Egy menekült gyerek is legfőképp gyerek, akinek a biztonságos, szerető környezet a legfontosabb – mondja Székely Orsolya, a Jezsuita Menekültszolgálat (JMSZ) oktatási koordinátora. A magyar mint idegen nyelv tanárral a háborús menekültek iskolai integrációjáról és a komfortzónából való kilépés előnyeiről beszélgetett Feke György provinciánk negyedéves lapja, a M.I.N.D. 2022. nyári számában.
– Milyen hatással volt a munkádra az ukrajnai háború kitörése?
– Rendes körülmények között egyszerre több iskolába is kijárok, ahol épp vannak menekült gyerekek – órát tartok, támogatom a tanárokat és a családokat, képzéseket szervezünk. Mióta elkezdődtek a harcok és érkeznek a menekültek, a megnövekedett adminisztrációs, koordinációs feladatok miatt sokkal kevesebb időm jut a tanításra. Ahogy egyre több magyarországi iskolában jelennek meg ukrajnai gyerekek, a hozzánk befutó kérdések, kérések is szaporodnak. Általában a kiadványainkat kérik tőlem pedagógusok, de hamar kialakul a beszélgetés arról, kik és hogyan foglalkozzanak ezekkel a gyerekekkel.
– A JMSZ eredetileg a 2015-ben kezdődött menekülthullámra válaszul született oktatási segédanyagait az elmúlt hónapokban felkapta a sajtó. Kinek segíthetnek ezek a kiadványok?
– Zahra és Zia az Eperfa Iskolában címmel megjelentettünk egy nyelvtanulást segítő munkafüzetet magyarul nem tudó gyerekek számára, ehhez készítettünk e-learninget is, valamint szintfelmérő tesztet. Azok számára pedig, akik már megtanultak valamennyire magyarul, elektronikus olvasókönyvet is összeraktunk, komolyabb témákkal. A magyar mint idegen nyelv tananyagok mellett külön kiadványban – Menekült gyerekek a mi iskolánkban? – foglaltuk össze a témában szerzett tapasztalatainkat tanári, szociális munkás, iskolapszichológusi és intézményvezetői szemszögből.
– Mik a legfontosabb tanácsok, amiket egy hozzád forduló pedagógusnak adsz?
– Sokan valóban ezt várják tőlem, de nincs ilyen tízes lista. Vannak persze jó gyakorlatok, de ezek nem működnek minden helyzetben egyformán.
– Akkor úgy kérdezem: jellemzően milyen nehézségekkel szembesülnek?
– Egy menekült gyerek is legfőképpen: gyerek. Az, hogy menekült, csak másodlagos. Ezt érdemes észben tartani, különben a magyarországi társaikra is jellemző életkori sajátosságokat kulturális különbségekkel magyarázunk.
Az is fontos, hogy ha bekerül a közösségünkbe, ne kérdezzük a történetéről. Trauma érte, miért kell azt ismernünk ahhoz, hogy befogadjuk? Fel vagyunk készülve rá, hogy mit válaszolunk neki, ha azt mondja, a szeme láttára ölték meg az édesapját? Őrült nagy bizalom kellene ahhoz, hogy ilyesmit megosszak mással. Lehet, hogy nekünk kézenfekvő téma az ismerkedéshez, de ne ezt válasszuk.
– Ehelyett hogyan érdemes belevágni?
– Ideális, ha a gyerek érkezése előtt beszélünk az osztállyal, felkészítjük, biztatjuk őket, hogy próbáljanak meg kapcsolódni hozzá. Érdemes megszervezni, hogy milyen formában fog magyarul tanulni, milyen erőforrásaink vannak, hogy az iskolai élet ránk jellemző kereteit elmagyarázzuk neki: mikor ebédelünk, mit lehet 45 perc alatt csinálni, mit nem?
– Van értelme ekkora energiát fektetni valaki befogadásába, ha 2–3 hónap múlva nagy valószínűséggel elmegy?
– Minden gyerek elemi érdeke, akármennyi ideig van ránk bízva, hogy biztonságos, kiszámítható keretek között éljen. Az a legfontosabb, hogy éreztessük vele: szeretjük, számítunk rá.
Sok esetben valóban egyik napról a másikra mennek tovább a családok, és azt gondolják, egyszerűbb nem megmondani a gyereknek vagy szólni az iskolának. Akikkel kapcsolatban vagyok, azokat mindig arra bátorítom: a gyereknek, az osztálytársainak és a tanárainak is az a legmegnyugtatóbb, ha el tudnak búcsúzni.
– Egy ilyen helyzet nem csak a diák számára kilépés a komfortzónájából. Egy tanár esetében legitim ilyenkor a félelem?
– Az az ideális tantestület, ahol megoszthatom a félelmeimet, s nem kell a tökéletes pedagógust játszanom. A befogadás pedig csapatmunka: a fejlesztő pedagógus, a pszichológus és a tanárok együttműködése szükséges hozzá. Jött már oda hozzám tanár a kételyeivel: fél a menekültektől, ugyanakkor egy családtagját egy szír orvos műtötte, próbálja összerakni a kettőt a fejében. Jó ezekkel szembenézni.
