„Nem Coca-Colát kell eladnom”: bemutatjuk a jezsuiták szürke eminenciását

Huszonöt esztendő alatt öt provinciálist szolgált a jezsuitáknál Brunner Róbert gazdasági igazgató. A ve­terán kollégát arról kérdeztük, milyen civilként a Jézus Társaságának dolgozni, van-e az a pénz, amiért elszegődne valamelyik másik szerzetesrendhez, de szóba kerül­nek a jezsuita viccek, kedvenc szerzeteseink erényei és hibái, a szegénységi fogadalomból fakadó kihívások, meg persze a futást sem hagytuk ki. Szőnyi Szilárd interjúja.

– Hányadik munkahelyed a Jézus Társasága?

– Klasszikus értelemben az első. Érettségi után dolgoztam egy évet, utána három esztendő főiskola, egy Né­metország, majd három év egyetemi tanulás – ezután jött a felkérés, hogy a nullából lehet építeni valamit, mármint ami a rend gazdasági, adminisztrációs részét illeti. Mondtam is Ádám János akkori provinciálisnak, ez fantasztikus kihívás, egyszer adódik az életben, elméletben készen állok, de gyakorlati szinten zöldfülű vagyok. Kicsit elgondolkodott, majd azt mondta: jó, vágjunk bele. Mindezt úgy, hogy már a zsebemben volt egy újabb éves ösztöndíj Németországba, ráadásul a jezsuitáktól.

– E negyedszázad alatt öt provinciálist szolgáltál: ha egy-egy szóval kellene jellemezned Nemesszeghy Ervint, Ádám Jánost, Lukács Jánost, Forrai Tamást, Vízi Elemért, melyek volnának azok?

– Egy kis játék, mindenki próbálja meg kitalálni, mi a helyes sorrend: gentleman, példakép, csendes alkotó, ügyvezető, lelkiség.

– Amikor elkezdted, hány jezsuita tevékenykedett a rendtar­tományban, és hány civil a központi vezetésben? Az idők során hogyan változott ez az arány?

– A magyar provinciában élő jezsuiták létszáma a mainak több mint a duplája, 135 fő volt. Civilek dolgoztak már a rendnél, főleg a Manrézá­ban, a Távlatoknál és A Szívnél, de a Curia, azaz a központi igazgatási egységünk a gazdasági területtel indult, Szili Attilával – most ferences gazdasági vezető – mi voltunk az első munkatársak. Ez nőtt, növeke­dett, és a Curia is szakosodott.

– És hogyan alakult át a munkatársak közössége? Egyáltalán, lehet közösségről beszélni az esetükben?

– Korábban ennek keretei jobban adódtak: kevesebben voltunk, kö­zel egykorúak, akkoriban sorra születő gyerekeink időben közel álltak egymáshoz. Így sok egy- vagy többnapos kirándulásra, Mikulás-műsorra, lelkigyakorlatra emlékszem vissza. Igen, laza közösségről lehetett beszélni, ismertük egymás gyerekeit, házastársát. A programok belső igényből fogalmazódtak meg, mi szerveztük őket, a rendi vezetés pedig jelenléttel és anyagiakkal támogatott minket.

– Úgy tudni, nem a jezsuiták templomába jársz. Csak nem azért, mert hét közben bőven eleget látod őket?

– Lehetne így is, de nem ez a helyzet. Egy kápolna közösségéhez tartozom 33 éve, itt ismertem meg a fele­ségemet, itt vannak a barátaim, van egy szűkebb közösségünk is. Egyébként ez is közös gyökér Sajgó Szabolcs SJ-vel. Itt vagyok aktívan jelen, de azért a rendi ünnepeken találkozhatsz velem a jezsuiták templomában.

– Kevesen ismerik annyira kívülről-belülről a jezsuitákat, mint te. Mondj három olyan tulajdon­ságot, amit a legnagyobb erényüknek látsz.

– Lelki mélység, de a keretekben lazaság, hogy a lényeg legyen a fókuszban; nyitottság a világra, a valóságra, emberekre, helyzetekre; bátorság belemenni, vállalni helyzeteket, mások által rázósnak minősített dolgokat. És ha ráadásnak lehet még kettő: együttműködés a világiakkal, partnerség; fegyelmezettség.

– És most jöhetnek a hibáik. Feltéve, hogy vannak…

– Hogy egyensúlyban legyen, abból is mondjak ötöt? Na jó, legyen elég három: mivel a rendi munkák és a jezsuiták maguk is sokszínűek, több egyszemélyes mű van; képzésükből és a magis-ra, vagyis a mindig többre, jobbra törekvésből adódóan maximalisták, de ez szerepelhetne a pozitív oldalon is; a dicséret nem a műfajuk – ezzel persze együtt lehet élni…

– Miközben az utóbbi években munkatársak jöttek-mentek, te – hiába is tagadnád – afféle szür­ke eminenciásként mindvégig maradtál. Mi e „márkahűség” magyarázata?

