Nem gyógyít, csak jelen van: interjú Papanek Mártával a lelkivezetésről

Tagja annak a tucatnyi jezsuitából, világi szakemberből álló csapatnak, amely az Online Kikötő néven indult kezdeményezésben lelki távbeszélgetést kínált karantén idején. Hogyan kell jól segíteni krízisben, milyen egy férfirend munkatársaként szolgálni, és mit mind azoknak a nőknek, akik abortuszt fontolgatnak? Balázs Zsuzsa interjúja Pirityiné dr. Papanek Márta családterapeuta-lelki vezetővel, öt gyermek édesanyjával, három unoka nagymamájával. 

– Szolgáltál általános orvosként, mentőtisztként, szülészorvosként is. A járvány sújtotta időszakban, ha éppen nem lelki vezetnél, lehetséges, hogy az egészségügyben, a frontvonalon tevékenykednél?

– Igen. Amint megnyílt a lehetőség, hogy orvosként önkéntes szolgálatra jelentkezzem, rögtön meg is tettem. Azt a visszajelzést kaptam, hogy amint a járványhelyzet szükségessé teszi, behívnak a szolgálatba. Egyetemi éveim alatt dolgoztam mentőtisztként, de gyerekeink születése után nem folytattam sem ezt, sem később a szülészorvosi munkát, mert a sok ügyeletet nem vállalhattam: nem akartam hosszan távol lenni a családtól.

– Hogyan váltál lelki kísérővé, a lélek gyógyászává?

– A szülészorvosság és a lelki kísérés nagyon hasonló helyre került bennem, mert egyiket sem gyógyításként élem meg. Bár orvos diplomám van, nem annyira gyógyítani vágytam, hanem arra, hogy az élet megszületésénél, kifejlődésénél teljes figyelmemmel jelen lehessek kísérőként, társként. Szülést sem vezettem, sokkal inkább kísértem, leszámítva azokat a ritka alkalmakat, amikor tényleg beavatkozásra volt szükség. Ugyanígy vagyok lelki kísérő: az ad örömet, ahogy látom az élet fejlődését, vagy ahogyan egy kapcsolat megújul.

– Miért döntöttél úgy, hogy inkább a lelki kísérői szolgálatnak szenteled az életed?

– Amikor a gyerekeink nagyobbak lettek, kerestem, mi módon térhetnék vissza a „szakmába” – ekkor fordultam a pszicho-, illetve a családterápia felé.

De ezen a területen sem annyira gyógyítani, „szervizelni”, mint inkább jelen lenni szeretek.

A meghívást a jezsuitáktól egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat után kaptam. Szóltak, hogy indul egy képzés, amelyen a csoportos, illetve később a személyesen kísért lelkigyakorlatok kísérését lehet elsajátítani. Mindezek elvégzése után csatlakoztam a Manrézában azokhoz a szerzetesekhez, akik ezeket a lelkigyakorlatokat kísérik.

– Milyen érzés civilként és nőként egy férfirend munkatársa lenni?

– Kiegészítői vagyunk egymásnak, pont úgy, ahogy egy férj és egy feleség. Nagy élmény, hogy a jezsuiták férfiként, atyaként vesznek részt a kísérésben. Hasonló helyzet ez a szüléshez, hiszen a legtöbb szülészorvos szintén férfi. Más jelenléttel vannak ott a férfiak: erővel, dinamikával, határozottsággal, és ez így nagyon jó, hiszen együtt egységet alkotunk.

– Hogy látod a jezsuitákat? Milyen velük dolgozni?

– Jó kis társaság a Jézus Társasága! Öröm velük lenni, egyértelműen érzem, hogy lényegük az, ami a nevük: Jézus társaságában lenni, őrá figyelni, őt követni.

– Hogyan „mosakszol be” lelkileg egy-egy kísérésre?

– Mielőtt új kísérés indul, megkérjük a jelentkezőt, írjon pár sort magáról és arról, mit vár a lelkigyakorlattól, s ahogy a sorait olvasom, ismerkedem is vele.

A találkozás előtti időszakban már imádkozunk azzal, aki érkezik, aki bejelentkezett.

Keressük, hogy mire vágyik, és vajon Istennek mi lehet a terve vele.

– Létezik kimosakodás is?

– Egy nap ötször-hatszor jönnek hozzám lelki vezetésre. A találkozások közötti időkben nagyon fontos dolgok történnek. Nem nevezném ki- és bemosakodásnak, inkább valami olyasminek, hogy találkozom azzal, aki a tükör mögött van. A családterápiában használják azt a módszert, hogy amíg a családdal beszélget a terapeuta, egy kis csapat a tükör mögül láthatja, hallhatja mindezt, és a terapeuta bármikor kiléphet a tükör mögé „konzultálni”. A beszélgetések alatt is lélekben figyelek arra, vajon az Úr hogyan látja, hallgatja a lelkigyakorlatozót, és a beszélgetések között „konzultálunk”. Amikor véget ér egy kísérés, és a lelkigyakorlatozó kilép a beszélgetőszobából, „kettesben maradok” Istennel. Az ő kezébe, szívébe helyezem mindazt, amit tapasztaltam a beszélgetésben. És kérem, hogy a soron következő beszélgetésben is kapcsolódhassam Hozzá.

– Kinek való és kinek nem a lelkigyakorlat?

