Négy damaszt ruhaszalvéta: japán püspökök szép vallomása Nemeshegyi Péterről
A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén a sekrestyénkből nyíló kiskápolnában japán nyelvű szentmisét tartanak. Este a vacsoránál láttam már a résztvevőket az asztalainknál, és rögtön tudtam, hogy jelenlétüknek és Ferenc pápa éppen tegnap bejelentett november közepi japán látogatásának van vagy lehet némi köze egymáshoz.
Azt is látom, hogy egyikük az ebédlőnkben a reggelihez a kézmosás utáni papírtörölközőből tép magának és társainak egy-egy darabkát, úgy szalvéta gyanánt. Az ölemben fekvő damaszt asztalkendőmre nézek, aminek itt Olaszországban nagy jelentősége van. Hát még Japánban, a suhanó selymes kimonók országában! Ösztöke indít, és máris viszek nekik négy gyönyörűen vasalt szép, krémsárga ruhaszalvétát. Meghajolok és némán mindenkinek a bal keze ügyébe teszem. Ránéznek papi ruhámra, látják – gondolom –, hogy a ház közösségének tagja lehetek.
Fürgén felállnak és mélyen meghajolnak. Kezüket nyújtják, ujjukon gyűrűt pillantok meg. Japán püspökök. Bemutatkoznak és nevükön túl a városuk nevét mondják inkább nyomatékkal. Én is bemutatkozom. Egyszerű szerzetes lévén, város helyett az országom nevét nyomom meg, angolul. Erre keskeny szemük elkerekedik, és most sokkal mélyebben és még ünnepélyesebben hajolnak meg. Felegyenesednek és sugárzó arccal néznek rám, egy magyarra.
Csak egy szót mondanak, szinte egyszerre: Nemeshegyi. Szédülök. Te jó Ég, Pepi bácsi, mit csináltál te odaát 43 éven át a Felkelő Nap országában?! Mennék, de még mondanak valamit, többes szám első személyben: „Mi mindnyájan az ő tanítványai vagyunk”. És újból meghajolnak…
Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe van. Vexilla regis…, igen, királyi zászlók lengenek!