– Amikor a multicégek csábító lehetőségei és a jezsuita ajánlat között lehetett választani, három dolog inspi­rált: nem Coca-Colát kell eladnom, hanem értékekért, jó csapatban, jó munkatársakkal lehet dolgozni, mindezt célorientáltan. A márkahűség nem volt mindig sima ügy, de amíg a háromból kettő vagy legalább egy meg­maradni látszott, az segített. Másrészt szerencsémre mindig újabb és újabb izgalmas kihívások jöttek. Furcsa is visszanézni, az évek során mennyire átalakult a feladatköröm.

– Tegyük fel, hogy egykori gimnáziumod fenn­tartói, a bencések megbíznak egy fejvadász cé­get, csábítson át hozzájuk. Van az a pénz?

– Nincs. De rossz a kérdés. Van az a feladat?

– Melyiket tartod a legjellemzőbb jezsuita viccnek, és miért?

– Viccekben rossz vagyok, meghallgatom őket, neve­tek rajtuk, majd törlődnek. De ha valamit elő kell ven­nem, akkor a lehet-e dohányzás közben imádkozni…

– Arról is elmés viccek szólnak, hogy a jezsu­iták hányadán állnak a pénzzel. Hogyan látod, esetükben mennyiben valósul meg a szegény­ségi fogadalom?

– Nehéz és összetett kérdés, de esetükben egysze­rűen lehet válaszolni: nézd meg, milyen gépkocsival közlekednek, illetve a provinciális milyen autót használ. Ebből az látszik, hogy józan mértéktartás jellemzi őket. Szerintem ez példaértékű, és ebben is jelen van a fegyel­mezettség. Mindez persze a hitelesség miatt is fontos.

– Nős, négygyermekes édesapa vagy. Sosem fordult meg a fejedben, hogy jezsuita legyél?

– Amikor felvettek dolgozni, Ádám János atya, mint minden fiatalt, a maga nyíltságával és természetességével engem is kapacitált. Máig emlékszem, hogy mentünk fel a lifttel a Mária utcai épületben, és ő teljesen direktben rákérdezett. Majd Kelényi Tibor atya a maga finom módján jelezte neki, már van feleségem. Természtesen innen­től tiszteletben tartotta életállapotomat, és ettől fogva ezt a kérdéskört legfeljebb tréfálkozva érintettük.

– Évek óta lelke vagy a jezsuitákból és munkatársaikból álló futócsapatnak. A sportértéken túl milyen emberi, közösségi, netán transzcendens élményekkel gazdagodtál a versenyeken?

– Ez veszélyes téma, mert az interjú kereteit meghaladná, ha minden részletét kivesézném… A lényeg, hogy a futást 2014-ben kaptam ajándékba; nem igazán tudom, hogyan jött, aztán csatlakozott a kisebbik lányom és a fiam, a mamám és a húgom, majd a gyerekeim barátai is. Sok új ismerősre tettem szert, és alakult egy felnőtt fu­tókör is. A sport mentálisan fontosabb számomra, mint fizikailag, a terepfutásba belekóstolva pedig újabb része nyílt meg előttem ennek a szubkultúrának. Egyébként erdőben futni közel van a meditációhoz, számomra kiváló kiegészítője a lelkigyakorlatnak. Persze minden verseny élmény, de ebben a műfajban az egyik legmeghatáro­zóbb az volt, amikor a lányommal futottam félmaratont, és a mezőny végén kísérnem kellett őt, mert többször fel akarta adni. Tavaly töltöttem be egyébként az ötvenet, és afféle „életfutást” végeztem magamban. A bencé­sekkel pedig megtettem a Bakonybél-Pannonhalma távot: itt két nagyon profi futó kísért, segített, tőlük sokat tanultam emberségből, szolidaritásból, alázatból, meg a táv tiszteletéről. Havi egy félmaratonon részt veszek, így sok versenyen és helyen jártam már – ezért is nagy öröm, hogy tavaly óta immár jezsuita futás is van, melynek szervezésében rendtagok és munkatársak együtt dolgozunk. A közös munka mellett az is nagy élmény, hogy a másik oldalon, nem versenyzőként, hanem szervezőként vehetek részt benne.

– Végül tegyél fel te egy kérdést magadnak a munkahelyeddel kapcsolatban, és válaszold is meg.

– A kérdés: vezetőként mik a fontos szempontok számodra? A válasz(ok): a gazdasági iroda nem önmagáért van; a mi munkánk támogató kontroll; minden annyira specializálódik, hogy fontos a csapatmunka, a közös böl­csesség; a munkahely nem közösség, de sokat jelent a normális légkör, hiszen több időt töltünk itt együtt, mint a családunkkal; fontos az egyéni munka tisztelete és a közös szolgálatba állítása. Végül, de nem utolsósorban: a jezsuiták és civil munkatársaik ne tartsanak attól, ha be kell jönni hozzánk. Tudom, a számvitel és a pénzügy sokak számára nyomasztó bürokrácia, ezért a mindennapokban ezt szeretnénk oldani. Mert nem szabad elnyomnia, sőt épp fordítva: segítenie kell az életet.

Frissítve: 2020. április 20.