„Ne olcsó és könnyű válaszokat kínáljunk!” – interjú Bellovics Gábor és Elek László jezsuitákkal

Ferenc pápa év elején arra kérte a világ fiataljait, mondják el, milyennek látják az egyházat. Ennek apropóján Bellovics Gáborral, a Szent Ignác szakkollégium új lelkészével és Elek Lászlóval, a miskolci Fényi Gyula gimnázium iskolalelkészségének munkatársával beszélgetett Tábori Kálmán. A két jezsuitával készült interjú rövidebb változata a rendtartomány M.I.N.D. című ingyenes lapjának őszi számában jelent meg.

Laci, „Látom magamat, ahogy szerintem te látsz engem” – ajánlod az iskolai lelkigyakorlatok hét alapelve között iskolai lelkészi tapasztalataid és szakdolgozati témád alapján. Játszunk egy kicsit! Szerinted Gábor milyennek lát téged?

Elek László: Jaj, nem tudom. Gáborral Miskolcon találkoz tunk, ahol az első napokban volt egy jó beszélgetésünk a közös pontokról. Már ekkor kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk arról, mi fontos és mi nem. Ugyanakkor nagyon mások vagyunk, és Gábor biztosan látja ezt a különbözőséget is, és néha talán őt is idegesíti, mint ahogy engem is.

Szóval milyennek lát?

E. L.: Jó, de ezzel csak azt vetítem ki rá, ahogyan én látom a különbözőséget. Lehet, hogy semmi alapja nincsen. Talán bizonyos dolgokban szabadabbnak lát engem, mint saját magát. Például programok körüli szervezésekben. Talán azt gondolja, hogy a kamaszok világában én otthonosabban mozgok, mint ő. De szerintem ebben téved. Biztos látja, hogy én is fontosnak tartom, hogy a dolgok legyenek szépek. Még ha ez nem pont ugyanazt jelenti is mindkettőnknek. Neki a szépségben szerintem több a forma, mint nekem. Ezen kívül biztos sok mindenben ugyanolyannak lát, mint mindenki más – például hogy végtelenül sok mindent csinálok egyszerre.

Gábor?

Bellovics Gábor: Mármint Laci engem? Tényleg nagyon különbözőek vagyunk. Ám ő azok közé tartozik, akiknek a jelenlétében igazán önmagam tudok lenni. És szerintem pontosan látja, hogy nem minden annyira határozott, egyértelmű és magabiztos körülöttem, mint amennyire sokaknak tűnhet.

Fotó: Majó Márk

Mindketten mondtátok a különbözőséget. Miben látjátok ezt?

E. L.: Csak ránk kell nézni.

B. G.: Neki van szakálla, nekem nincs.

E. L.: Önmagában az öltözködés. Én erre nem adok annyit, pedig kellene. Sokszor kikérem Gábor véleményét. Egyszer megkértem, hogy segítsen zakót vásárolni, mert ehhez nem értek. Neki fontosabb a megjelenés. De igazából ez sokadrangú kérdés.

B. G.: Laci totál megbízható, munkabíró, mindent megszervezni képes ember. Praktikusan gondolkozik, és nagyon jól átlát mindent. Azt hiszem, nekem könnyebb kiállni az emberek elé és beszélni. Én kevésbé szeretem azokat a munkákat, amelyeknek nem látom azonnal a gyümölcsét. De azért tudunk nagyon jól együtt dolgozni, mert másban vagyunk jók, és együtt a kettő nagyon hatékony tud lenni.

Laci, tudod, hogy Gábornak mi a jezsuita jelmondata?

E. L.: Nem.

„Bátorság! Hiszen én veletek vagyok! Lelkem közöttetek lakik. Ne féljetek!” Ha ezt mondaná most neked egy beszélgetésben iránymutatásként, mit jelentene ez számodra?

E. L.: Több olyan beszélgetésünk volt, ahol előkerült ez a gondolat, még ha nem mondtuk is ki ezt a konkrét mondatot. Úgy is, hogy hol van Isten az életünkben, és úgy is, hogy mi egymásnak hol vagyunk. Szóval sokat jelent. De nem most, per pillanat. Inkább megerősít abban, hogy ő mindig elérhető számomra, minden különbség dacára. Hogy bármikor felhívhatom, ha ki vagyok akadva, ő pedig egy sör mellett azt mondja: „Nyugi. Helyükön vannak a dolgok? Látod, a helyükön vannak. Szabad, hogy így legyen? Szabad. Akkor meg mit izgulsz?”