– Szent Ignác hosszan készítette fel azokat, akik erre vállalkoztak, mert nem találta jónak, ha valaki csak úgy beesett egy lelkigyakorlatra. Megfogalmazása szerint ugyanis a lelkigyakorlat életrendezés. A résztvevő leteszi életének rendezetlenségeit, és keresi, vajon mi Isten szándéka, akarata, és amikor ezt megtalálta, készen áll az életét eszerint alakítani. Tehát annak való, aki minderre vágyik, aki minderre készen áll. És persze annak, akinek lehetősége van – anyagilag is – elvonulni csendes körülmények közé, és ott kísérőjével végezni a gyakorlatát. Ha az illető nem tud teljesen kivonulni a mindennapjaiból, akkor munkája mellett időt lehet szentelni a napi imádságra és a kísérőjével való találkozásra. Ez most a karantén alatt sem ütközik akadályba, hiszen virtuálisan is lehet beszélgetni, például a jezsuiták Online Kikötőjében.

– Mennyire új kihívás, hogy ilyenkor nincs szemtől szembeni kapcsolat, fizikai jelenlét?

– Már az első lépés kihívás, amikor a programot le kell tölteni és beállítani ahhoz, hogy technikailag minden rendben legyen. Sokkal egyszerűbb beülni egy fotelba és szembenézni valakivel, ennek ellenére a beszélgetés így is meglepően jól tud működni. A netről eddig javarészt azt hallottuk, hogy függőséget is okozhat. Az elmúlt hónapok tapasztalata viszont az, hogy a világhálót a másik végén is meg lehet fogni, „be lehet dobni”, és arra használni, hogy mély találkozások jöjjenek létre.

– Karantén idején milyen jellemző problémákkal, témákkal fordultak hozzad?

– Például arról érdeklődnek, hogyan lehet ebben az új helyzetben imádkozni, lelkigyakorlatozni és lelki vezetésre járni.

– Azt gondoltam, a fő gond a magány és az elszigeteltség lesz…

– Ezekkel a nehézségekkel inkább egyéb segítő szakmák képviselőihez, coachokhoz, terapeutákhoz fordulnak. Mi inkább azokat várjuk, akik kérdéseiket, kríziseiket Isten elé szeretnék vinni, akik teret adnának az imádságnak és az elcsendesedésnek.

– Akinek nincs mélyebb ismerete Istenről, az is fordulhat hozzátok?

– Igen, a jezsuiták nagyon nyitottak, rugalmasak, befogadók. Aki keres, ha nem tudja is pontosan, mit vagy kit, azt is szeretettel látják, látjuk.

– Mennyiben változtatta meg az életedet, hogy 2012 óta a jezsuitáknál lelki kísérő vagy? Tapasztalataidat tudod kamatoztatni a családban, gyermekeid, unokáid között is?

– Engedem magam kísérni a családom által, és fordítva is így van. Anyaságom, feleségszerepem, nagymamaságom nagyobb százalékban szintén kísérői. Amit gyakorlok, tanulok a jezsuitáknál, az megjelenik a háztartás vezetésétől a kis unokámmal való hévezésig minden cselekedetemben.

Nem hiszem, hogy bárkinek meg kellene mondanom, mit tegyen, sokkal inkább társként, kísérőként vagyok jelen.

Arra figyelek, hogy a szeretet mit tesz vagy mit tenne, merre irányul, halad. Ennyi a dolgom.

– A lelki vezetés mellett részt veszel a „Nyújts szárnyad árnyékában menedéket nekem” programban, mely azoknak a nőknek segít, akikben felmerül, hogy elfogadják-e a megfogant életet. Katolikusként nyilván nem azt képviseled, hogy az abortusz és a gyermek megtartása egyenrangú döntés lehet – de, gondolom, itt sem az a cél, hogy bárkinek is megmondd, mit tegyen.

– Szívesen találkozom az abortuszt fontolgató nőkkel, mert csupán néhány nap áll rendelkezésükre, hogy döntsenek. Környezetük hozzáállása általában nem kedvező, hiszen egyértelműen megmondják nekik, méghozzá elutasítóan, hogy mi a dolguk ebben a helyzetben. Nagyon ritka a bátorítás, különösen az együttérzés, és ebben szeretnék teret, lehetőséget adni, hogy az asszony csendben, kettesben lehessen azzal a kicsi élettel – és az Élettel. Minden lelkigyakorlatban nagyon fontos, hogy a külvilág ingerei – telefoncsörgés, számítógép, beszélgetések – ne befolyásolják a kapcsolódást a Forráshoz. A csendben sokkal jobban meghallani az Élet szavát és hívását.

– A programban részt vevők mekkora arányban mondanak igent az életre?

– Nem tudok pontos számokat, mert sosem kérek visszajelzést, miután lezárult a kapcsolatom a várandós nővel. De van egy szép fotósorozatom azokról a babákról, akik megszülettek.

– Mit érzel, amikor végiglapozod ezt az albumot?

– Annak idején, amikor jelentkeztem a szülész-főorvosomnál, olyan nagylelkű volt, hogy

megengedte, ne vegyek részt abortuszokban.

Szülést tanított vezetni. Kezdőként ott álltam mögötte, kukucskáltam, figyeltem, és ő magyarázott. Amikor a kicsi gyermek megszületett, a kezébe vette, rám nézett, és mindig könnyes szemmel azt mondta: ezt nem lehet megszokni. Pont így vagyok én is, ahogy nézegetem a megszületett gyermekek fotóalbumát… Végtelen hála van a szívemben.

Az interjú a jezsuiták negyedéves lapja, a MIND nyári számában jelent meg. Az egész újság letölthető erről a linkről.

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. június 29.