„Nem kellettem az Úrnak” – elhalasztott hazatérés, P. Nemeshegyi Péterre emlékezve

„Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” – megmondta a mi Urunk előre, hogy ne sokat vergődjünk az örökkévalóság földire fordított „pontos idejével”. Ő maga is megküzdött az evilági élet valós idejével, mert hiszen hányszor is szerepel az Írásban, hogy „még nem jött el az ő órája”.

Igaz, nyolcvanévesen az ember, ha erre gondol, nem jár távol az igazságtól, mert jő az az óra, s mert eljő az az óra.

Péter atya is megküzdött vele…

Egyszer éppen Szent Karácsony éjszakáján. Tizenhat évvel ezelőtt. Az Élet Születése ünnepére készülődött, s minthogy ő volt az ünnepi mise szónoka a Mária utcai Jézus Szíve templomunkban, egészen beleélte magát. A Születésbe. Meg az Újjászületésbe.

Igaz, jeleket láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Gyengébbnek tűnt, mint máskor, és mozdulataiban fölötte bizonytalan volt. Ahogy a budai Sodrás utcai rendházunkból átvittem kocsival a csendes városon keresztül a pesti Mária utcába, tán az Aggályosság angyala környékezett meg, hogy mi is lesz a „Pepi bácsival”. Amikor aztán eljött az ideje, hogy kibontsa az Isten-érkezés titkát a prédikációban, ez a szálfa-magas ember, hiába is kapaszkodott a szószékbe, láttam s éreztem, hogy valami nincs rendben. Az Aggályosság angyala – nevezzük így – megint csak súgott: „Öreg, csak figyelj és készülődj, mert neked kell folytatnod!”. Elhessegettem a kéretlen angyalt, de azért ügyeltem erősen, hogy ha kell, akkor tudjam folytatni a homíliát, méghozzá a kitaposott ösvényen és olyan „pepibácsisan”.

Valójában nekem nem volt meglepetés, amikor megingott és lassan dőlni kezdett. Mintha tudtam volna előre, gyorsan odaléptem hozzá, fölfogtam a karjaimmal az immár egyenesen dőlő testet, és szépen a földre fektettem, majd kivittük a sekrestyébe. Emlékszem, négy-öt orvos is beszaladt a hívek közül, hogy segítsenek neki.

Fölszabadulva az ájult Péter atya mellől, a szószékhez léptem és az utolsó mondatát idézve így kezdtem: Azt hiszem, ezt vagy valami hasonlót akart mondani Pepi bácsi…

Az éjféli mise végén, az áldás előtt visszajött a szentélybe. Egyedül, és persze a megszokott mosollyal. A hívek olyan tapssal köszöntötték, hogy az még a Háromkirályoknak is a becsületére vált volna. Pepi bácsi karácsonyi mosolya pedig rendíthetetlenül megmaradt.

Hazafelé menet – úgy éjjel kettő tájban – csöndben suhantunk át a karácsonyfás városon. A hídon túl hallom, Péter atya halkan mondogalódik. Vagyis dünnyög valamit, amit a jólnevelt japán ízlés is megtűrt valahogy. A Moszkva tér környékén, akkor, 2004-ben még így hívták, azért fölbiztattam, hogy amiről beszél, csak nyugodtan mondja ki.

Erre fölbátorodott, és megértettem, inkább mondandója tónusából: „Hát nem kellettem az Úrnak! Nem kellettem neki!”

Szomorúan mondta és csalódottan. Naná, hogy hallgattam, ilyenkor nem lehet okoskodni. Együttérzésemet érezhette, de megkönnyebbültségemet és eltitkolt elégedettségemet, hogy mégsem jött el az ő órája, nem mutattam ki. Ám egyszer csak megállt, s a szeme csodálatosan és jókedvűen fölsziporkázott: „Pedig milyen jó lett volna! Karácsonykor! Éjféli misén! Az Úr oltáránál! Éppen szolgálat közben…!”

Így érkeztünk Pasarétre, a Sodrás utca közelébe. Csak annyit mondtam még neki, kiszállás közben: „Nekünk kellesz még, Péter atya!” Erre jól megnézett, és lassan mosolygósra fogta. Ki gondolta volna, hogy még tizenhat évet kapunk belőle. Kiszámoltam, ezalatt vagy 800 vasárnapi homíliát tartott a Mária utcában, és vagy tíz könyvet megírt. Na, te, Aggályoskodás Angyala, hát nem megmondtam, hogy kell nekünk még a Péter atya!

Drága jó Mennyei Atyánk, Időknek türelmes Ura, hálásán köszönjük ezt a tizenhat évet, amit haladékként, a mi lelki épülésünkre, a te szolgádnak, Nemeshegyi Péternek adtál. Légy áldott, légy áldott érte!

Megosztom ezt a cikket:
Frissítve: 2020. július 25.