Gábor, te tudod?

B. G.: Nem.

„Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Méltányosságotokat ismerje meg mindenki. Az Úr közel van.”

B. G.: Jaj, gondoltam. Erre csak annyit felelnék: „Laci, inkább te kezdjél el örülni végre.” Egyébként szerintem ő ezt nem mondaná. Túl jámbor ez a mondat ahhoz. Ha mégis, az érintene meg belül leginkább, hogy „az Úr közel van.” Az örüljetekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Nem vagyok szomorú ember, de az Úr közelségének ténye számomra fontosabb, mint az, hogy mosolyt csaljak az arcomra.

Fotó: Orbán Gellért

Említetted az emberek elé kiállást. A Jezsuita Nyolcas miséken nagyon sokan hallgatnak téged. Népszerű vagy a fiatalok között. Az első kérdés mintájára, szerinted a hallgatóságod milyennek lát?

B. G.: Azt szeretném, ha azért jönnének, mert a liturgia áll a középpontban, nem én, és hogy úgy menjenek haza, hogy kaptak is valamit. De nem tudom, milyennek látnak. Biztos látszik, hogy még keresem a helyem. Kíváncsi volnék egyébként. Kevés visszajelzést kapok. Abban jó vagyok, hogy beszéljek nekik, de utána nehezen megyek oda hozzájuk, pedig lehet, hogy jólesne nekik. Ebben szeretnék növekedni.

Laci, te milyennek látod azokat a fiatalokat, akikkel az iskolalelkészségen foglalkozol? Ők most annyi idősek, amennyi te voltál, amikor eldöntötted, hogy pap leszel. Mennyire változtak meg azóta a kamaszok?

E. L.: A jezsuban a tanárok tényleg mondják, hogy sokat változtak a gyerekek. Egyre több a törött család. Több és más típusú problémával kell szembenézni. Én mégis azt látom, hogy a gyerekek alapvetően jók. Hétköznap nem mindig könnyű ezt észrevenni, mert sokszor gorombák, és engem is felidegesítenek. De még egy kamasz sem tud igazán rossz lenni. Csak keresi magát, a világot. Keresi a jót. Próbálja felmérni, mi merre hány méter. És jó látni, hogy a ballagó diákok egy részének csillog a szeme, mert még hisz abban, hogy az élet szép, és többről szól, mint a külsőségek, és hogy van értelme a dolgoknak.

Szerintetek hogyan lehet ma megszólítani a fiatalokat?

B. G.: Nemrég megkérdezte tőlem ugyanezt egy német rendtársam, és azt mondtam neki, hogy én bátor vagyok, és bevallom, hogy fogalmam sincs.

E. L.: Olcsó válasz.

B. G.: Ő is ezt mondta. De egyébként az a tapasztalatom, hogy ha őszintén a szemükbe tudsz nézni, és nyitottan, elfogadóan, normálisan leülni, és ott lenni velük, akkor ennél több nem is kell ahhoz, hogy jó tapasztalatot szerezzenek az egyházról. Ez többet ér, mint ha kegyes szavakkal beszélnék nekik Jézusról.

E. L.: Sokszor azt hisszük, hogy a mai fiatalokra már csak a csoportnyomás és a csoportdinamika hat. Pedig nem igaz, hogy nem figyelnek a felnőttekre. Csak a hatalmi pozíció és az autoritás önmagában már nem motiváló erő. De igenis keresik azt a felnőttet, aki viszonyítási pont lehet számukra. Ezt pedig ott találják meg, ahol valódi személyes kapcsolat jön létre. Nem kell mást tennünk, mint őszintén eléjük állni és megélni azt, amiben hiszünk, és vállalni azt is, amikor elrontjuk. Épp ez a nehéz, mert mi magunk bizonytalanok vagyunk, és félünk a fiataloktól. Pedig előbb magunkon kell dolgozni, hogy hatni tudjunk.

Mit gondoltok, milyen eszközöket szabad és indokolt felhasználni ahhoz, hogy megszólítsuk az embereket: blogok, sztárpapok, stand-up misék stb?

B. G.: Az olcsó celebség irányába nem hiszem, hogy el kellene menni. Egyébként fura, hogy meglepődnek az emberek, ha egy pap valami hétköznapi dolgot csinál: motorozik, sörözik vagy elmegy a Balatonra. Ez tényleg olyan nagy hír? Ez még csak annyit jelent, hogy az illető normális. Miért kell olyan nagy ügyet csinálni belőle? Mondjuk arra biztos jó, hogy azt a fura távoli egyházképet, ami sokak fejében él, picit emberközelibbé teszi.

E. L.: Szerintem nem kell extrákat csinálni. A legtöbb esetben nem az eszköz számít, hanem az őszinteség, a hit. A stand-up felé hajló papokról is azt gondolom, ha valaki őszintén ilyen stílusban beszél Istenről, és nem a ripacskodás a célja, akkor nincs vele baj. Ha meg hamis a dolog, a fiatalok úgyis megérzik rajta, és nem fog működni. Rajtam például megéreznék.

Fotó: Majó Márk

A közelgő eucharisztikus kongresszus apropóján mostanában többször előkerül a gitáros mise kérdése. Ti mit gondoltok erről?

E. L.: Nem az a kérdés, hogy szabad-e gitárt bevinni a templomba. Hanem az, hogy szépen és szívből csináljuk-e vagy sem. Ha igen, akkor a gitárnak helye van. De ha szépen és igényesen csináljuk, akkor gitár nélkül is megszólítható az ifjúság.

B. G.: Ha jó zenészek játszanak, értelmes szövegeket éneklünk együtt, és ez segít bizonyos életszakaszban lévő embereknek abban, hogy kapcsolódjanak az egyházhoz, akkor jöhet. De egyébként meggyőződésem, hogy klasszikus zenével, sőt gregoriánnal is meg lehet szólítani az embereket.

E. L.: Miskolcon Gáborral közösen szerveztünk gregorián rorátékat. És gyönyörűen működött.

B. G.: Pedig nem magyaráztunk el előtte semmit. Még a szövegeket sem fordítottuk le. Sötét volt. Gyertyafény. Nem kértünk tőlük semmit, csak azt, hogy üljenek le, és hallgassák. Nem kellett okoskodni, mégis megérintette őket. Van ennek ereje. Az ősinek mindig van ereje. Szerintem ezt kicsit jobban felhasználhatnánk.

Kortársaitok többsége a harmincas évei elején már nagyban a karrierívét tervezgeti, a következő előrelépési lehetőséget keresi. A ti jezsuita életetekben mi a következő ilyen karrierállomás, a következő lépcső?

E. L.: Mivel elég hosszú a képzésünk, nem tartunk annyira előre. A régi barátaimhoz képest én még mondhatni junior vagyok. Szerzetesként a karrier kiszámíthatatlanabb, mint egy családos embernek, hiszen bármikor bárhova küldhetnek. Nem nagyon szeretem az előrelépés szót. Hova lépnék feljebb? És akkor mindig legyek frusztrált, ha nem tudok feljebb jutni? Engem nem az mozgat, hogy előre lépjek, hanem az, hogy amit jelenleg csinálok és élek, hogyan lehet – nem jobban vagy hatékonyabban, hanem inkább – igazabban csinálni. Ilyen szempontból az, hogy pappá szenteltek, valóban előrelépés, hiszen nagyon más típusú találkozásokat tesz lehetővé az emberekkel. Egész más mélységben csinálhatom mindazt, amit eddig csináltam.

B. G.: Még nekem is nagyon új a papság. És talán most először sikerül az életben a jelenben maradnom. Lassítanám az időt inkább, és ízlelgetném ezt az állapotot. Az elmúlt tizenkét évben nyolc városban és három különböző országban éltem. Örülnék, ha egy ideig most nem kellene költöznöm sehová. Nyilván ennyi idősen bennem van a vágy, hogy alkossak valamit. De még nem szeretném tudni, hogy mi lesz a következő lépcső.

Fotó: Orbán Gellért

A civil életben, munkahelyeken sokszor problémát jelentenek a nemzedékek közötti konfliktusok. A renden belül hogyan működik a generációk közötti dinamika? A fiatalok kapnak elég teret, lehetőséget? Hogyan történik a feladatok átadása?

E. L.: Úgy látom, hogy nagyon leegyszerűsítve három nemzedék van. A legidősebbek – Nemeshegyi Péter atyáék – persze, hogy teret adnak. Mi pedig felnézünk rájuk, és isszuk minden szavukat. Aztán van a középgeneráció, és mi – a fiatalság. Természetes, hogy kritizáljuk a felettünk levő korosztályt, hiszen az ifjúság mindig ezt csinálja: ég benne a tűz, ütne, vágna, rombolna és újjáépítene. A középkorosztály már mérsékeltebb, nem feltétlen akar mindent megváltoztatni. De én nem látok nagy problémát a nemzedékek közötti együttműködéssel.