– Benned hogyan alakult ki az érzékenység a menekültek iránt?
– Sem akkor, amikor idejöttem, sem azóta
nem menekülteket látok, hanem embereket, akiknek segítségre van szükségük, és akiknek a tudásomból megpróbálok átadni valamennyit. Valószínűleg eleve így vagyok összerakva.
Szükségleteket látok, egy gyereket, egy iskolát, és az ő kapcsolódásukat igyekszem segíteni.
– Ezért lettél épp magyar mint idegen nyelv tanár?
– Nem feltétlenül a közoktatás keretei között, de mindig is tanítani akartam. Fontos számomra, hogy az embereknek valamit átadjak, hogy együtt tanuljunk. Az egyetemen a magyar szak mellé kerestem még valamit, és leragadtam a magyar mint idegen nyelvnél. Vonzott a gyakorlatias képzés, hamar kipróbáltam magam benne, és nagyon megszerettem.
– Mindannyiunknak vannak emlékei saját magyartanárainkról. Miben más a te munkád, mint az övék?
– Külső szemlélőként nézek rá a nyelvünkre.
Egy született magyarnak nem kell elmagyarázni, hogy az irodában vagyunk, nem pedig az irodáben. A külföldieknek viszont sok energiájukba kerül, hogy megértsék a magyar nyelv rendszerét. Nyelvtanórán mindannyian foglalkoztunk azzal, hogy a múlt idő jele a -t, de mi már ismerjük a rendszert, csak analizáltuk.
Aki elkezd magyarul tanulni, az tiszta lappal indul – se szókincse, se a szabályok ismerete –; mintha egy folyamatosan bővülő kirakós elemeit illesztgetné össze. Vagyis ez a munka közelebb áll ahhoz, ahogy az idegen nyelvet tanítják.
– Mi tetszik benne?
– Lehetőséget ad rá, hogy kívülről nézzek magunkra. Az ember éli az életét láthatatlan sémák szerint, de ha elkezdesz beszélgetni valakivel, aki máshonnan jött, izgalmas kérdések merülnek fel. Ezt vagy azt miért is csináljuk így? Más országokban nem esznek Túró Rudit, másképp köszönnek? Tíz évig szabadúszóként tanítottam nyelviskolai csoportokat, céges felsővezetőket. Izgalmas belelátni nagyon más világokba.
– 2016 óta dolgozol a JMSZ csapatában. Hogy kezdődött a közös munka?
– Egy ismerősöm osztotta meg a közösségi médiában, hogy magyar mint idegen nyelv tanárt keresnek gyerekekhez. Engem mindkét kitétel nagyon érdekelt. Az első két tanévben egy budapesti iskolába jártam, ahová befogadtak néhány menekült gyereket. Ki kellett találni a rendszert, mikor legyenek az óráink, hogyan tudunk segíteni nekik beilleszkedni, támogatni az őket tanító tanárokat. Kővágó Emese, a JMSZ mostani szolgálatvezetője a családok és az iskola kapcsolatára koncentrált, én a pedagógiai munkát fogtam össze. Önkénteseink pedig délutáni foglalkozásokat tartottak a gyerekeknek – játékot, városnézést –; egyfajta szocio-kulturális tanulás volt ez. A Menekült gyerekek a mi iskolánkban? című könyv nagyrészt ennek az időszaknak a tapasztalatain alapul.
– Milyen volt ez a két tanév?
– Nagyon szerettem, bár az első két hétben a gyerekek nem szóltak hozzám. Az egyik afgán, a másik kettő szír volt, közös nyelv nélkül is jól megértették egymást, de én kívülálló voltam a számukra.
– Az őket ért trauma miatt?
– Minden menekült gyerek traumatizált, de nem csak ez lehetett az oka. Legtöbbjük számára az iskola olyan hely, ahol bánthatják őket, másrészt ha bekerülünk egy új közegbe, eleinte mi is idegennek érezzük, nem ismerjük az embereket, a szokásokat. Ők még a nyelvet sem! És a diák számára nem feltétlenül természetes, hogy azt érezze, a tanárral egy oldalon áll.
– Mi segített megtörni a jeget?
– Valószínűleg az, hogy elfogadtam a helyzetet, nem akartam parancsolgatni nekik, viszont ott tudtam lenni velük. Én könnyen megtehettem, hiszen nem kell osztályoznom, nem tragédia, ha egy nappal később tanuljuk meg a tárgyragot. Egy kisfiúval hétfőnként reggel nyolctól volt órám. Egyszer látszott, hogy nem akar beszélni. Át tudtam érezni, megengedtem neki, hogy csak bólogatva válaszoljon a kérdéseimre. Persze tizenkét perc múlva már magától beszélt. Végül nagyon intenzív kapcsolat alakult ki mindegyikükkel, csak azt kellett elérni, hogy lássák, egy csapatban vagyunk, őket próbálom segíteni, az ő érdekeit képviselem minden helyzetben.
A cikk megjelent a M.I.N.D. 2022. nyári számában:
