére emlékeztek hálás szívvel, nekik köszönhetően a török időkben jobban megélhették hitüket a falu katolikusai, mint a pogány kiűzése utáni években.

A szállásadójánál ottléte éjszakáján egy ikerpár született, Murin a kisfiúnak az Ignác nevet javasolta, de a család ezt az idegen hangzás miatt elutasította. A baranyai Somogy községben egy kis kunyhóban misézett, itt a pécsi misszionáriusok érdemeit emlegették, akik megőrizték a vidéket a katolikus hitben. Szekszárd vallási életéről nem sokat ír naplójában. Szekszárdi és őcsényi híveinek énektudásáról nem volt valami nagy véleménnyel, a loretói litániával kapcsolatban magyarul értékeli a produkciót: cifra rikkantással. Harang hiányában egy fa kolompot akasztottak a templom elé, a környékbeli unitáriusok szokása szerint, akik nem használtak fém harangokat.

zengovarkony_200A nehéz életkörülmények összekovácsolták az embereket, ilyenkor bizony a felekezeti különbségek is háttérbe szorultak. Általános tapasztalat: amikor egyik felekezet sincsen hatalmi pozícióban, akkor a különböző vallások papjai is jobban kijönnek egymással. A jezsuiták szekszárdi asztalánál a környékbeli falvak prédikátorai is szívesen látott vacsoravendégek voltak, útjaik során a páterek is szóba elegyedtek a református lelkészekkel – mindez Nagyszombatban vagy Debrecenben elképzelhetetlen lett volna. Murin páter Zengővárkonyban a református bíró házában szállt meg, a kocsijukat pedig a pécsváradi prédikátortól vásárolták, akit utána meg is vendégeltek. Az őcsényi prédikátor szigorúbb fellépésre bíztatta őket a szolgáltatások behajtása érdekében – ő bizony földesúrként nem bánt volna híveivel ilyen kesztyűs kézzel. A legmegkapóbb a nagyszékelyi prédikátorral való vacsorájuk leírása, akit a korábbi szíves fogadtatásért cserébe hívtak meg asztalukhoz. A lelkész alig szólalt meg, a nógatásra pedig csak így válaszolt: ‘Halja kegyelmed: keveset szólok, de amit szólok, szólok fontosan’. A bortól aztán az ő nyelve is megeredt: pohárköszöntőt tanított a jezsuitáknak, és jól elvitatkoztak Murin atya testalkatáról.

A misszió vége és az apátság elvesztése

A napló 1710. február 19-én ér véget. Murin a füzetet egy levél kíséretében rábízta Nagyszombatba induló rendtársára, Foser Györgyre, hogy juttassa el Bécsbe, páter Hevenesi Gábornak. Könnyen elképzelhető, hogy Murin a napló vezetésére is Hevenesitől kapott megbízást, és ezzel ő is – szerény mértékben ugyan – részesévé vált a Hevenesi köré szerveződő történeti és országismereti gyűjtőmunkának.

A következő hónapok azonban, Murin páter várakozásával ellentétben, nem gyarapodást eredményeztek, hanem a szekszárdi vállalkozás végéhez vezettek. Tavasszal a pestis és a kurucok utolsó dunántúli akciói miatt a jezsuitáknak el kellett hagyniuk Szekszárdot. Bár Esterházy Antal dunántúli főparancsnok védlevelet adott a számukra, a kurucok Foser Györgyöt Őcsényben elfogták, megverték és csak 300 rénes forint váltságdíjért engedték szabadon. Murin a veszélyek elől Pécsre menekült, itt azonban egy hirtelen torokbaj május 7-én végzett vele.

grabocz_3_200Időközben Mérey sorsa is elrendeződött, ami a jezsuiták számára kedvezőtlen fejleményekkel járt. A másfél éves fogságban megtört, öreg apát szabadulása reményében hajlandó volt a közbenjárás fejében komoly engedményeket tenni a jezsuitáknak: 1711. január 30-án aláírt kötelezvényében az egyetemnek ígérte az 1711. évi jövedelme felét, a későbbieknek pedig a negyedét, illetve egy jobbágyot tartozékaival együtt átengedett a rendnek a tulajdonjog biztosítása érdekébe. Venner Jakab nagyszombati rektorhoz május elején írott leveleiben már mindenről hajlandó lett volna lemondani a jezsuiták javára, csakhogy szabadságát visszanyerje. Az 1711. május 26-án kiadott amnesztia értelmében szabadult ki a császáriak fogságából, letette a hűségesküt az uralkodóra, ennek következtében a javadalmát is visszakapta. Ismét szabadlábon és birtokon belül már visszafogottabban ígérgetett. A kötelezvényben garantált jobbágytelket még júliusban átadta Murin utódának, Huszár Jánosnak, de a jövedelmekről már nincsen szó a későbbi iratokban. Az egyelőre reménytelen helyzetet látva a jezsuita rendi elöljárók augusztusban Huszárt, októberben pedig Fosert is visszarendelték Nagyszombatba, és a kivárásra rendezkedtek be. Mérey a következő évtizedben folytatta a szabadságharc előtti építőmunkát: újratelepítette falvait, pereskedett a szomszédos birtokosokkal; a szerb alattvalói lelki szükségleteire visszahívta az ortodox szerzeteseket a grábóci kolostorba, és egy bizonytalan adat (egy azóta elveszett pecsétnyomó) tanúsága szerint iskolát is alapított a városban.

szekszard_plebaniatemplom_200A emberi élet múlandóságára építő taktika ezúttal nem jött be a jezsuitáknak: Mérey 1717-ben, teljesen váratlanul és a magyar egyházjogban is szokatlan módon koadjutor apátot kért maga mellé, mégpedig egy császári miniszter fiának, Johann Josef Trautsohn trienti kanonoknak a személyében. A lépés mögött az apátság történetírói a császári udvar mesterkedéseit gyanították – a jezsuiták viszont a magyar főpapokat, jelesül Keresztély Ágostot sejtették Mérey kérelmének hátterében, aki levélben és személyesen is győzködte az apátot az ifjú Trautsohn utódlása érdekében. A rend megpróbálta megakadályozni a kinevezést, tiltakozott az Udvari Kamara előtt, de hiába – Trautsohn elnyerte az apáti címet, és Mérey halála után az apátság tényleges birtokosa lett. A jezsuiták számára pedig már valóban csak kései vigaszt jelenthetett, hogy a szekszárdi birtok-együttes végül mégiscsak a magyar oktatásügyet szolgálta: Mária Terézia az apátság javait a tanulmányi alapnak, majd 1780-ban a budai egyetemnek adományozta.

Molnár Antal

Frissítve: 2016. augusztus 11.