B. G.: Igen, az idős atyák örülnek nekünk, hiszen a szemük láttára éled újjá a rend, és van utánpótlás – még ha nem is seregével. Kevesen vannak a szüleim generációjából: az 1950 körül születettek. A közösségi együttlétre nagy az igény, néha ezt a ránk bízott feladatok akadályozhatják. Na, kérdezted a karriert – biztos, hogy nem szeretném, ha hosszútávon az határozna meg, hogy mennyit dolgozom.

Említettétek ezt a három generációt. Mindegyiknek megvolt a maga nagy feladata: az idősek újraindították a rendtartományt, a középnemzedék stabilizálta, kialakította a struktúrákat. Hogy látjátok, mi lesz a ti korosztályotok feladata?

E. L.: Egyfelől kényelmesebb helyzetben vagyunk, hiszen egy stabil rendszerbe kerültünk bele. Gyakran beszélgetünk kortárs jezsuitákkal arról, hogy mi a mi missziónk. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy őszintén megélni a dolgokat. Ez egyszerre nagyon egyszerű és nagyon nehéz.

B. G.: Ez tényleg így van. A formáció éveiben sok velem egyidős jezsuitát megismertem Európa különböző országaiból, és alapélményem, hogy nagyon őszintén, könnyedén tudunk egymással kommunikálni: beszélgetni, vitatkozni, imádkozni, de akár szórakozni is. Nagyon szabadok vagyunk egymás között. És azt kívánom, hogy a közösségeinkben ilyenfajta kultúrát, légkört tudjunk megvalósítani. Szerintem ezzel járulhatunk hozzá a provincia életéhez, mert ebben vagyunk a legjobbak. Hogy ne magányos farkasok legyünk, hanem legyünk képesek ketten-hárman egy projektet csinálni anélkül, hogy fontos volna, kinek a neve van elől.

Fotó: Orbán Gellért

Milyen fiatalokra lesz szükség a jövőben? Milyen lesz a jövő jezsuitája?

B. G.: Szerintem fontos, hogy egy jezsuita legyen képes az életet árnyaltabban is látni. Sajnos kiabálós országban élünk, pedig ez a kiabálás nem vezet jóra. Jézus válasza nem kiabálós. Mi ne hőbörgő, háborgó, kiabáló társaság legyünk, inkább párbeszédben levő és Jézus lelkével szerető emberek. Ugyanakkor ne olcsó és könnyű válaszokat kínáljunk. Ne pusztán a katekizmust mutassuk. Azt mindenki el tudja olvasni. Ne csak válaszoljunk, hanem vállaljuk fel és bírjuk ki a kérdéseket. Tudom, hogy az emberek válaszokért sóvárognak. De mit kezdünk addig a válaszokkal, amíg őszintén nem született meg bennünk a kérdés?

E. L.: Az a hír járja, hogy Miskolcon a gimnazista fiúk többségében legalább egyszer megfordul, hogy jezsuita legyen. Akivel beszéltem, azt mondta, attól fél, hogy nem elég ügyes, okos, nem elég jó ahhoz, hogy jezsuita legyen. Sajnos olyan kép él a fiatalok fejében, hogy mi mennyire tökéletesek vagyunk. Ezt el kellene felejteni. Törött, tökéletlen, olykor ügyetlen emberek vagyunk. Egyáltalán nem világmegváltók. Bátor fiatalokra van szükség. Olyanokra, akik mernek belépni egy társaságba, amelyik nem a tökéletesség csúcsa.

B. G.: Azt gondolom, ha az Úristen azt akarja, hogy legyen a Jézus Társasága, akkor fog hívni olyanokat, akiket szeretne. Én is azt kívánnám, hogy akiknek megfordul a fejében a szerzetesség, legyenek picit bátrabbak. Tök jó lenne, ha nemcsak a lemondást látnák ebben az életformában, hanem azt is, hogy ez egy nagyon jó dolog.

E. L.: Én nem rettegek a jövőtől. Hiszek abban, hogy ha őszintén megéljük azt, amiben hiszünk, és az emberek elé tudjuk tenni a küzdelmeinket is, és képesek vagyunk egymásra figyelni, akkor az hat. Valószínűleg akkor lesznek új hivatások is, ha ezt hitelesen meg tudjuk élni.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2018. szeptember 11.